Új Néplap, 2004. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
2004-04-03 / 79. szám
4. OLDAL MEGYEI TÜKÖR 2004. ÁPRILIS 3., SZOMBAT | Szolnok „...esküszöm, hogy Magyarországot hazámnak tekintem...” — hangzott el öt ember szájából a fogadalom a megyeszékhelyen a napokban. Ők öten régóta várnak arra, hogy valóban befogadja őket Magyarország. A külföldiek magyar állampolgárrá válását általában sokáig tartó procedúra előzi meg. Az igénylés benyújtását hosszas ügyintézés követi, majd állampolgári ismeretekből tesznek vizsgát mindazok, akik szeretnének hivatalosan is magyarok lenni. Túlzás nélkül lehet állítani, hogy az újdonsült állampolgárok jóval többet tudnak államigazgatásunkról, mint mi, „egyszerű halandók”, akik itt születtünk. Az állampolgársági vizsga ugyanis igen nehéz, minden bizonnyal sok-sok magyarnak gondot okozna, ha komolyabb felkészülés nél- Öten kül szeretne válaszolni a kérdésekre. MolnárLeszja azonban jól vizsgázott, így hat esztendő után végre kézhez vehette a magyar állampolgárságát igazoló dokumentumokat. A kijevi születésű hölgy 1998- ban került Magyarországra, s előbb Zalaegerszegen lakott, majd szolnoki párt választott magának. Házasságkötésüket követően azonban még három évet kellett várnia, hogy benyújthassa tették le az állampolgársági esküt a héten a városházán kérelmét, így hatéves kisfia, Erik ugyan magyar állampolgárként született, édesanyját azonban csak most köszönthette nagy csokor virággal, mint szintén magyart. Papp Imre és Papp Erzsébet, illetve Tivadar László és felesége azonban már mentesült a vizsgáztatás alól. Őket ugyanis visz- szahonosították. A történelem viharainak köszönhetően voltak magyar és voltak román állampolgárok egyaránt, pedig csak Nagyváradon éltek. A két házaspár néhány évvel ezelőtt döntött úgy, hogy áttelepül Magyarországra. Papp Imrééknek már nem akadt Váradon senki, aki miatt maradtak volna, így Szolnokot választották, ahol élnek rokonaik, barátaik. Úgy vélik, a Tisza-parti város sokkal szebb, barátságosabb, mint Nagyvárad. Most jobbára a holt-Tisza-parti, téliesített nyaralójukban éldegélnek virágaik, kedvenc kutyusuk társaságában. Tivadarék szintén azért döntöttek úgy, hogy nyugdíjas éveiket Szolnokon töltik, mert lányukat idesodorta az élet. Szerettek volna közelebb lenni a családhoz, Nagyváradhoz pedig már egyre kevesebb szállal kötődtek. Ahogy Tivadar László fogalmazott: „Az öregebb fa könnyebben kidől...” SZILVÁSI Tv-notesz Mi jöhet még? Felháborodom, tehát vagyok. Múlt hét szombatján, mint hírlik, többen nézték az úgynevezett sztárok bokszolódását, mint a megások parádéját a másik csatornán, a dalosok versenyét. Mondhatjuk: jól számítottak tehát azok, akik hideg fejjel úgy gondolják, hogy „cirkusz” kell a nézőnek. Valamit azért a vonzalmak ekkénti alakulásáról. Mert bizony szerepet játszott abban az, hogy a megasztárokat lassan kívül-belül ismerjük, annyit láthattuk őket; hovatovább a televízió elkoptatja ezeket a rokonszenves fiatalokat, mintha egy rókáról száz bőrt is le akarnának húzni a tv2-ben, s ők, a versenyzők is már-már áldozataivá válnak a televíziós szórakoztatók anyagi mohóságának. Igazán újdonságot, meglepetést nem