Új Néplap, 2004. június (15. évfolyam, 126-151. szám)

2004-06-13 / 24. Vasárnapi szám

2004. június 13. vasárnap ■■■■■■■ Dr. Vörös Gabriellával (jobbra) Kovács Ildikó tanár (balról) és dr. Vincze Lászlóné igazgató beszélget az előadás Után FOTÓ: A SZERZŐ A fegyverneki Móra Fe­renc Általános Iskola három esztendeje vette fel nevét, ettől számolják a Móra Napokat. Korábban hasonló kulturá­lis-, sport- és szabadidős rendezvénysorozatokat tar­tottak ugyan a tanintéz­ményben, ám három év óta több programot szerveznek a Kiskunfélegyházán szüle­tett író munkássága köré. Idén — Móra halálának 70. évfordulóján - a Szegedi Múzeum igazgatóját hívta meg előadásra az iskola vezetése, aki a művelődési ház­ban összegyűlt közel százhúsz fős gyer­mek hallgatóságnak Móra Ferencet a ré­gészt, a régmúlt korok kultúrájának tudós vallat óját, a múzeumigazgatót mutatta be, párhuzamot vonva a hazai ifjúsági, illetve népi irodalom egyik legtisztább alakjával. — Életem meglepően hasonlatos Mórá­éval — vallott magáról egy keveset dr. Vö­rös Gabriella. — Kiskunfélegyházán szü­lettem, Móra-iskolában tanultam és csak­úgy, mint egykoron az író, magam vagyok jelenleg a Szegedi Múzeum igazgatója. A hallgatóság megtudhatta, a szegény sorból származó fiatalember, kitörve a Földhözragadt Jánosok köréből egyete­met végzett. Vonzódott a természettudo­mányokhoz, tanár volt, néprajzos, könyv­táros, majd ásatásokat végzett. A régész­kedés gyakran nemcsak ősi sírok és tele­pülések maradványainak feltárását ered­ményezte, hanem újabb és újabb írói té­mákat adott számára. Mert a régészet lele­teinél még jobban érdekelte a mai ember, az ásatásban segédkező alföldi kubiko­sok, napszámosok, kiskunok élete. Mint Vörös Gabriella elmondta, Móra nevéhez fűződik a szeged—nagyszénási hun fejedelmi sírlelet, mintegy kétszáz Attila-korabeli arany és aranyozott tárgy- gyal. Ásatásainak tapasztalatait a Szegedi Naplóban sorozatban jegyezte „Utazás a föld alatti Magyarországon” címmel, de novelláinak többségében szintén vissza­köszönt régészeti munkássága. Híres tör­ténelmi regénye, az Aranykoporsó 1932- ben jelent meg. Ez volt az utolsó nagyobb írói vállalkozása. Talán sohasem született volna meg ez a szép történelmi regény, ha nem lett volna Móra maga is régész — fej­tette ki gondolatait a múzeumigazgató. Móra Ferenc halála után többen is szu- perlatívuszokban nyilatkoztak róla. „Hu­morának titka az volt — írja Móricz —, hogy a legfájóbb, a legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva tá­lalta. Angyali dolgokat tudott mondani hi­vatalából politikai, társadalmi és emberi bántalmainak mélységéből. Gyöngyöket szólott, és csiszolt drágaköveket hullatott. Elment, és vele eltűnt a magyar irodalom­ból egy eredeti, sajátlagos, meghatóan őszinte s megilletően ragyogó magyar szín.” Tamási Áron pedig így búcsúztatta Mórát: „Sokan, sőt sergen olvastuk ezeket az ünnepi cikkeket, s nekem ilyenkor mindig úgy tetszett, hogy virágos alföldi mezőkön fekszem, s a fejem fölött megje­lenik szűrbe öltözve, fején a derű kalapjá­val, kezében az igazság botjával és a lábán a mese csizmáival Móra Ferenc.” Mészáros Géza A hagyományos Móra Napok idei legnevesebb vendége volt dr. Vörös Gabriella Fegyverneken. A Szegedi Múzeum igaz­gatója az író Móra Feren­cet a köztudatban kevés­bé ismert oldaláról mutat­ta be a diákoknak. A fogathajtás: munka is, hobbi is--------TT-------------------­Kö zelről 3 Popfesztivál A szolnoki Széchenyi István Gimnázium és Álta­lános Iskola 12.c osztályának drámacsoportja e héten mutatta be érettségi előadását, a Déry Ti­bor regénye és Presser Gábor—Adamis Anna musicalje nyomán készült Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című produkciót. A drámatagozatosok bemutatói ritkán tartanak egy óránál tovább. A „popfesztivál” története körülbelül másfél óráig zajlott az iskola drámatermének tenyérnyi színpadán. Ti­zennégy szereplőre hárult a szinte megoldhatatlan feladat, hogy érzékeltesse a fesztivál háromszázezer résztvevőjé­nek elemi erejű örvénylését, kavargását. Voltak az előadásnak szép és feszült pillanatai. Olykor azonban, különösen a hosszú monológok közben statikus­sá vált a darab. Ezek a monológok nagy színészi felkészült­séget és szakmai tapasztalatot igényelnének. A darabvá­lasztás nagy bátorságra és elszántságra vallott, és ez akkor Jelenet az előadásból fotó: bakos judft is elismerést érdemel, ha a megoldás nem mindig volt arányban a szándékokkal. A szereplőgárdából elsősorban az Esztert játszó Szoboszlai Renáta