Új Néplap, 2004. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
2004-07-11 / 28. Vasárnapi szám
2004. július 11. vasárnap Közelről 3 JEGYZET Magányos csapatjáték a levegőben A falu szakácsai Két fiatalember főz a tiszagyendai önkormányzat konyhájában a falura. Furcsa ez, hiszen szinte mindenütt asszonyok végzik ezt a munkát. Koós Arnold és Sípos Károly már nyolcadik éve kettesben főz minden hétköznap. Ők mosogatnak, pucolják a krumplit, ez utóbbit például százhúsz emberre egyszerre. Mivel mindketten tiszagyendaiak, örömmel jöttek haza dolgozni, amikor elhangzott a hívó szó. Ráadásul mivel Károly hentes is egyben, így minden munkát szakember végez a konyhában. Sípos Károly és Koós Arnold föztjét mindenki szereti FOTÓ: MÉSZÁROS J. — Naponta 120 adag ételt kell csinálnunk, de még ez is kevés — mesélte Sípos Károly. — Aki tőlünk szeretné hordani az ételt, az fölkerült egy várólistára, s ha valaki valamilyen okból visszamondja az előfizetését, akkor az első a helyére léphet. Azon túl, hogy kényelmes és nem utolsó sorban olcsóbb megoldás az üzemi étkeztetés, a népszerűséghez hozzájárul a konyhásfiúk szakmai tudása is. Finom ételeket főznek, de ezt meg is követeli a vidéki nép. — Nálunk inkább a fűszeresebb, kicsit zsírosabb, hagyományos ízeket szeretik az emberek — magyarázta Arnold. — Igyekszünk minden napra húst főzni, illetve sütni. Ezen túl nagyon fontos az egészséges és a korhoz illő táplálkozás, és a változatosság. A gyerekek menüjére külön odafigyelünk. Csak a legjobbat kaphatják mindig! Aztán amikor véget ér a konyhások munkája, otthon már átadják a fakanalat a feleségeknek, a vacsora már az asszonyok dolga... Pókász Endre Ég és föld között lebegve az ember egyedül van, csak a felszerelésére és saját felkészültségére számíthat. Biztos talajjal a lába alatt azonban az ejtőernyős igazi csapatjátékos - állítják a 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj idei fakultatív ejtőernyős képzésének részvevői. Feleségül vette a tanítványát A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem 54 végzős hallgatója és húsz hivatásos tiszt, illetve tiszthelyettes vett részt az elmúlt két hétben azon a nyári táborozáson, amelyet - immár hagyományosan - a szolnoki 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj szervezett. A programra önként jelentkezett katonák és a honvédség kötelékein belül első ugrásaikat kötelezően végrehajtó fiatalok — a múlt heti elméleti és fizikai felkészítést követően — az elmúlt napok során ejtőernyővel a hátukon, a levegőben is hasznosíthatták a korábban tanultakat. Virágh Béla Gergely a Szandai rét gyepén éppen ejtőernyőjét hajtogatta, amikor szóba elegyedtünk. — Tegnap ugrottam először. Nyolcszáz méter magasságban léptem ki a helikopterből. Mivel be voltam kötve, az ejtőernyőm automatikusan kibomlott. így nekem nem volt egyéb dolgom, mint hogy a feladatra, azaz a manőverezésre és a minél pontosabb földet érésre koncentráljak - elevenítette fel friss élményeit a 22 esztendős fiatalember. — Nem féltem, sőt türelmetlenül vártam már ezt a pillanatot — folytatta a leendő felderítő. Nem is csalódtam. Nagyszerű érzés volt az a néhány perc, amelyet a levegőben töltöttem. Érdekes módon a mai folytatás tűnt neccesebbnek. Valószínűleg azért, mert kétszáz méterrel alacsonyabbról indultunk és a tegnapi eufória után az egészet sokkal tudatosabban csináltam végig. Ennek azonban akadtak előnyei is, hiszen ezúttal már volt annyi időm, hogy megcsodáljam Szolnokot madártávlatból. Szarka Csaba számára mindez már rutinfeladat. — A bekötött ernyőzést szerintem minden katonai pályára készülő ifjúnak érdemes volna kipróbálnia. Azzal ugyanis, •*» '#-é :v, Harmadik ugrására indul az önkéntes csapat hogy képes vagy legyőzni magadban az ismeretlentől való félelmet, egészséges önbizalommal vérteznek fel az efféle férfias bátorságpróbák - magyarázta az 1986 óta 145 ugrást teljesített 34 éves őrnagy. Sbu£ Ejtőernyőt hajtogatnak a táborozok — Számomra ez a lehetőség elsősorban arra szolgál, hogy felelevenítsem a korábbi ismereteimet. Később, bízom benne, hasznát is veszem majd a mostani gyakorlásnak. Egyelőre azonban inkább az élmény és a közösség kedvéért jelentkeztem. Bár az éjszakai ugrások hangulatát a sejtelmes fények miatt jobban kedvelem, azért itt sem unatkozom. Odafent ilyenkor elsősorban a többieket, a szelet és a célt figyelem. Szükség esetén talán egy-egy instrukcióval segíteni is tudnék, de erre nem jellemző, hogy a kiképzés után bárki