Új Néplap, 2004. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-09 / 211. szám

4. OLDAL SZERKESZTŐ S É G POSTÁJÁBÓL A 2004. Szeptember 9., csütörtök A falvak is értékesek A vidékfejlesztés aktuális kérdéseivel, a ma­gyarországi — köztük megyei — falvak meg­újulásával, esélyeivel foglalkozik manapság számos intézmény. Megindult a kistelepülések megtartásáért, élet­ben maradásáért folyó küzdelem. Jó jel, hogy változóban van a hazai és helyi településpolitika. A vidékfejlesztés programja a fordulat lehetősé­gét rejti magában. A kormány nem tesz különb­séget város és falu között, de mégis van egy ki­sebb „szakadék”, ami nagyon sok területen egy­re inkább csak nő. Ezeket kellene csökkenteni, a több évtized alatt felhalmozott problémákat kell megoldani. Megyénk falvaiban, községeiben is sajnos az elöregedés, az ifjak elvándorlása ta­pasztalható. Vajon miért? Figyelembe kell venni azt, hogy az esélyek, fejlesztések milyen értékek mentén gazdagítják az emberek életét és sorsát. Vajon a tájjellegű gazdálkodás hozhat-e érdemi erőlelépést egy-egy hátrányos helyzetű település életében? Sikerül-e helyreállítani a termelők, fel­dolgozók, felvásárlók közötti érték- és teljesít­ményarányos jövedelmi egyensúlybomlást, meg­szüntetni a termelők felvásárlók általi kiszolgál­tatottságát? Mindennek ellenére manapság nagyon sokan ismerkednek egy-egy szép, csendes jászsági, kunsági, tiszazugi falu értékeivel, adottságaival, kedves, szorgalmas lakóival, sokan keresnek nyugalmat vidéken. Ez természetes is, hiszen a kis falvaknak és településeknek is megvannak a szépségei és értékei. A kérdés azonban ezek elle­nére is fennáll: mivel lehet elérni, hogy a fiatalok otthon maradjanak a szülőfalujukban? ___ ________ DR.BÁLINT SÁNDOR, SZOLNOK Vé gre nem egyedül! Röviden MEGSZÉPÍTETTÉK. Tavaly szintén írtam egy olvasói leve­let, melyben néhány javaslatot tettem a Hild tér és Baross úti „volt” aluljáró szebbé tételére, amit - örömmel tapasztaltam, hogy - megváltozott, szebb lett. A tetejét körberakták virá­gosládákkal és sziklakertet vará­zsoltak rá. Naponta gyönyörkö­döm benne. Felfedeztem, hogy egy munkahelyi közösség áldo­zatos tevékenységének köszön­hetjük a szépítést. Akik megér­demlik, hogy legalább így mondjunk köszönetét, hogy tet­tek ennyit a városunkért. Mi­lyen jó lenne, ha ezek után egy­re többen követnék ezt az iga­zán jó példát! NÉMETH MIHÁLYNÉ, SZOLNOK NEM ODA VALÓ... Mivel val­lásos ember vagyok, bánt, hogy beköltözött a politika a templo­mokba. Az elmúlt időszakban is tapasztaltam, hogy az egyik párt propagandakiadványa rendszeresen megjelenik az egyik szolnoki templomban. Miért kell ez? Ma az egyik, hol­nap a másik? Véleményem sze­rint nincs helye a politikának a lelkek megnyugvását szolgáló templomokban. NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN SEGÍTETTEK RAJTAM. Au gusztus 13-án súlyos balesetet szenvedtem, így a szolnoki He- tényi Géza Kórházba szállítot­tak. Két hetet töltöttem a kór­házban, amíg felgyógyultam annyira, hogy hazavihessenek a szüleim. Bekerülésemtől kezdve a felgyógyulásomig igazán cso­dálatra méltó ápolást, gondos­kodást, és lelki segítséget kap­tam a intézményben. Köszö­nöm, hogy ilyen lelkiismerete­sen