tud már adni a Megasztár. Bezzeg a Sztárboksz! Ott aztán volt újdonság és meglepetés, csak bírja a szem meg a lélek. Tíz sztár, öt mérkőzés és sok nagy pofon - hirdették elöljáróban -, hogy sztárok húztak-e boksz- kesztyűt, erősen kétlem. Ugyanis a valóvilágos, igencsak botrányos viselkedésű Pandora is a kötelek közé lépett, aki legfeljebb azzal büszkélkedhet, hogy belekóstolt már a pornó világába, örömeibe is. Anettka pedig, ellenfele, ő sem marad ki semmiből, aminek botrányszaga van. S Majkáról se állítanám, hogy igazán ott csillog sztárként a televízió egén - hogy csak őket említsem. Egyébként főleg az ő összecsapásuk jelentette a nagy attrakciót. Előbb két ügyetlen nő verte-püfölte egymást, Anettka már-már vérbe boruló szemmel, Pandora meg bamba ábrá- zattal. Micsoda látvány! Majd a műsorvezető Majka a Dopeman nevű énekessel teszi ugyanezt, de még hevesebben, sőt itt már az alattomos bosszú is tüzeli az ellenfeleket. Ráadásul Majka bohóckodik is szüntelen. Mi ez, ha nem más, mint megcsúfolása a sportnak, s egyben megszentségtelenítése annak a helynek is, ahol az emberi ügyesség és a kiemelkedő képesség üli diadalát egy-egy pompás látványban. Szánalmas, ahogy magukat sztárnak gondoló, egyébként ismert személyek odaadják akár testüket is rútul és gorombán a népszerűségért, no meg a pénzért. Hát semmi se drága? Illetve minden olcsó ebben a pénzéhes televíziós világban? Állítólag az első Sztárbokszot újabbak követik majd. Sorban állnak az újabb sztárok, csak hogy ring- be szállhassanak. Hová vezet, fajulhat mindez, vetődhet fel bennünk, ha a televízió szelencéjéből Pandora módjára újabb bajok szabadulnak ki. Megélhetjük talán még azt is, hogy a sztárok nem bokszkesztyűt fognak, hanem mint a rómaiak idejében, gladiátornak öltöznek, s már nem csak pofonok csattannak el, hanem vér is folyik a porondon. Azt is a rómaiaktól tudjuk, hogy kenyér és cirkusz, az kell a népnek. Nos, kedves RTL Klub: a cirkusz már megvan, de hol marad a kenyér? VALKÓ MIHÁLY Kábeltévés fejlesztések Tiszafüred Somogyi Sándortól, a helyi Kábeltévé Szövetkezet elnökétől megtudtuk, hogy két-három éven belül sikerül a városi kábeltévé-hálózatot úgynevezett csillagpontos rendszerűvé átalakítani, s a fejlesztés befejezése után már többféle szolgáltatásból választhatnak az előfizetők. Ebben - pénztárcától függően - lesznek olcsóbb, kevesebb csatornás és drágább, többcsatornás díjcsomagok. A közeljövő szövetkezeti feladatai közül a Hallmark csatorna újbóli beindítását emelte ki, valamint a hálózat kiépítését a település még kábelezetlen hosszú útjain. A szövetkezet nemrég tartott közgyűlésén egyébként megválasztották az új vezetőség - Somogyi Sándor elnök, Mihály Sándor és Lang Zsolt, valamint a felügyelőbizottság: Hajnal Júlia elnök, Lateran György és Zobolyok András - tagjait is. M. A vendég; Konrád György Szolnok Konrád György vendégeskedett a megyeszékhelyen csütörtökön délután. Programját a Verseghy Könyvtárban kezdte, ahol az úgynevezett irodalmi szalonban a könyvtár olvasóival, az irodalom szolnoki barátaival találkozott. A kellemes, jó hangulatú beszélgetésen a Kos- suth-díjas író „romantikus furorral”, forró őszinteséggel adta ki magát hallgatóinak, akárcsak a Fenn, a hegyen című önéletrajzi regényében is. Beszélt mindenekelőtt az életben maradás gyermekkori kalandjáról, hogyan sikerült megmenekülnie a nyilas időkben a deportálástól, szólott azután könyveinek születéséről, azok viszontagságos sorsáról. A városalapító például a hetvenes években először csak csonkított, azaz cenzúrázott formában jelenhetett meg. Említette városszociográ- fusi tevékenységét, melynek során többször Szolnokon is megfordult. Aztán meleg szavakkal emlékezett családjára, főleg az őt óvó szeretettel körülvevő édesanyjára. Kifejtette véleményét súlyos filozófiai kérdésekben is, hangsúlyozván például, hogy jelenleg a ma egyik égető dilemmája az ölni vagy nem ölni kérdése, lásd a keserű történelmi tapasztalatokat. Az Európa és irodalom címet viselő beszélgetésben természetesen szó esett az író berlini művészeti akadémiai elnökségéről is, hisz a jeles tisztséget, az elnökit éveken át tölti be, ami azzal is jár, hogy könyvei, írásai német nyelven is igen népszerűek. A hallgatók egyszerre élvezhették finom, ironikus humorát, egy-egy kis történet előadásában, s ugyanakkor mélyen humánus gondolkodásra való bölcsességét is. Az írószövetségben kialakult ellentmondásos helyzet kapcsán - ő maga kilépett - kifejtette, hogy a szövetségnek továbbra is meg lehet a maga szerepe, főleg a határon túli írók támogatásában, segítésében. A látogató, A városalapító, a Cinkos és a fajsúlyos esszék írója végül dedikálta könyveit, majd folytatván szolnoki programját, a liberálisok klubjában időszerű kérdésekről cserélt gondolatot a megjelentekkel, ezzel zárván szolnoki vendégeskedését az esti órákban. Jós Pali, aki halottlátó volt Fegyvernek A helyiek emlékezetében még él, a neve legalábbis az idősebbekében. Ismerték, a maguk módján tisztelték is. Egy nyugdíjas asszony így beszél róla: - Kislány lehettem, amikor hallottam arról, hogy időnként fekete ruhás asszonyok járnak hozzá. Egyszerű, alacsony férfi volt, nős. Gyerekekre, a gyerekeire nem emlékszem, de azt tudom, hogy az itteniek nem jártak hozzá; ugyanakkor az egész megyéből sokan jöttek. Egy köztiszteletben álló férfi mindehhez hozzáfűzi: - Afféle szűk szemű emberként ismertem. Bevallom őszintén, gyerekként féltünk tőle, mert azt suttogták az idősebbek: halottlátó. Emlékszem, a Dózsa György úton laktak, de később elkerültek innen. Állítólag Szolnokra költöztek, és ott is temették el őket. Takács Erzsébet, vagy ahogyan a család, ismerősei hívják, Bözsike néni Szolnokon lakik ma is. Nyolcvanhárom éves, ő járt a kisebbik lányával Jós Palinál.- Kisvasúttal mentünk, de sokan. Várakoztunk odakinn az előszobában, majd amikor ránk került a sor, beléptünk. Sötét volt a helyiség, szinte alig láttuk az arcát. Be kellett csukni az ajtót, majd leültetett bennünket. Mi úgy-ahogy világosban voltunk, ő sötétben. Általában a nevünket kérdezte, meg hogy honnan jöttünk, de hozzám másként szólt. Jaj, de sok halottad van, lányom, tudom rólad. Mondjam?- Igen - válaszoltam halkan.- Van egy asszony, aki sirat, mert karon- ülősen el kellett hagyni.- Tényleg volt, az édesanyám, mert születésem után hamarosan meghalt.