Új Néplap, 2004. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-10 / 8. szám

4. OLDAL TÜKÖR MEGYE I 2004. Január 10., szombat A doni áttörés 61. évfordulója „Azokat a politikusokat el kellene távolítani, akik a háborúm voksolnak” Három vitézségi érmet is kiérdemelt elöljáróitól — mint az az oklevelein is ír­va vagyon — a szovjettel szemben tanú­sított bátor és hősises magatartásáért a szolnoki vitéz Sándor János. A 85. élet­évében járó idős úrral az 1943. január 12-i doni áttörés kapcsán beszélgettünk. Alig 22 évesen 1941-ben vonult be katoná­nak Sándor János. A következő év májusá­ban már az 51-es páncélos vadász zászlóalj egyik törzsével indult a keleti frontra őrveze­tői rendfokozattal, a szerencsétlenül járt II. Magyar Hadsereg tagjaként. Augusztusban már a hírhedt Don folyó kanyarulatainál ál­lomásoztak a mieink, a kellemes nyári me­legben. Persze már ekkor is szenvedtünk veszteségeket, a nagy tragédiára azonban még senki sem gondolt. — Szeptember 14-én Sztorozsevoje köze­lében megálltunk a Nimróddal egy pillanat­ra tájékozódni a harcmező szélén - vetíti elénk emlékeit a vitéz. - Valaki odakint se­gítségért kiáltozott magyarul, s kis vacillá- lás után én ugrottam ki a páncélosból. Egy gyalogos kapott lövést a lábára, én pedig azonnal megpróbáltam ellátni a sebeit. Már amennyire ott és abban a helyzetben lehe­tett. Miközben kötözgettem, a hátunk mö­gött hatalmas dörrenést hallottunk. Gráná­tot kapott a tankunk, s a Nimróddal együtt az egyik bajtársam is ott veszett. A lövedék éppen az én lőállásomban kapta el a harc­kocsit, s ha ne adj isten, én is benne vagyok, most nem beszélgethetnénk...- Rendkívül alattomos terep várt ránk a Donnál. A folyó kanyarulatai olyanok, hogy néhány száz méteren előttünk, de akár hátunk mögött is lehettek oroszok, miközben végig ugyanazon a parton áll­tunk. Naponta többször mozogtunk előre vagy hátra, ahogy a front mozgott. Az ősz már csípős volt, de a tél az kegyetlen. Nap­pal mértünk -35, -40 fokokat, s az ellátá­sunk ekkorra már komolyan akadozott. A II. Magyar Hadsereg sorsát az olaszok pe­csételték meg végleg, ugyanis Marki tele­pülés közelében a szovjet a taljánok által védett térségben lépte át a folyót, s onnan már szinte azonnal szorított vissza ben­nünket. A feladatunk ettől már csak az volt, hogy késleltessük az oroszok előretö­rését. A hihetetlen hideg és a végleg el­akadt utánpótlás azonban megakadályo­zott bennünket abban, hogy bármilyen ér­tékelhető harci cselekményeket hajtsunk végre. Szerencsénkre a hátrálásunkat ha­sonló problémák miatt nem tudta időben követni az ellenség, amelynek katonái a fo­lyamatos alkoholmámor miatt voltak el­szántak. A visszavonulás hónapjai ember­telenek voltak. A magyar katonák, hogy gyorsabban haladjanak a nagy hóban, megszabadultak a málháiktól... Térden áll­va próbáltak meg a mínuszokban aludni a mieink, ám hajnalra ebben a pózban der­Sándor János vitézzé avatása után medtek meg. A ruszkik akkor még nem szedtek foglyokat, aki a kezükbe került, ki­végezték. A csoportunk már a negyedik páncéloson araszolt vissza, időközben még egy németektől kapott harckocsit is kilőttek alólunk. Én ’43 április 2-án érkez­tem meg