vigyáztak rám, és végig tü­relemmel segítettek a gyógyulás útján, lelki támogatást nyújtot­tak és segítettek, hogy feldol­gozzam azt az eseményt. A ke­zelőorvosomnak hálával tarto­zom, hogy a gyors műtéti be­avatkozással, és az utókezelé­sekkel helyre hozta a sérült lá­bamat. A kórházakról, és az egészségügyről annyi rosszat lehet hallani, de higgyék el, az én esetem legyen a bizonyíték arra, hogy vannak kivételek. MATÚZ VIKTÓRIA A levelekből válogatunk. A kiválasz­tott írások - a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondaniva­lójának tiszteletben tartásával - szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vé­lemények nem feltétlenül azono­sak a szerkesztőség álláspontjá­val. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jo­got, hogy a meg nem rendelt cik­keket is olvasói levélként kezelje. Gyermekkorom óta szív­ügyem az állatvédelem. Rém­álmaimban visszatérnek az iszonyatos utcai jelenetek; nem szabadulok a kegyetlen kocsisok látványától, amint lelketlenül véresre ostoroz­zák az agyonterhelt lovakat. Mindenkor elborzadva emléke­zem a rossz, kövezetlen, sáros utakra, ahol a kátyúba került sze­neskocsik elé fogott szerencsétlen párákat ütlegelték a szállítómun­kások. A legbőszítőbbnek az ösz- szecsődült bambán bámészkodó tömeget láttam. Szemlélték a bor­zalmat, de a kisujjukat sem moz­dították meg a kiszolgáltatott, agyongyötört állatok érdekében. Csak nagy ritkán vált ki közülük egy-egy jóindulatú, ember, aki megmutatta, sőt meg is cseleked­te, hogyan indítható el a kerék­agyig elakadt jármű. A sintérkor- dély számtalanszor keserű köny- nyekre fakasztott. Soha nem felej­tem el a panaszosan vonyító ku­tyák hangját. Érezték, milyen ke­gyetlen sors vár rájuk. A legször­nyűbb állatkínzásokat az elha­nyagolt utcagyerekek követték el. Feldúlt családi otthonokból kerül­tek az utcára, senki nem törődött velük, belőlük termelődött ki az iskolakerülő gyermekbűnözők serege. Ösztöneik elképesztően elvadultak, élvezettel, harsány rö- hejek között taposták el a béká­kat, kínozták a macskákat. Elhatároztam, pedagógus le­szek. Abban az illúzióba ringat­tam magam, ezen a pályán teret nyit nekem a sors lélekfinomító szándékaim megvalósítására. Nem sejtettem, mennyire keserű­en kell csalódnom. Egyedül vol­tam a küzdőtéren. Pedagógus tár­saim értetlenül, sőt jeges közöny­nyel bírálgatták szemléletemet. A gúny nyilai számtalanszor értek; csodálkoztak, hogy férjes asz- szony és anya létemre miért ve­sződöm ilyen hóbortokkal. Aki­nek van kit szeretnie, annak mi szüksége lehet rögeszmékre. A háború végére katedrára jutot­tam. Azt hittem, elérkezett az én órám, felhasználhatom helyzeti energiámat a lelkek finomítására. A reményem szertefoszlott. A csalódás nem tört össze; egy em­bernek az elveiért sokat el kell szenvednie. Ehhez tartottam ma­gam. Amikor csak tehettem, okta- J tásomban hivatkoztam a világiro­dalmi példákra, az állatlélek meg- j rendítő, megható megnyilvánuld- | saira. Mindezt egyedül, legjobb esetben elnéző mosolyok árnyé- | kában cselekedhettem. A hatvanas években állatvédő egyesület jött létre - városunk­ban is. A társaságnak szüksége lett volna egy teremre, ahol tevé­kenykedhettünk volna, de a mun­kahelyem elutasította