Új Néplap, 2004. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-27 / 49. szám

6. OLDAL

HATVAN 0 N

TÚL

2004. Február 27., péntek gj

________Röviden________

A JUBILÁLÓ KLUB. Kevés olyan nyugdíjascsoport van, mint a szolnoki Kabaré és Dalkör, amely a minap ünnepelte fennállásának ötödik évfordulóját. A harminckét tagú csoport vezetője Fazekas Rozália, aki fellépései révén széles körben ismert a nyugdíjasok berkeiben. Tizenkéttagú tánccsoportjuk sikerrel lépett fel Budapesttől Martfűn át Gyomaendrődig számos helyen. Éves programjuk nemcsak saját szórakoztatásukat célozza, hanem esetenként több száz ember érdeklődését is felkeltik, így például az általuk szervezett tiszaligeti strand-parti, a szüreti bál és felvonulás, az operett gála. Remélhetőleg ilyen ambícióval és szervezőkészséggel ünnepük majd a tizedik jubileumukat is.

EGYÜTTMŰKÖDÉSI MEGÁLLAPODÁS. A VMZK, valamint a Szolnok Városi Klubok és Nyugdíjasok Egyesülete között régóta hasznos együttműködés alakult ki. Ezt a folyamatot erősítendő és az együttműködés további formáit kialakítandó szándékkal találkozott Fügedi Andrásáé, a VMZK ügyvezető helyettese az egyesület és a nyugdíjasklubok vezetőivel. Fügediné elismeréssel szólt a város legnagyobb civil szervezetének segítőkészségéről. Kiemelte, hogy a nyugdíjasklubok tagjai a civil szféra létszámának legalább felét töltik ki, ezért sem az önkormányzat, sem a VMZK nem hagyhatja őket magukra. Ez a szándék azért is figyelemre méltó, mert a több nyugdíjasklubnak helyet adó VMZK épületének felújítását az ősszel megkezdik, s a „fedél nélkül maradó” nyugdíjasklubok elhelyezése még megoldatlan. A kialakítandó Civil Ház nem tudja befogadni va- lamennyiüket. A VMZK segítőszándéka nemcsak a hely biztosításában, hanem egyebekben is megnyilvánul. A „Derűs órák” és az egészségügyi kis- akadémia rendezéséhez például biztosítják a technikai feltételeket. Viszonzásul a nyugdíjas klubok vállalták, hogy ebben az évben is ellátják a kiál- litások felügyeletét.

_________■

AZ OLDALT ÍRTA: SIMON BÉLA BEKÜLDÖTT FOTÓK

Az első katonazenész-növendék

Korb József \olt az egri katonazenekar karnagya, később a szolnoki repülőtiszti főiskola fúvószenekarának élére került. Harminc- nyolc évi szolgálat után az egykori zenésznövendék őrnagyként került nyugállományba.- Tizennégy évesen Kővágószőllősön, a pécsi II. Honvéd kerületi katonazenekar fellépésén odamentem a karnagyhoz, s azt mondtam, hogy szeretnék közéjük kerülni. Gyermekfejjel a katonák közé. Mit ad Isten, Csáki Nándor karnagy nem csodálkozott ezen. Csak annyit kérdezett: édesanyád mit szól ehhez? Mit szólt volna, nem is tudta. Amikor meghallotta pedig már nem ellenezte. Bekísért Pécsre, meghallgatásra. Akkor már amatőr módon hegedültem. Meghallgattak, felvettek, így aztán a nyolcadik osztály második félévét már Pécsen végeztem. Közben jártam zeneiskolába is. Átalakítottak számomra egy öreg mundért, abban jártam. Én voltam az ország első katonazenész- növendéke. A hegedűtanszak mellett ütőhangszert is tanultam. Az volt a szerencsém, hogy jó ritmusérzékem volt, s így hamar tudtak hasznosítani. Egy év múlva került oda a másik két fiú. így lettünk hárman növendékek.- Zenész volt-e a családjában?- Nem zenélt senki. Édesanyám viszont nagyon szépen énekelt. A családom tagjai a mezőn vagy a helyi, a cserkúti uránbányában dolgoztak. Engem egyik foglalkozás sem vonzott, ezért lettem zenész. Nem láttam ott jövőt.- Nem volt rossz gyermekfejjel kiszakadni a családi közösségből?- Eleinte az volt. Csáki Nándor átérezte ezt, s időnként hazaengedett. Megszabta, hogy mettől meddig lehetek távol. Olyankor felvettem a nyúl- cipőt, s gyalog tettem meg hazafelé az egyórás utat, s ugyanazt vissza. így aztán el tudtam viselni a családtól való távollétet.- Milyen zenekarba került?- Jó képességű, „összkomfortos” zenekarba. A zenészek jóindulatúak és nagy művészek voltak. Nyolcvan tagú szimfonikus zenekar volt.