ajándékozta meg né­hány szép pillanattal a nézőket. Egy-egy kevésbé összetett alak megformálásával emlékezetes jelenete volt Rigó Anná­nak (Frantisek), Székely Sárának (rendőr), Rácz Gyulának (pokol angyala). Bistey András Ketten ülnek, beszélgetnek Öregszőlő tanyavilág, Nagyrévhez tartozik. Ahol a műút leágazik a faluba, a sarkon egy kis biszt­róféle. Előtte, kinn a szabadban napernyők, kockás abrosszal letakart asztalkák. Az egyik körül ketten ülnek, beszélgetnek. A kalapos férfi Veres Pál, hetvenöt éves. Végigdolgozta az éle­tét, majd a Kötivizigtől került nyugdíjba. Itt lakik nem messzire a bisztrótól. Aki határozatlan, döntésképtelen, ráadásul ideges, jobb, ha a hintaló kivételével a többi lovat kerüli — állítja Kunhegyesen Nagy Zoltán és Kovács István. E zek az urak nem ma kezdték a fogathajtást, hiszen évek óta a Grá- czer lovarda oszlopos tagjai. Zoli például lassan töb­bet tartózkodik a paripák kö­zött, mint otthon. Jelenleg haj­tó, lovász, lovasoktató: mikor mire, kire van szükség. — Szerintem a jó hajtónak a határozottságon kívül legfon­tosabb a ló szeretete. Ezek a négylábúak nagyon okos álla­tok és valahogyan úgy vannak vele, szeretetért szeretetet, en­gedelmességet adnak. Zoltán amatőr fogathajtó­ként három év alatt huszonegy kupát, díszes serleget hozott ha­za a jelentősebb versenyekről. Társa Kovács István Abádsza- lókról jár Kunhegyesre dolgoz­ni. Lovasoktató is, fogathajtó is. — Fogathajtásnál ketten ül­nek a bakon. A hajtó, aki a lo­vakra koncentrál, ügyel, meg a segédhajtó, aki bármiben segít neki. Szerintem ennél a szak­mánál a nyugodtság semmivel nem helyettesíthető — állítja. Biztos igaza lehet, mert eddig huszonnyolc kupát nyert a kü­lönböző szintű összecsapáso­kon. — Szerintem amit mi csiná­lunk, nem csak munka, de hobbi is. Ameddig bírjuk, vé­gezzük. Évente általában húsz je­lentősebb versenyen indul­nak, olykor ennél is többön. Végezetül egy aranyszabályt árul el. — Ha bárki valami miatt le­esik a lóról, ha csak mozogni tud, üljön rögtön vissza, mert ha ezt elmulasztja, a ló azt hi­szi, ő nyert. És legközelebb sokkal nehezebb engedelmes­ségre bírni. Ami az elkövetkezendő idő­szak terveit illeti, június 12-én Kunhegyesen következik egy újabb erőpróba: nem akármi­lyen jellegű, szintű akadályhaj­tás. A pálya hossza hatszáz mé­ter és húsz, hol könnyebbnek, hol rafináltabbnak látszó aka­dály dekorálja. Úgyhogy erősen,’ biztosan kell fogni a gyeplőt, hogy a serlegtenger megint gya­rapodjon. D. Szabó Miklós Fenn a hintón Nagy Zoltán ás Kovács István ül, lenn a földön Juhász Roland és ifjú Gráczer Sándor, akik szintén fogathajték fotó bakosjudit — Úgy alakult az életem, hogy két éve egyedül la­kom. — Sose nősült meg? — De, csak fiatalon meghalt a feleségem. Ez­után volt egy élettársam, de ő is meghalt. Egy fiam született, itt lakik ő is, il­letve egy unoka tartozik a családhoz. — Hogy telnek a napok? — Ilyenkor sok munká­val. Ötszáz négyszögöl a kert, délután kapálok. Van benne kukorica, aztán bab, ségem sincs szabadulni tő­le. A társa Kovács Béla öt­venegyet számlál. Talán ha kilométerre lakik, le­százalékolt nyugdíjas. — A nyugdíj a bokáig ér, így aztán, ha hívnak, megyek munkára. — A család? — Három gyerek: hu­szonkettő, huszonnégy és huszonhat évesek. Ketten lakunk az asszonnyal. — Háztáji? — Aprólék: csirke, kacsa. Az öregszőlősi tanyasi bisztró forgalmát elsősorban annak kö­szönheti, hogy a műút mellé épült fotó: bakos judit borsó, mindenfajta vete- mény. Tavaly még hízók­kal is bajlódtam, bár a ko­leszterin miatt nem nagyon ehetek belőlük. — Az ebéd? — Hordják, meg olykor főzök is magamnak. — Hogy telik errefelé a tanyán az idő? — Úgy, akár máshol, mindenki, így én is el va­gyok foglalva a magam bajá­val. Akadt az életemben szép is, jó is, rossz is, de túl a hetvenen, a nyolcvan felé haladva egyre inkább azt ér­zem, a szegény embert megfogja a sors. Én is így jártam, a markába szorított, nem enged, meg már egész­— Miért jár ide? — Megiszok egy pohár vagy korsó sört és közben beszélgetünk. A politiká­ról, a nagy gazdagságról, arról, mi lehet az oka an­nak, hogy aki sokat dolgo­zik, sehogy se halad. Akik itt tanyáznak, a zö­mük ismerős, bár olykor messzi kamionvezetők is lehorgonyoznak kis időre szusszanni egyet, kávét in­ni, szót váltani velünk, vagy csak nézik a messze­séget. A távoli tanyákat, kukoricaföldet, a szőkülő búzakalászokat és bizo­nyára azon jár az eszük, mennyi az út még hazáig vagy a célig. DSZM Móra, a föld alatti utazó

Next

/
Oldalképek
Tartalom