a kérést, miszerint néhány órára beülhet­nénk egy tanterembe. Minden visszahúzó erő ellenére mi felvet- j tűk a harcot, mert igazán társak voltunk. Volt olyan is, aki segített ne- I künk... Azóta sok idő eltelt, ami megérlelte az állatvédelmi tör­vényt. Nagyon sokáig vártam, és azt hiszem megérte a sok évtize­des munka, végre nem érzem ma­gam egyedül! _______ MIKÓ ÖDÖNNÉ, SZOLNOK Én ekeljünk, a zene összeköt „Számomra mindig az volt a fő dolog, hogy népem hang­ját hallhatóvá tegyem.” Ez a Kodály-idézet jutott eszembe most, a tanévnyitó ünnepé­lyen, ahol kezdő felszólítás­ként ezt kaptuk: Hallgassuk meg a Himnuszt! A rövidre szabott ünnepség után pedig záró akkordként: Hallgas­suk meg a Szózatot! Nem énekel­jük el közösen, hanem hallgas­suk meg. Tisztelettel, szomorú vi­gyázzállásban én is meghallgat­tam, és belülről énekeltem, mert szólózni nem lett volna ildomos. Eszembe jutottak az évekkel ezelőtti ünnepségek, amikor még mindenki énekelte a jelenlevők között, aki akarta és tudta nem­zeti himnuszunkat, és talán még a Szózatot is. Bár a Szózat nehe­zen énekelhető, de mindenki ta­nulta valamikor az általános isko­lában, hiszen törzsanyag volt... Nem az volt a lényeg, hogy mi­lyen magas szintű művészi kórus szól, hanem hogy mindenki éne­kelte. Úgy, ahogy tudta, és ennek kohéziós ereje, lelke volt. A zene óriási érzelmeket juttat kifejezés­re, megrendítően szép, szomorú, elgondolkoztató, bizakodó hatása lehet. A passzívan, csak hallgatás útján hozzánk futó dallam legfel­jebb megérinthet bennünket, de személyiséget formáló ereje soha nem olyan mély és erős, mint az éneklő dallamé. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a Himnusz és a Szózat is szövegében olyan üzeneteket hordoznak, amelyet kimondva, énekelve talán még gondolkozásra is késztetnek bennünket... Miért félünk, szégyellünk énekelni? A gép mindent lesepert maga körül, ami emberi volt? Erősíteni akarjuk az elidegenedést, mikor egyébként is tarol? Ellaposodnak az ünnepsé­gek élő zene nélkül. Tényközlések vannak az ünnepségeken. Ezeket meghallgatjuk, tudomásul vesz- szük, és megyünk tovább... Az oá­zist, ami még a lelket életben tarta­ná, kiszáradni hagyjuk... „A zene lelkipótlék...aki nem él vele, lelki vérszegénységben él.” Ezt is Kodály mondta, és üze­netként hagyta ránk. Jó lenne, ha újra megtanulnánk énekelni! Azt hiszem, ha mernénk elkezdeni, sikerülne. Próbáljuk meg, míg nem késő! SZILÁRD ÁDÁMNÉ, SZOLNOK Városhoz illően? Az abonyi posta előtti járdán esőzések idején akár csónakázni is lehet, hasonlóképpen az egyes buszmegállókban és némelyik utcában. Az intézmény falait nagy forgalom idején kerékpárok tucatjai rongálják. Persze ezek a problémák nem a posta vezető­ségének és dolgozóinak mulasz­tása. Egyetlen hiányosságot tapasz­taltam postai körökben, mégpe­dig a nyitva tartással kapcsolat­ban. Épp feltárni készültem ész­revételemet az illetékeseknél, amikor megtudtam, hogy módo­sulnak az időpontok. Ez jó hír! Bár én és sokan mások is, mint ahogy városhoz illik, a szombati nyitva tartást is indokoltnak tar­tanám. De ne legyünk telhetetle­nek, örüljünk ennek a kedvező változásnak is. _____________________BÁLINT ZSUZSA, ABONY A RANGIDŐS HONISMERŐ. Több évtizede