Pestre, s hathetes szabadságolás után Ceglédre már az 52-es páncélos va­dász zászlóaljhoz irányítottak. Szeptem­berben szereltem le, de ’44 augusztusában még egyszer visszahívtak, de az oroszok akkor már a „kamrában” voltak. Zagyvaré- kason Ecseki Ferenc tanyáján húztam ki a háború végét, civilben. Sokat köszönhetek feleségemnek Katicának, aki ma már in­kább Kató néni. Ő mindvégig hűségesen várt rám a világégés alatt... — AII. Magyar Hadsereg vesztesége meg­haladta a 200 ezret, ebből 50 ezer katonát nem is a Vörös Hadsereg, hanem a kímélet­len tél mészárolt le. Állatokká váltunk a -40 fokos fagyban. Többünket az életösztön, de leginkább a szerencse segített haza. Én szemtől szemben nem lőttem embert, de hogy a páncélosból több ezer méterre hor­dó lövedékkel kit találtam el, nem tudom. Annyi bizonyos: ma már azokat a politiku­sokat kellene eltávolítani, akik a háborúra voksolnak, és nem a békés egymás mellett élésre - zárta le gondolatát vitéz Sándor Já­nos. MÉSZÁROS GÉZA Az 51-es páncélos vadász zászlóalj egyik törzse a keleti hadszíntérre vonulás előtt. A Nimród páncélcsöve alatt magaso­dó bajszos honvéd Sándor János Az éremgyűjtő 1946-ban került Szolnokra Békés megyéből, már szolno­kiként érettségizett a Verse­ghy Gimnáziumban. Ott „fer­tőzte meg” egyik kedves ta­nára a numizmatika, azaz az éremgyűjtés szenvedélyével, amelynek azóta is hódol. Hunya Zoltán ugyan minden szép tárgyat szeret, de a szí­véhez az érmek állnak leg­közelebb. — Az éremgyűjtés, sőt talán mondhatnám úgy is, hogy a gyűj­tés olyan, mint a szerelem. Az ember meglát egy tárgyat, bele­szeret, a rabja lesz, mindent megtenne, hogy megszerezhes­se, s ha megszerezte, minél töb­bet megtudjon róla. Nem beruházásnak tekinti a gyűjtést. Nem a tárgy értéke, ha­nem a szépsége vonzza.- Bors Lajos tanár úr ismerte­tett meg a numizmatikával gim­nazista koromban. Neki egyéb­ként nagy Rákóczi-éremgyűjte- ménye volt. Ő hívta föl a figyel­memet arra, hogy a numizmatika a történelem segédtudománya, amelyet a gyűjtő tudományként is művelhet. Egy szép érem még közelebb kerül a szívünkhöz, ha ismerjük a kort, amelyben kiad­ták, ismerjük az uralkodót, aki verette, ismerjük a történelmi kö­rülményeket, a szak- irodalmat... Mint sok kezdő gyűjtő, először ő is mindent gyűjtött, ami a keze ügyébe került, azután, talán még a tanár úr hatá­sára, rájött, hogy egy ember nem gyűjthet mindent.- Kezdetben a világ körülbelül kétszáz lé­tező és egykor léte­zett államának pénz­érméje volt a gyűjte­ményemben. Később szűkült a kör, most már csak az Árpád­házi királyok pénzeit gyűjtöm. Az akkori pénzek nagyon szé­pek, azt bizonyítják, hogy a magyar pénz- verési kultúra rendkí­vül magas színvonalú volt a középkorban. A magyar pénzek ál­talában szépek, ez szinte minden korra jellemző. Az erdélyi tallérokat, csegelyeket a szépsé­gük miatt az egész világon kere­sik. A gyűjtők azt mondják, egyet­len ember nem tudja akár csak egyetlen korszak valamennyi pénzérméjét is összegyűjteni. Er­re még a múzeumok sem nagyon képesek. Talán minél távolibb egy kor, annál kevésbé. — Az Árpád-házi királyok 307 féle pénzérméjét ismerjük. Az a gyűjtő, aki 200-220-szal rendelkezik, már nagy