Új Néplap, 2004. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
2004-03-28 / 13. Vasárnapi szám
2004. MÁRCIUS 28. KÖZELRŐL 3 A könyvelő álma Odakint csepereg az eső. Az időjárás is „em lékezik”, amikor leülök beszélgetni a füredi önkormányzat pénzügyi ellenőrével, Kottái Lászlóval. A könyvelő sztorijait hallva percekre eláll a szavam. Koltai, igaz akkor még Klein Laci, vagy ahogy a szakma, a haverok és a csajok ismerték: „Cila” nem más, mint az a basszusgitáros, aki alapító tagja volt a ’68-ban Ki mit tud?-ot nyert Hungária együttesnek. Cila a gyökerekhez nyúl vissza, amikor a Helikon együttesről mesél, amelyben Matlasz- kovszky Miki pengette a szólót, Csomós Peti ak- kordozva énekelt, Tóth Józsi pedig néha a multimilliomos dobost, Rudit is lepipálva pergetett, és természetesen a mesélő bőgőzött. ’67 végén aztán csatlakozott hozzájuk Fenyő Miki a Syco- norból, aki nemcsak névadója lett a Láng Péter szaxissal teljes Hungáriának, de frontembere is. — Miki fantasztikus egyéniség volt, tele ötletekkel, jobbnál jobb gegekkel, s azokkal a dallamokkal, amelyeket hamarosan betéve fújtak a suszterinasok is — emlékezik Cila, áttérve a ’68- as Ki mit tud?-ra, amelynek idején nemcsak a fiatalok, de még a nagypapák, nagymamák is tenyerükön hordozták a kedvesen bohém bandát. Nem is csoda, hogy a győzelem meghozta az igazi kiugrást. — Sorra jöttek az újabb lemezek, szerződések, s a meghívások. Koncertjeinkkel bejártuk egész Magyarországot, nem is beszélve a Táncdalfesztiválról, no meg a Láng Művelődési Házban lévő Hungária-klubunkról, amelyet mindig zsúfolásig megtöltöttek a rajongók. Úgyanúgy, mint az Ifiparkot, ahol Bergendyékkel egymást váltva muzsikáltunk. Majd’ elfelejtettem a Ki mit tud?-győzelem jutalmát, a kéthetes moszkvai utat, amikor olyan csapat részese lehettem, amelynek tagja volt többek között Kincses Veronika és Gálvölgyi János is. Gyönyörű időszak volt, ami számomra sajnos ’69 februárjában véget ért, ugyanis besoroztak bakának. A kemény két év alatt a helyembe lépő Sipos Péterrel folytatta tovább fantasztikus karrierjét a Hungária. Leszerelésem után újra enyém lett a basszgitár, mindaddig, amíg a Hungáriát is el nem érte az átszervezések korszaka. Miki ekkor is korrekt volt, hiszen nagyon őszintén csak ennyit mondott nekem: Szép volt, jó volt együtt Cila, de eddig tartott!! Aztán jött az új Hungá- ria-korszak. Már nélkülem, de olyan nagy nevekkel, mint a Novai Gabi és a Szikora Robi — pörgettünk át az idő kerekén, több mint egy évtizedet. — Életem egyik legszebb élménye volt, amikor megkaptam én is a Ki mit tud?-győzelem harmincadik évfordulójára szóló meghívót, és az Operettszínházban, korabeli ruhákban, élőben csavartuk fel újra a szőnyeget. Álmodok, persze álmodok még mindig a legendás hatvanas évekről, de szerencsére gyakran találkozók a régi játszótársakkal. Gyakran kezembe veszem a gitárt, amit már csak otthon pengetek. Emlékezve egy kicsit R.B. kapitányra, a magyar Hendrixre, azaz Radics Bélára, akivel az Alligátor együttesben együtt nyomtuk a bluest — fejezi be Cila, akinek története ekkor ér Tiszafüredre. Kisebb megszakításokkal azóta is itt él. 1976- ban ide nősült, majd jöttek a gyerekek, akik nem estek messze a fájuktól, hiszen mind a ketten hamar nyúzni kezdték a gitárt. A 27 éves Gabi már csak kedvtelésből gitározik, de a 21 éves Lackó, azaz a kis-Cila úgy néz ki, megvalósítja apja álmát. Ő ugyanis annak a kőkemény heavy-metált játszó, egytől-egyig füredi zenészekből álló HellBell együttesnek a szólógitárosa, amely április 2-án a debreceni Lovardában mutatkozik be. A könyvelő, aki nem ülhetett már a limbó-hintóra, és soha sem lett csókkirály, így már nemcsak a Hungáriáról, de erről a koncertről is álmodik. Percze Miklós ■ Ugyanúgy, ahogy a legendás Hungária együttes slágerében, amely a zenekar első kislemezén szerepelt. A Hungária legendája ugyanis megelevenedik, repítve engem is azon a varázs- szőnyegen, amelynek belvárosi rokonait gyorsan felcsavarták a jampecek, amikor az est eltakarta a napot s jöhetett a fergeteges házibuli. Többek között „A hosszú hajú Éva” és a szeplős Dolly kedvéért is. Görög gyujtőszenvedély Ötvenöt évvel ezelőtt politikai menekültként érkezett Hellénföldről hazánkba Vasziliadisz Anesztisz. A II. világháborút követően Görögországban forradalom zajlott, s a Kateriniben született fiatalembert — miután egy összetűzés során elveszítette jobb lábát — Magyarországra szöktették. Ekkor még nem tudta, hogy harminc évig nem láthatja óhazáját. ■ Szolnokon telepedett le, itt alapított családot, és ebben a városban dolgozott nyugdíjazásáig. A Gelkánál volt műszerész, s bár a szakma az idők folyamán számos technikai és technológiai újításon ment keresztül, Anesztisz úr mindmáig hűséges maradt a „csöves” rádiókhoz és televíziókhoz.- Nem tagadom, nehéz volt a beilleszkedés - meséli élete magyar- országi szakaszának kezdetéről az immár 77 esztendős műszerész. - Nem ismertem senkit, nem értettem a nyelvet, nem tudtam a szakmát. Először kis ideig Budapesten, a Finommechanika Gyárban dolgoztam, de a rádióelektronikát már Szolnokon tanultam ki. A feleségemmel is itt ismerkedtem meg, aki később két lánnyal ajándékozott meg. Anesztisz úrnak különleges gyűjtőszenvedélye van: régi, ám ma már rendkívül értékes rádiókat, televíziókat, magnókat halmoz fel háza pincéjében. Százával sorakoznak az egykori készülékek, amelyek egytől egyig működőképesek — dicsérve tulajdonosuk gondoskodását. Húsz éve lépett be a rádiógyűjtők magyarországi klubjába. A tagok három-négy havonta adnak randevút egymásnak a fővárosban. Ilyenkor nagyban folyik az eszmecsere és a cserebere. — Én bizony csak a kisebb portékáimat viszem fel a bazárra, a nagyobbakat katalógusokból mutatom meg az érdeklődőknek. Adunk-veszünk, cserélgetünk, mindenki a számára kedveset szereti, és mindenki meg is találja a számítását. A legrégebbi, böhöm nagy „bútordarabom” egy százéves amerikai gramofon, de számos egyedi készítésű technikám is van. A magyar gyártású rádiók és televíziók közül szinte mindegyik megtalálható a lerakatomban, s bár számos alkatrészt már nem gyártanak hozzájuk, de az új technológiákkal ma már kiválthatók a hang- és képcsövek is. így aztán mindegyik muzeális értékű hanghordozóm működőképes. Most már csak egy-két apró gondom van. Kicsi a hely a gyűjteményemnek, és azt sem tudom, mi lesz majd később a sorsuk... JEGYZET Gumicsont Olvasom, hogy az emberiség attól lett ilyen agyas mintegy kétmillió évvel ezelőtt, mert a rágóizmai hirtelen sorvadni kezdtek, ezzel együtt az állkapocscsontok is, helyet adva az agykoponya növekedésének. Erre pennsylvaniai kutatók mutattak rá, mondván, hogy az emberiség egy mutációnak köszönheti, hogy nagyobb agytérfogattal tudott rácsudálkozni a világra. Persze ennél jóval hosszabban sorakoztatták az érveket és a rágóizomsorvadás tényét, de az én agytérfogatom a terjedelmes tudományos értekezést már nem tudta befogadni, ennek olvastán már majdnem le- szenderedtem a székről. De így van ez rendjén, mármint hogy közbeszólt ez a jótékony mutáció, mert ha nem így történt volna, manapság nem az lenne a szenzáció a médiában, ha egy postás megharapná a kutyát, hanem pontosan fordítva. És az sem lenne olyan extrém vízió, hogy egy dakszlit lássak kerékpáron, postástáskával az oldalán. De innentől kezdve élni kell a gyanúperrel, mert például mi történik, ha továbbra is rágógumin kérődzünk, ezzel mintegy az állkapcsunkat erősítve? Netán töpörödni kezd az agyunk a pH-értékkel párhuzamosan? Inkább köpjük hát ki gyorsan! Persze, a médiánál maradva, az sem lehet véletlen, hogy a tévét a szem rágógumijának aposztrofálják, mert valljuk meg, a manapság retinánkba csörgedező műsorok zöme lassú hülyüléshez vezethet, ami még csak fel sem tűnik, hiszen olyan ügyesen plántálják egyik agyzsibbasztó műsorba a másik beharangozóját, hogy azokat sorjában felcsipegetve észre sem vesszük, ez a csali a végtelenbe vezet. De biztos, ami biztos, ezen a gumicsonton sem rágódom tovább... PORTRÉ Kezdetben csehül tudott magyarul Amikor Vélek Jakub és családja a múlt század végén Prágából Kunhegyesre költözött, a legény egy árva kukkot sem beszélt magyarul. A szülei járatták pedagógushoz is, de a jó eszű srácra legalább annyi ragadt a hegye- si haverjaitól, mint a tanórákon. Egy év múlva már megértette magát, kérdezett is, válaszolt is. ■ Jakub virtigli cseh, pontosabban prágai születésű. Ott kezdte az általános iskolát, és járt is tizenhárom éves koráig. Négyen laktak együtt: a szülei, a hú- Vélek ga meg ő. Ám a szülők elváltak, az apja elköltözött, így egyedül maradtak. Mit ad az ég, az édesanyja megismerkedett egy magyar emberrel, aki évek óta ott dolgozott. Egyszerűen csak zöldségeskirályként emlegették Prágában. Aztán úgy határoztak, hogy 1999-ben átköltöznek Magyarországra. Kunhegyesre, hiszen nevelőapja odavalósi. így jött a család a városba. A húgával együtt gimnazisták: a kisasszony Kisújszálláson a Móriczban, Jakub Hegyesen, a Nagy László gimi végzőse. A nevelőapjuk tulajdonképpen azt csinálja, mint odakinn Prágában, sűrűn utazik a csodaszép cseh fővárosba, hiszen zöldség- és gyümölcsexporttal, -importtal foglalkozik. Jakub kiválóan megtanult magyarul, és jelenleg a 12. b oszlopos tagja a gimnáziumban. Focizik a megyei bajnokságban. Szolnokra meg Pestre szeretne bekerülni, valamilyen külkeres fősuliba. Anyanyelvként beszéli a csehet, a magyart is úgy, hogy észre sem lehet venni a kiejtésén, hogy nem itt született. Jól érzi magát Kunhegyesen, elvégre ott él a családja, a két testvére, mert időközben bővült a szű- kebb közösség. Az édesanyja, Jana otthon van: már érti új hazája nyelvét, de válaszolni nehezebben tud. Egyébként megmaradt a prágai szál: ott lakik anyai nagyanyja, és évente kétszer-háromszor kinéz hozzá. De a mama is többször utazik Kunhegyesre. A fiatalúrnak tetszenek a cseh meg a magyar lányok is. A csehek mintha valamivel magasabbak lennének, bár szerinte a h egyesi jgimibe is rengeteg mutatós, csinos kisasszony jár. Állítja: a lényeg az, hogy nőiesek legyenek. Kunhegyessel csak egy a baja: este hat után szinte megszűnik az élet, főleg ősszel, télen. Jakubnak még valami feltűnt. — Ebben az országban sokkal nagyobb a bürokrácia mint nálunk. Ha bármit el szeretnénk intézni, háromszor annyi pecsét, aláírás, név, papír kell hozzá, mint Csehországban. Lehet azért, mert én megmaradtam cseh állampolgárnak? — kérdezi. D. Szabó Miklós Vasziliadisz Anesztisz úr régiségei között FOTÓ: CSABAI MészAros Géza