működik a jászjákó- halmi Horváth Péter honismereti szakkör. A közelmúltban a társaság tagjai kilencvenedik születésnapján köszöntötték legöregebb társu­kat, Kovács Sándort, aki harminc éve vesz részt a munkában, össze­tartja a közösséget. Az ünnepelt, akit nagy tisztelettel vettek körül a szakkör tagjai, meghatódva fogadta az elismerő szavakat, melyekben a tagok megköszönték azt a sok segítséget, melyet tagtársuk életta­pasztalataival tudott nyújtani nekik. (Beküldött fotó) FODOR ISTVÁN FERENC GYALOGOLJUNK, DE HOL? Ez a fotó Szolnokon, a Hunor utcában lévő járdát örökítette meg, megle­hetősen természetközeli állapotban. Adott esetben nem a legszerencsésebb, hogy a természet visszafog­lalja azt, amit elvettek tőle, hiszen közlekedni gyalogosan is kell valahol... a járdán azonban itt biztosan nem! (beküldött fotó) Ne vágj ki minden fát! Sokan hűsöltek a lombok alatt... Az Új Néplapban ez év júni­us 21-én megjelent, Rákóczi- falváról szóló oldalon sok mindent leírtak a település­sel kapcsolatban, amik első­sorban pozitívumok. Említsük csak meg a szép és ren­dezett virágos parkot, amely a hő­si halottak emlékszobránál ké­szült. Bár nemcsak ezt lehetne bemutatni, hanem olyan utakat is, amelyek szinte járhatatlanok eső után, és azokat a fiatal fákat is, amelyek teljesen kiszáradtak. Sajnos a Rákóczi Ferenc nevét vi­selő utca úgy néz ki, mintha nem lenne gazdája. Egyre kevesebb a fa, és a gyalogosjárdák minősége is egyre rosszabb. Sokan mondo­gatják - köztük a 82 éves édes­anyám is -, hogy napközben nem szívesen mozdul ki otthon­ról, mert, ha nagyon süt a nap, és szeretne elmenni valahova, hőgu­tát kap, mert nincs egy árnyékos rész sem az utcában. Ez nem csak az időseknek, de a terhes kismamáknak, a pici gye­rekeiket sétáltató anyáknak is gond. A parkban lévő 80 éves fá­kat kivágták, de hogy! A lombos élő fa törzsét a föld felett egy mé­terre egyszerűen elfűrészelték, és csináltak belőle „élő” virágtartót. Ezt az élővilág megcsúfításának tartom. Ez a sors vár a többi fára is? Pe­dig csak a nehéz lombágakat kel­lene koronára visszavágni, és új hajtások meghagyásával, akár 20-30 évig is élhetnének a fák. Ehhez nem pénz, hanem józan gondolkodás kell. A pénzt, amit a fák kivágására, illetve újratelepíté­sére fordítanának, inkább a kiszá­radt fák pótlására, a gyalogosjárda építésére, és a csapadékvíz elve­zetésére kellene költeni. Jó volna ha lenne egy ember, aki nem irt, hanem ültet. Tősgyökeres falvainak vallom magam, bár Szolnokon élek a csa­ládommal. Édesanyám, és a mun­kahelyem köt Rákóczifalvához. Úgy gondolom, hogy aki nem ve­szi komolyan a fákkal kapcsola­tos problémákat, az nem falvai. Az nem hűsölt a fák alatt, nem randizott alattuk. Talán át kellene gondolni, hogy milyen kárt okoz a fűrész. NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN RÁKÓCZI-EMLÉKTÚRA. A közelmúltban, egy nyári napon múzeumbarát társaság indult Rákóczi-em- léktúrára. A csapat járt Sárospatakon, Széphalmon, Göncön, Vizsolyban , ahol megtekintették az ország nevezetességeit. A sárospataki Rákóczi-szobornál koszorút helyeztek el és Győré Pál, Abony díszpolgára beszédet is mondott. (beküldött fotói

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom