Új Néplap, 2004. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-13 / 214. szám

TÜKÖR 2004. SZEPTEMBER 13., HÉTFŐ A puszta fia D. Szabó Miklós A karcagi Kovács Sámuel, vagy ahogy hívják, Samu már a hetvenkilencedik őszig jutott, úgy hogy sok mindent látott a világból, az életből. Az ősei is a fold népéhez tartoz­tak, a Disznóréten húzódott a jussuk, tizenkét kataszteri hold. Azt bizony, munkálni kel­lett, azon dolgozni kellett, így aztán hatodik elemi után neki Isten kék ege jutott.- Mindig a szabad ég alatt, a pusztán dolgoztam. Először a magunkéban, majd amikor be­jött a közös, nekem is lépni kel­lett. Negyvenkét kemény év ma­radt mögöttem Tilalmason, az állami gazdaságban. 1949-ben nősültem. Közben születtek a gyerekek szépen, sorban, egy­más után három. Aztán érkez­tek az unokák, szám szerint ti­zenkettő, meg már négy déd­unoka is tartozik a családhoz. Sajnos három éve nagy bánat szakadt rá, kis híján itthagyta a világot. — Magam maradtam, mert 2001-ben meghalt az asszony. Jóban, rosszban majd ötvenhá­rom esztendőt töltöttünk mert eszembe jutott: de bugyu­ta, oktondi ember vagyok én, Samu! Ezt az övét a szíjjártó biz­tos nem azért csinálta, hogy én lógjak rajta. Ráadásul felkarolt öt régi jó barátom, és azóta úgy- ahogy megint megvagyok. A puszta fia, Samu pásztor­ember lett a végtelen határban. Reggel kitereli a rackákat a kontai mezőkre, a falkából négy az övé. Késő délelőtt, amikor a nap már magasan az égen rak­ja a tüzet, delelni behajtja őket. Eszik, szusszant keveset, és há­romkor újra irány a határ, majd estefelé a tücskök muzsikája kí­séri a visszafelé vezető utat. Né­ha bekapcsolja a rádiót, meg­tudni a világ dolgait. Hű társa egy hároméves, fekete pulisze­rű, de inkább korcs fiúkutya, rohan helyette, és egyben tartja a tömeget. Majd, mint aki jól vé­gezte a dolgát, visszarobog hoz­zá, leül mellé lihegve, és figyeli a gazdit, szóra, parancsára vár.- Felér két rossz bojtárral, mert ez arra megy, ahová kül­döm. Ráadásul összeszoktunk, fél szavakból is megértjük egy­mást. Szombaton meg vasárnap is hasonló a menetrend. Szent György napjától indul és tart Szent Mihályig, vagy még to­vább, ameddig az ember-hóna­I ■ — Jó munkahely a puszta, hatalmas, így sok minden elfér benne. Ren­geteg állat, növény, sőt még az emberi bánat, öröm, Igyekezet Is helyet szorít magának — állítja a 79 éves Kovács Sámuel együtt. Noha kanál sincs csör­gés nélkül, olykor mi is össze­kaptunk, de az csak addig tar­tott. Soha nem mentem úgy el, hogy meg ne pusziltam volna. Szívós asszony volt, kilenc évig birkózott a halállal, mire magá­val bírta cipelni. Nem tudtam elviselni, hogy miért sújt az Isten engem így? Mit követtem el, hogy vénsé- gemre itt maradtam? Úgy, mint az ujjam! Nem tagadom, elővet­tem a derékszíját, felkötöm ma­gam, majd levág valaki, aki rám talál. Végül elálltam ettől is, pok fagyos fuvallatai le nem ta­rolják a mezőt. Hogy meddig csinálja még, erre így válaszol: amíg az erő futja. Elmenőben a nyugdíjáról érdeklődöm.- Havi negyvenkilencezer. Ennyit ér a negyvenkét évem.-Elég?- Megisszuk. Arra elég - és nevet hozzá huncutul. Látszik, maga is tréfának, jó tréfának szánta, mert mit tehet az em­ber, ha egy hosszú élet munká­ja, egy kétkezi embernél ennyit ér... Dr. Hazay Béla állatorvos emlékére a hét végén díszmadár-kiállítást tar­tottak a karcagi Déryné Művelődési Központban. A bemutatón karcagi, kisújszállási, túrkevei, törökszentmiklósi, debreceni és nyíregyházi te­nyésztők papagájait, pintyeit, kanárijait és pókjait lehetett megnézni. A kiállítás kezdetén az ovisok Is nagy érdeklődéssel szemlélték a kisma­darakat Emlékhely a halhatatlan prímásnak Az égi kávéház teraszáról figyelte az emlékezőket A prímásért szóit a cigányzene Bejárta a világot, halha­tatlanná vált, s most egy emléktáblával jelölték meg azt a helyet, ahon­nan még gyermekként a jászberényi prímás útra kelt. Jászberényben, az egykori Lehel Kávéház épületének falán a minap felavatták id. Sánta Fe­renc emléktábláját. Banka Csaba „Mindenhol nagyon jól érzem magam, de szívem, lelkem még­is csak Jászberényé!” — mondta lapunknak nyilatkozva az idős prímás, Sánta Ferenc még 2000-ben, amikor felterjesztet­ték Jászberény város díszpolgá­rává. Fiával, ifj. Sánta Ferenccel együtt bejárták a világot. Ketten együtt utoljára