rászorulna. A levegőben az embernek rutintól és rendfokozattól függetlenül úgyis egyedül kell boldogulnia. Bizonyos értelemben ez egy demokratikus játék, amely azonban a földet érés pillanatától igazi csa- fotó: a szerző patmunka. Bugány János ceremóniát és mint a felvételünk is mutatja, az ifjú pár a ti- szások és a corvinkások sorfala között mosolyog. A Belvárosi nagytemplomban meg János atya jókívánságaival szívük- ben-lelkükben lettek most már a törvény, meg az egyház szerint is egy pár. Utána a Garden Hotel régen látott olyan fergeteges mulatást, amelyet ez a temérdek táncos lábú vendég rendezett a nap, az esemény, no, meg a két főszereplő tiszteletére. Visszatérve a napi valósághoz, Simon Gyula még változatlanul táncol, ezen kívül a fiú tánckar vezetője, meg a corvinkások egyik művészeti vezetője. Mit ad az ég, azóta Melinda is ropja. Gyula szerint nagyon tehetséges, és hogy tulajdonképpen nem régen kezdte, már sok mindent bepótolt a parketten a bepótolni valóból. Jelképesen szólva most már az élet közös táncát együtt ropják majd Szolnokon. Nászútra, üdülni most nincs idő, hiszen tánctáborok várják őket Szántódon meg Berekfürdőben. így az első közös út késik, a tervek szerint majd valamikor augusztusban lesz néhány szabad napjuk, amikor Krakkót és környékét keresik fel. A távlati elképzelések szerint nagy családot terveznek, több gyerekkel. Akárhogyan is alakul, ehhez az első lépést azzal, hogy életüket egybefonták, már megtették. D. Szabó Miklós Bizony-bizony előfordul az életben, hogy középiskolás csinos, szép diáklányok beleszeretnek fiatal férfi tanárukba. És ha ez az érzés kölcsönös, nemcsak rövid lángolás, de tartós kapcsolat, házasság is lehet belőle. Valami ilyesmi történt a szolnoki Simon Gyula történelem szakos tanár és Antal Melinda esetében is, aki a ruhaipariban tanult. N em volt ez afféle óriási szerelem az első látásra kapcsolat, hanem fokozatosan alakult ki. Már csak azért sem lehetett, mert amikor először találkoztak az órákon, akkor még Melindának más csapta a szelet és Gyula is másnak udvarolt. Teltmúlt az idő leérettségizett a kisasszony, majd bent maradt a suliban a technikus minősítést megszerezni. Ez esetében két év volt, amelyből egy már eltelt, amikor a sors, a véletlen, no meg a nem véletlen úgy hozta, hogy egyre többször találkoztak, beszélgettek. Hogy mi ragadta meg őket a másikban, erre Melinda így felelt: — Jó tanár volt, nagy tudású és ez imponált sok lánynak, így nekem is. Ráadásul remek kiállású, hiszen tudtam róla, közel huszonöt éve táncol a Tallinnkában, meg a Tiszában. Gyula tanár úr így kommentálta az egészet. — Nagyon csinos nő, jól néz ki és már kezdetben azt hallottam róla, házias és remekül főz. Ez igaz, mert engem is megfőzött. Olyannyira, hogy másfél éve eljegyezték egymást, majd július első hétvégéjén megtartották a lakodalmat is. Bizony a városháza dísztermében vagy kétszázan nézték az ünnepi Világra szóló lakodalom volt. Már kezdetben azt hallotta róla, jól főz FOTÓ: MÉSZÁROS J. Híd a Tiszán Most már bizonyos - a tudomány r᧠bólintott —, hogy a Tiszából előkerült gerendákban a néhai Mahmud bég, szolnoki várparancsnok és fő hídvám- szedő alkotását tisztelhetjük. A fővám- ' szedő titulus mellett szól, hogy a jámbor török közvetlenül az ablaka alá rakatta az átkelőt, így mindig pontos tudomása volt a pénzügyek állásáról. Estére annyira kellett tele lenni a kasszának, ahányan nappal átbaktattak az öles gerendákból összerótt alkalmatosságon. A török azért nem csak pénzügyi szempontból volt praktikus ember. Eljött hozzánk messziről hidat csinálni, oda, ahol ennyire erős alkotmány az ő megérkezéséig nem ívelte át a folyó két partját, és ezzel üzent az utókornak is. Az ugyanis egyből nyilvánvalóvá lett a maradványok vizsgálata során, hogy ha sértődöttségében kényszerű távozásakor nem égeti fel búcsúzóul, talán ma is állna a csinálmánya. Alig lehetett még századok múltán is, hosszú áztatást követően mintát szakítani belőle, olyan erős anyagból készült. Kár, hogy elvitte magával a tudományát. Mennyivel több szerencsénk lett volna az elmúlt évtizedek során többször a Zagyvába kívánkozó Zagyvahíddal, vagy Szent István nevére hallgató daliás kollégájával, ha nem kellett volna légéként szétszedi-rakos- gatni évekig őket, szemben a török járókájával. Mert az biztos, hogy a jámbor Mahmud el nem tűrte volna, hogy évekig kopácsoljanak az ablaka alatt és az állandó műszaki gondok miatt akadozzon a folyamatos üzletmenet... Szathmáry István