Korb József kisdobos lett a katonazenekarban.- A meneteléskor megnéztek, büszke voltam rá.

Még 1950-ben sorkatonaként avatták. Egy év

múlva, 1951-ben Budaörsre került a repülőműszaki iskolára. Ott volt 1957-ig, majd Egerbe helyezték. Közben őrmesterré léptették elő. Budaörsi időszaka gyümölcsöző volt számára. Ott volt ugyanis sorkatona Lendvai Kamilló, későbbi Kos- suth-díjas zeneszerző, aki Korb József szavaival élve „belevitte a mélyebb zenei világba”. Elvitte hangversenyekre, a Zeneakadémiára, ahol Korb József ütőhangszert és hegedűt tanulhatott. Diplomát ugyan nem kaphatott, mert akkor még nem volt érettségi bizonyítványa. Azt csak később, Egerben szerezte meg.

1970-ben nevezték ki az egri katonazenekar karnagyának. Azután került a szolnoki repülőtiszti főiskola fúvószenekarának élére. Harmincnyolc évi szolgálat után, minden szolgálati rendfokozaton áthaladva, az egykori zenenövendék őrnagyként került nyugállományba. A szolnoki katonazenekar szerepelt a rádióban, hangversenyt adott a Halászbástyán, szerepelt megannyi helyen.- Hogy érte ezt el?- Meghallgattam a diplomakoncerteket az egész országban. Kérdeztem a végzősektől, hogy harckocsizók akarnak-e lenni vagy zenészek, méghozzá a rangot jelentő repülőtiszti

főiskola zenekarában. így sikerült „feljavítani” a zenekart, melynek tagjai most már szinte mindannyian főiskolát végeztek.- Hogy ítéli meg, milyen karmester volt?- Nem szerettem, ha feszélyezett egy zenész. Ha felszabadult, akkor az a hangszeren is érződik. Ha a karmester ideges, türelmetlen, akkor az a zenészre is átragad, s akkor hiába akar jól játszani, nem fog sikerülni. Persze ehhez nagyon nagy önfegyelem kell, hiszen néha összejönnek a dolgok, mert az ember nemcsak karmester, hanem parancsnok is. A megjelenésre, a hangzatra is ügyelni kell.- Hogy telnek a nyugdíjas évek?- Sokszor hallgatok zenét. Mindenfélét szeretek, „összkomfortos” vagyok, csak néhány mostani, semmitmondó „slágert” nem szívlelek.

Korb József a Halászbástyán vezényli a szolnoki katonazenekart

A világhírű szolnoki csipke

Jakab Antalné munkája

A szolnoki csipke — mint a Kárpát-medence többi csipkéje is — több évszázados múltra tekint vissza. Aprólékos munkafolyamatokkal, a csipkekészítés legrégebbi technikájával készül. A készítés valamennyi fázisát kézzel végzik.

Anyaga: finom sodrású, különböző vastagságú, természetes alapanyagú fonalak, cérnák. A készítés során az eredeti motívumokat különféle öltéstechnikával díszítik, varrják. A kész csipke mutatós, lakás- és viseletdíszítésre régen is alkalmazták. A csipkéről - idézet Bereczki Ibolyától, a Szolnok megye népművészete című könyvből -: „a szolnoki női viselet legdíszesebb darabjai a csipkebetétes női blúzok. Divatjuk a XX. század első évtizedéig tartott. Szolnokon a gyakran gyöngyökkel applikált, varrott csipke készítése volt a legáltalánosabb; a csipkevarrás és tervezés jelentős művelőjének számított a XX. században Hagyák Stefánia. Abádon és Szalókon, valamint a Nagykunságban szintén varrtak csipkebetétes ruhadarabokat, helyi készítésű csipkéből.”