gyűjteményt mondhat magáénak. Kedvenc uralkodója Gé­za, akinek a pénzeit elő­szeretettel gyűjti. — Géza teldnthető Szol­nok alapítójának, bár ezen van némi vita a tör­ténészek között. Én min­dent gyűjtök vagy megőr­zők, ami Szolnokkal ösz- szefüggésben van. Sőt a Magyar Numizmatikai Társaság és a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete az elmúlt 50 év alatt kö­rülbelül 100, Szolnok tör­ténetének nevezetes ese­ményeit idéző emlékér­met veretett. Ezekből szinte kirajzolódik a vá­ros egész története. Géza emlékét ünnepséggel is ápoljuk, november 2. he­tében rendezzük a Géza király napokat, ez a nu- mizmatikusok számára is fontos esemény. A szolnoki éremgyűjtők egyébként több ezer érmet aján­dékoztak már a Damjanich mú­zeumnak, amelyekre egyszer majd akár egy önálló éremtárat is alapozhatnak. BISTEY ANDRÁS Nézőpont ____________________MOLMÁR 0. ATTILA____________________ Rózsaszín • • • S/l / jovokep Egy felmérés készítői arra kérték az ország különböző településein élő nyolcadik osztá­lyos és harmadéves középiskolás diákokat, hogy írják le, milyennek képzelik egy napjukat tíz esztendő múlva. Az eredmények önmagukban is érdekesek, de úgy kü­lönösen, hogy összevethetők egy két évtizeddel ezelőtti hason­ló vizsgálattal. Akkor nézzük, milyen is valójában a mai tizenévesek jö­vőképe? Az egyik legtanulságosabb mozzanat, hogy míg a húsz év­vel ezelőtti leírásokban nagy hangsúlyt kapott a család, addig a mai fogalmazások túlnyomó többségében szó sem esik ró­la. Persze a párkapcsolatok azért szerepelnek bennük. Míg az előző felmérésben kizárólag férjről és feleségről írtak a diá­kok, ma már mintegy hatoduk barátról, barátnőről, élettárs­ról beszél. Némi azonosságot azonban mutatnak a megfogalmazások. Például a lányok körében korábban és most is csaknem két­szer annyian várják el jövendő társuktól, hogy sikeres legyen, sokat keressen, mint a fiúknál. Jelentős változás a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy a mai tinik nemcsak a csa­ládról írnak kevesebbet, hanem a gyermekvállalásról is. A szabadfoglalkozású apák fiainak, lányainak elképzelései kö­zött például egyáltalán nem bukkannak fel a megszületendő csecsemők. A család, mint fontos tényező tehát rendkívül visszaszorult a fiatalok értékrendjében. Helyette az írások zöme a tanulás­ról, a diplomaszerzésről, a karrierépítésről szól. Ma már a vá­rosban élő szakmunkáscsaládok és az értelmiségi szülők gyermekei is legalább nyolcvan százalékban szeretnének fő­iskolára, egyetemre bekerülni. A mai fiatalok többsége város­ban szeretne élni, mintegy felük saját házat képzel el magá­nak, persze csendes környéken, zöldövezetben. Kétharma­duk normál polgári jólétre vágyik, negyedük viszont úgy gon­dolja, hogy itthon vagy külföldön luxus körülmények között élhet majd. Döbbenetes, de a több száz megkérdezett gyer­mek közül mindössze öten számoltak azzal, hogy lehetnek anyagi gondjaik. A fiatalok teljesen átalakult értékrendje és elvárásai nem csak a szakembereket kell, hogy elgondolkodtassák. Mindannyiunkban felmerülhet a kérdés: nem vár-e majd ret­tenetes csalódás a mai tizenévesekre? TV-notesz Madárnévvel? Újra van Való Világ, immáron a