- Aztán látok egy másik idős nőt, aki szigorú volt hozzád, de megérte. Szép síremléket állítottál neki, azt is látom.- Valóban, ő a nevelőanyám.” És sorolta tovább a többieket. Forgott velem a világ, honnan tudhatja, mert én semmit se közöltem vele. Még az uramat is említette, hogy megigazította a nagybeteg anyósom párnáját az ágyban, ami szép cselekedet. Tényleg így történt. A velem levő kislányunkhoz is volt szava. Mondjam, ne mondjam?- Tessék mondani!- Vigyázz rá, mert beteg. A mellkasában sötétséget látok. Óvd a fúvó széltől is.” És valóban, ez a kislány nem érte meg az öregkort. Dombon Eszter néni már szociális otthonban lakik, de akkoriban a férjével Kunhegyesen élt.- Elmentünk a párommal Pali bácsihoz. Két dolgot mondott: az egyik az, soha nem lesz gyerekem. Nem is lett, pedig akkor még éppen túljutottam a harmincon. A másik: haragszik az anyósom, mert amikor meghalt, még szemfedőt se tetettem rá. Sajnos ez így igaz, mert akkoriban olyan szegények voltunk, hogy a temetésre is kölcsön kellett kérnünk. Azt javasolta, akárhogy is történt, valahogy engeszteljem ki. Ezért halála után tizenkét évvel szép síremléket állíttattam neki Kunhegyesen, a katolikus temetőben. Különösen az döbbentett meg, hogy honnan tudta a szemfedő hiányát, mert ez nem Fegyver- neken történt, és mi erről az urammal soha nem beszéltünk neki. A teljességhez hozzátartozik, hogy akár eltalálta, akár nem, azért nem mindenki hitt neki. Tudok egy bizonyos Tompíné nevű asszonyról, aki Szolnokról utazott le Fegy- vernekre csak úgy, kíváncsiságból. A vonaton leszólta társait: - Ostobák vagytok valamennyien, hogy hisztek ebben a babonában. Összevissza halandzsái, ti meg még pénzt, tojást, lisztet, cukrot is adtok neki. Én bizony kiosztom őt majd alaposan, ha elé kerülök! - sorolta annak a másik öt nőnek, akivel együtt vonatozott hozzá. Mit ad az ég, úgy határozott a kis szolnoki küldöttség, hogy Tompáné menjen be hozzá mindnyájuk közül elsőnek. így is lett, de vörös fejjel egy perc múlva már ki is jött. Mi történt, Mariska, mondja?!- Hát valami olyasmi, hogy Jós Pali bácsi alig, hogy a nevét bemondta meg honnan jött, rárivallt: „Nem értem, miért van maga itt!”- Tudni akarok valamit a halottamról.- Csak az a bökkenő, hogy maga nem hisz ebben. Ez még nem lenne baj, de szidott is a vonaton.- Honnan tudja? -Tudom, ez a lényeg.- Tényleg így volt, most már bevallom.- Már mehet is, viszontlátásra, én nem mondok magának semmit, úgyse hiszi. Hogy én mindezt kitől hallottam és tudom? Nem Tompáné Mariska nénitől, aki már szintén meghalt, hanem a másik öt egyikétől, aki még él, és akkor vele volt. Én is úgy vagyok ezzel, elhinni nem muszáj, de elolvasni talán érdemes. Mert tény és való, élt egyszer egy ember nem is olyan régen Fegyverneken, akit Jós Palinak hívtak. Pedig a neve Csőke volt. Csak éppen azért ragasztották rá a Jós nevet, mert halottlátónak hitték, ismerték. Azóta elment ő is, és vele együtt nyugodna élete sajátos története, ha néhány akkori szemtanú nem segít nekem abban, hogy ez a szerény kis írás megszülessen róla. D. SZABÓ MIKLÓS A halottlátó mindig sötétben volt, csak akinek jósolt, ülhetett a fénybe fotó: bakos judit „Az öregebb fa könnyebben kidől...”