két évvel ezelőtt adtak fergeteges nótaestet a ha­zai közönségnek a Déryné Mű­velődési Központ nagytermé­ben. Ugyanott, ahol péntek este az : családtagok, tisztelők, de a Ma- emlékműsorra gyűltek össze is- gyár Köztársasági Érdemrend mét a szülőváros polgárai, a Tisztikeresztjével kitüntetett- Kettős az érzés, amikor Jászberényben kell játszanom - mondta 02l EMERTON- és Liszt-díjas hegedűművész ifj. Sánta Ferenc. - Egyrészt nagyon jó, mert látom, mennyien szerették édesapám művészetét, és rengeteget köszönhet Jászberény vá­rosának, másrészt szívszorító, hiszen nem lehet már közöt­tünk. Szigorú volt velem és öcsémmel egyaránt. Amikor látta, hogy fiaiba is szorult valami a tehetségéből, elvárta, hogy rendszeresen gyakoroljunk is. Édesapám volt az első, aki ci­gány prímásként a klasszikus zenét is kipróbálta, játszotta, de elemében volt akkor is, ha szalonzenét akart hallani a közönség. Intelmei jó talajra hulltak, hisz unokái és déd­unokái is muzsikusok let­tek, lesznek, igaz, egyi­kük sem prímás, inkább a klasszikus zene fog­ta meg őket. prímásnak már csak az emléke lehetett jelen. 2003. májusában elhúzódó betegség után költö­zött el az élők sorából. Szirmai László, az Országos Szórakozta­tó Központ, valamint Magyar Levente, Jászberény polgármes­tere emlékezett vissza a vüághí- rű muzsikusra, aki soha nem felejtette el, soha nem tagadta meg, hogy gyermekként hon­nan indult pályája. Az 1919-ben született id. Sán­ta Ferenc igazi prímásdinasztia tagja volt, apja, de még dédapja is prímás volt. A dédapától ta­nulta az első nótákat, s már 15 évesen zenekart alapított Jász­berényben. A közönségtől, a szakmától számos elismerést kapott, de mindig a legkedve­sebbek között emlegette a szü­lőváros elismerését. Munkássá­gára, muzsikájára az ifj. Sánta Ferenc és Sánta András vezette Nemzeti Cigányzenekar kísére­tében olyan előadók emlékez­tek, mint Tárnái Kiss László vagy Bokor János. TV-NOTESZ Egy furcsa „pár”: Henrik és Claudia Valkó Mihály Claudia meg Henrik - a kacér színésznő és a komoly Tanár úr, újabban egy gyékényen árulnak közösen a Tv-2 új reggeli műso­rában. A lángoló lobogás meg a megtestesült nyugalom - tűz és víz együtt, „sistereg” is rendesen. (Csak ki ne oltsák egymást!) Az eddig inkább virgonckodó Lazacot felváltotta a komolyabb, ám ritmusában mégis igen pörgősre állított Mokka. Itt minden a lázas, lüktető élet látszatát igyekszik kelteni: a robogó szignó, ahogy a két sztár könnyedén szökdel témáról témára, ahogy szá­guldozik a közlekedési riporter, sőt a meteorológus is fel van kis­sé pörgetve. A kép alján pedig szorgalmasan futnak a nézői véle­mények, csak tudjuk követni őket. Mármint egyszerre a kettőt, a szöveget és a beszélgetést. (Ez a nagy sms-ezés már csaknem az agyára megy az embernek. Másutt is.) Jó ez a műsor, üzenik a nézők, Claudia színegyüttese is szuper, Henrik nagyon kellene valakinek, és más hasonló csacskaságok is. A fajsúlyt olyan té­mák képviselik tartalmában, mint - szerdán - a robotok, mire is valók igazán, a hiperaktív gyermekek, mit is lehet velük kezde­ni, beszélgetés telefonon Pécsi Ildikóval, aki balesete után még mindig nyomja az ágyat, kinek egyébként kezét csókolja Henrik, ha van azon épen maradt hely. Nem valami vicces megjegyzés, nem igazán tanári, sőt kissé ízléstelen. Másban is igyekszik a Ta­nár úr jópofa lenni, sajnos a jópofáskodás nem mindig illik neki, kár erőltetni. Claudia viszont állandóan felajzva van, mondhatni túlpörgeti magát. Egy magazinban a személyesség nem bűn ugyan, sőt színt adhat neki, ámde ha önmutogatásba csúszik, nem valami rokonszenves. Van itt egyébként játék is, lehet nyer­ni. És nem hiányzik a könnyűzene sem. Szóval, afféle potpuri, az­az egyveleg ez a magazin. A két műsorvezető még nem igazán csiszolódott össze, előfordul, hogy elvesztik, majd keresik egy­mást adás közben, és csak a rutin menti meg ilyenkor a bakitól a helyzetet. Elismerem, nehéz valami újjal előállni ebben, a reggeli nézők kegyeiért folyó ádáz versenyben. Ez a kísérlet, mely a két sztár népszerűségére épít, bele vannak kalkulálva a sikerbe, nem ér­dektelen, még izgalmasnak is mondható. S aki szereti a keseré- des kávét, ezt a televíziós reggeli italt élvezettel tudja kortyolgat­ni. Én bevallom, kicsit édesebben szeretem...

Next

/
Oldalképek
Tartalom