A csipkevarrást Stefánia a XX. század elején kezdte saját tervei alapján Szolnokon. Az Iparművészeti lektorátus 1914-ben elismerte a Szolnoki csipkét. Ő hűen a városhoz tanfolyamokon, kézimunka körökben népszerűsítette azt. Olyannyira kedvelt volt a Szolnoki csipke, hogy a Nemzetközi Nőegylet közvetítésének köszönhetően távoli földrészek és országok (Amerika, Anglia, Svájc stb.) egyházi viseletéin, oltárterítőin is előfordul.

Nagy szerencse, hogy a Szolnoki csipke eredeti mintalapjait és a régi csipkéket Hagyák Stefánia unokahúga, mint legilletékesebb örököse, Jakab Antalné Mészáros Gizella - viharos időitől is védve - őrzi és ma is varrja. Gizella, mint a Magyar Csipkekészítők Egyesületének tagja, a Szolnoki csipkével több pályázaton, még külföldön is nagy sikerrel vett részt. Annak érdekében, hogy szűkebb környezetünk is megismerje a csipkét, Gizella szívós kitartásának köszönhetően tanfolyamokon tanítja az érdeklődőket. Az elmúlt év nyarán a megyei Népművészeti Egyesület a Magyar Csipkekészítők Egyesületével karöltve csipketábort szervezett a Tiszavárkonyi Alkotó Házban, melynek témája a Szolnoki csipke készítése volt. Nagy volt az érdeklődés az egész országból e tevékenység iránt.

A szolnoki csipke címmel egy kiadvány jelenik meg ebben az évben, mely Szolnok kézműves kultúrájának gyöngyszeme lesz.

A viseletről a Szolnok megye népművészete című könyvből Gulyás Éva néprajzkutató írásából a következőket olvashatjuk:

„A szolnoki selyemruha két részből áll, mégpedig selyem rékli- ből vagy vizitkéből (blúznak is nevezték, ha bekötős volt) és selyemszoknyából vagy viganóból. A sötét alapon rózsamintás nehézselymet, brokátselymet, tafotát kedvelték leginkább. A rékli szabott derekú volt, alul fodros, mellbetétjét csipkével, gyönggyel, fodorral díszítették. Ujja felül bő, úgynevezett sonka-, illetve puccos ujj. A szoknya hosszú, bő, földig érő és derékban különösen a far fölötti részen gondosan ráncolt, hogy szépen kidomborodjék. A szoknya elé világos selyem rózsamintás kötényt kötöttek. . . Ez a pompás szolnoki selyemruha az 1920-as inflációs években tizenkét-tizenöt mázsa búza árának felelt meg...”

Ünnepi rendezvényeken városunk jelképe lehetne a szolnoki csipkével díszített polgári viselet. A nyugdíjaskluboknak szívesen tartok útmutatót a csipke elkészítéséhez.

TÓTH BÉLÁMÉ

Nyolc gyerek, tizennégy műtét (köztük öt súlyos), két férj elvesztése utáni magány. Dióhéjban ennyi a szolnoki Dávidné Gönczöl Anna élete.

S ami mindennek keretet adott: a temérdek munka, az örökös küzdelem a talpon maradásért.

Ott, a Békés megyei Kunágotához tartozó tanyavilágban, ahol édesapja tanító volt, az a szokás járta, hogy ha valamelyik gyereket taníttatni akarták, annak fiúnak kellett lennie. Azt a pénzt, amit a lányok taníttatására fordítottak volna, azt félrerakták, hozományként tartalékolták. Gönczöl Anna azonban tanulni akart. Serdülő korára így emlékezik:- Korán el kellett döntenem, hogy merre irányítsam az életem. Mivel a nyolc gyerek között én voltam a legidősebb, tudnom kellett, hogy miben, merre és menynyit léphetek. Sebészorvos szerettem volna lenni, de a költségeket nem tudták vállalni a szüleim. Ekkor édesapám azt mondta, hogy kislányom, három csodálatos hivatás van az életben: az orvosé, aki meggyógyítja a testet, a papé, aki gondozza a lelket és a tanítóé, aki őket megtanítja írni, olvasni. így aztán édesapám pályáját folytattam, én is tanító lettem. Az az indíttatás, amit a szüNem hétköznapi asszonysors

leimtől kaptam, csodálatos volt. Magyarságtudatot, mérhetetlen hazaszeretetet meg vallásos érzést neveltek belém. Mivel heten születtek utánam, át kellett élnem a lemondást is.

Még 1943-ban kezdte el a tanítóképzőt Szegeden. A tanulmányi idő nem volt felhőtlen számára:- Mindig éreztem, hogy sokkal szegényebb vagyok társaimnál.

Közben a hadszíntér elérte az Alföldet. Előbb a német, majd a szovjet katonák garázdálkodásait kellett eltűrni a védtelen nőknek. Annak az időszaknak említésekor elkomorul:- Azt a sok megaláztatást és félelmet nem tudom kiirtani a lel- kemből.

A diploma megszerzése után Battonya mellé, Tompapusztára került. Az ottani körülményekről elég annyit említeni, hogy a tanterem, illetve a folyosó üvegkockáiból ötvenhat hiányzott. Az ott töltött másfél évre mégis így emlékezik:

—Jó volt ott, csodálatos volt, élveztem a tanítást. Egyet nem szerettem. Azt, hogy minden áldott nap be kellett mennem értekezletre, Battonyára. Aztán pedig este, a sötétben visszafelé a tanyák

között, a kutyáktól félve megtenni a hét kilométeres utat.

Egyszer aztán elege lett a mostoha körülményekből:

— A pedagóguslakás tele volt egérrel. Amikor megláttam, hogy kettő ugrik ki az ágyamból, nem mertem lefeküdni. Az asztalon

Gönczöl Anna hajdani tanítványaival

rült. Az első napok után sírva fordult édesapjához:- Nem tudok fegyelmezni, s ezért nem tudok tanítani sem.

Az apja nem sírt vele, csak any- nyit mondott:- Tanító létemre én szégyellném magam, ha nem tudnék rendet tartani.

Gönczöl Anna elgondolkozott a hallottakon. Az orgonabokorról levágott egy vesszőt. Kitette a katedrára, s közérthetően kijelentette: hoztam egy segédtanítót. Nem mindjárt következett be a várt hatás. A cél eléréséhez vezető utat így summázza.- Bizony, bizony, néhány gyereket meg kellett puffantanom azért, hogy rend legyen.

Lett is olyan rend, olyan csend a tanítási órákon, hogy az ellenőrzésre érkező igazgató azt hitte, kirándultak a tanulók.

Az iskolák körzetesítése következtében a Dunántúlra, egy kis községbe, Edrére került. Akkor már hétgyerekes asszony volt. Bezsúfolták a gyerekeket egy Trabantba, úgy érkeztek új helyükre. Sok gondja volt az „örökséggel”. A harmadikosok nem tudtak olvasni. Délutánonként ezért külön olvasás órákat tartott. Templomba járás miatt fegyelmivel Szárföldre helyezték. Tanítói fizetésért felsősöket kellett tanítania. Amikor reklamált, megkapta az igazgatótól: „Maga csak hallgasson, fegyelmivel került ide.” A tanítónő sok gyerekére se volt tekintettel. Gönczöl Anna féltette a család kenyerét, tűrt, mi mást tehetett volna. Csendesen jegyzi meg:

— Ilyen körülmények között tanítottam tizenegy évig. Tizenva- lahány esztendőig templomba se mertem menni. Szégyellem magam ezért, de úgy vélem: nem az a valaki, aki nem esik el, hanem az, aki a pocsolyából is fel tud állni. Nekem a jó Isten adott annyi erőt, hogy fel tudtam állni, s el tudtam viselni azt a sok megaláztatást, amiben részem volt. Örömet az okoz, hogy bár negyven évnél többet tanítottam, kevés gyereket kellett megbuktatnom.

Magánéletéről keveset beszél, mégis kitűnik, hogy nem lehetett valami rózsás:

— Huszonnyolc évi házasság után elváltam a férjemtől. Addig bírtam ki vele. Tulajdonképpen egyedül neveltem a gyerekeket.

Egészségi állapotát úgy summázza, mintha számtanórát tartana:

— Tizennégyszer műtötték. Azok között öt nagyon súlyos volt.

Második férje, Dávid Péter révén került Szolnokra. A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy életére visszatekintve csak szótlanul sóhajt egyet...

töltöttem az éjszakát. Attól kezdve Magyarbánhegyesről - szüleim közben odaköltöztek - nap: ötvennégy kilométert megtévt jártam Tompapusztára. Előgya korlatnak jó volt ez.

Tompapusztáról egy magyar bánhegyesi tanyai iskolába ke