harmadik, és megint nincs Le­gyen Ön is milliomos! A kettő úgy látszik RTL-éknél nem fér meg egymással a műsorok rendjében. Kár. A szellemi játék el­lenében a csatorna gazdái inkább bíznak egy valóságshow si­kerében. Meg nem is kell hozzá már különösebb szellemi be­fektetés, megvan annak a kitaposott útja, a bevált módszere. (Csak mellékesen: nyugaton van televízió, ahol azonban úgy gondolták, kettő után már nem lenne jó üzlet belőle egy har­madik is. Le is álltak vele. Nálunk viszont még hisznek abban, hogy van benne annyi pénz, amennyiért érdemes megcsinál­ni.) Hogy végül megéri-e majd, elválik. Ugyanis míg a premie­ren több mint 2 millióan, tehát sokan voltak rá kíváncsiak, ad­dig egy későbbi beszavazóshow alkalmából már csak harmad- annyian nézték. És a jelöltek esetében is akadt, aki első neki­futásra alig kapott másfélezernél több szavazatot. (Okosabbak lettek a nézők?) Egyébként a „kikiáltó” ezúttal is Stohl András, a színész, ő kiabálja rekedtre hangját, torka kiszárad, csakhogy eladja a villa leendő lakóit, nem takarékoskodván a merész, fel­tűnő jelzőkkel, így gerjesztvén az olcsó vásári hangulatot. Ka­pott segédet is, bizonyos Lilát, aki igencsak illegeti-billegeti magát, s már arra gondol, hogy ő is bekerül majd no, nem a villába, de valamelyik pletykalap rovatába: híres lesz. És sor­jáznak a jelöltek hármasával, ámde nem nehéz észrevenni, hogy ez a mostani felhajtás bizony jóval gyengébb még a múlt évinél is. Már megjelenésükben, külsejükben is olykor riasztó­ak, még inkább, amikor a villában ki is nyitják a szájukat. Hogy mi mindent eresztenek ki „fogaik kerítésén”! A nívó: a béka fe­neke alatt. Van, aki állandóan nyafog, sírdogál mint egy pólyás- baba; van, aki teli szájjal szüntelen mocskolódik, alpári cseve­gések, semmitmondó lelkizések, szellemtelen poénkodás, bu­ta ötletekkel színesítik méla óráikat. Ritka, furcsa fazonok ölik itt az időt, tengetik napjaikat. Van aztán, aki a szexszel „le- génykedik”, és hölgy, akinek semmi nem drága, ha ráakad a villában egy jó pasira. Már az első éjszaka volt is rá példa. Egyébként a trágárságot a villa „főnökei” is megsokallták, ki is adatott a parancs: ezentúl a csúnya szavak helyett tessék ma­dárneveket használni. Lett is nyomban madárnév: Vadbarom! helyett Te, varjú! - így az egyik lakó. (Nesze neked „madár­nyelv”!) Lehet, hogy jobban tennék, ha a továbbiakban a höl­gyek csak csicseregnének, a férfiak pedig csak kárognának? Persze nem tudom, mit szólnának hozzá a madarak! Rossz nézni, ahogy egyesek dobálják magukat, igyekeznek valami­féle szerepet játszani a kiglancolt világban, ahová a bejutást mindegyikük szép álomnak tartja. Kívülről nézve rossz álom ez inkább, az emberi vegetálásnak ez az álmos mocsara. Le­szarom az egészet - szaladt ki a száján az egyik villalakónak, kiábrándult pillanatában. Egyetértek vele, tökéletesen. Legfel­jebb én valahogy másképpen, mondjuk madárnévvel fejezném ki ugyanezt. És hogy mik is vannak még, olyanok, akik, hogy ide bejussanak, licitálnak, s akár egy milliót is képesek áldoz­ni érte. Hát nem furcsa világ ez? Vagy talán én lennék kissé fur­csa? VALKÓ MIHÁLY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom