Új Néplap, 2003. december (14. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-22 / 297. szám
4. OLDAL MEGYEI TÜKÖR 2003. December 22., hétfő Hi Hl *i#Sf A karácsony előtti utolsó napok bizony jobbára kapkodással, rohanással telnek. Gondolatban még végigfutunk a terjedelmes ajándéklistán, fejünkhöz kapunk, mert elfelejtettünk csomagolópapírt venni, sorba kell állni a halért meg a kocsonyának valóért és persze pótégő sincs az izzósorhoz. A téli hidegben meg-megborzongva futunk üzletről üzletre, legbelül valahogy mégis melegünk van. Melegít csemeténk majdani öröme, édesanyánk mosolya, meleget ad a tudat, hogy szeretteink boldog meglepetéssel bontogatják majd szépen becsomagolt ajándékaikat. Addig kihasználjuk az időt az utolsó pillanatig, hogy karácsonyig valóban mindennel végezzünk, s az ünnep napjait békésen, nyugodtan tölthessük mindazokkal együtt, akik fontosak számunkra. Csak el ne felejtsünk csillagszórót venni... (Felvételeink Szolnokon készültek) SZILVÁSI ZSUZSA Még a tavaszt megvárta Az otthonról kapott levelek próbálták megnyugtatni: „Mi jól vagyunk, bátyád a műtét után kicsit gyengélkedik, de egyre erősebb, és hamarosan újra dolgozni fog”. Nem is gondolhatott semmi rosszra, hiszen a sportos, bivalyerős testvére nemcsak atlétaként, focistaként volt bálvány, hanem az egykori NDK-s westernfilmek főhősének, Gojko Mitic-nek becézve gyakorta volt a leányszobák álmainak is a főszereplője. „Hogy is lehetne éppen vele baj?”— nyugtatta magát, így még olyankor is, amikor néha-néha megrendült a hite testvére sérthetetlenségében. Rossz érzéseit elhessegetve várta a karácsonyt, számolta a napokat, hogy a betervezett két sikeres vizsgája után haza mehessen. Most kuporgatta a korábban könnyelműen elpazarolt forintjait, hogy urasan, kicsit a lelkiismeretét is megnyugtatva, leendő diplomáshoz illően szerezzen örömet családjának, amelyet bizony az elmúlt hetekben eléggé elhanyagolt. Az alig húszévesek dolce vita-ja összes egoista örömével múlatta ugyanis ekkortájt az időt, amelyben bizony gyakran összefolytak a napok, a hajnalba nyúló éjszakákkal, a bulikkal, a haverokkal, no, és persze a lányokkal együtt. Ez az egész csak azért nem ment a tanulás rovására, mert a legjobb cimborái még az egy-két hetes eltűnését is kompenzálták a nevében leadott, megrajzolt feladatokkal, a hamisított katalógusokkal, és uram bocsá, a helyette megírt zárthelyi dolgozatokkal is. Meg persze a szürkeállományában is maradt még annyi dac, hogy visszatéréseikor gyorsan behozza lemaradását. Hasonló időszak záródott le, amikor bekopogtatott első emeleti koleszos szobájába, ahol társai megköny- nyebbülten látták viszont a tékozló fiút.- Altafini! (focistaként ezt a becenevet is ráragasztották). Lezárod ugye, a félévet? — kérdezték, s mielőtt még kételyei lettek volna, megmutatták neki indexét, amelyben még a legrizikó- sabb tantárgyak helyeire is megszerezték neki fondorlattal a vizsgára engedő aláírást a haveri szolidaritás világbajnokai.- Köszönöm - rebegte el a csapatot összetartó baráti áldozatvállalás háláját, majd megígérte, hogy abszolválja a vizsgaidőszakát. Gyetvai Sanyika mélykúti aperitif rettenetese, s a kétméterés Békés „papa” homokmégyi házi finomságainak az elpusztításakor így már tetőfokára hágott a jókedv, amikor Nagy Bimbi a szomszédból átjött, és szólt neki:- Ordítja a hangosbemondó, hogy táviratod érkezett! Kettesével vette a lépcsőt, fejében kusza gondolatokkal, mert nagyon félt az esti táviratoktól, így eléggé idegesen tépte szét a zöld kupertát, melynek zizegő- sen fehér papírjára ezt kopogta a távíró: „Ha tudsz, azonnal gyere haza. Eedesaapad.” — Nagy a baj? — kérdezték a többiek, amikor visszatért.- Még nem tudom, de sürgősen haza kell mennem - hebegte zavartan, majd az önmagáért beszélő csöndet Józsa Lajos törte meg: — A bratyeszoddal történt valami? — Nem tudom, nem tudom — vágta rá kétsége udvariatlan ingerültségével, hiszen ő már indult volna azonnal, így szinte kapva kapott a leikébe látó Józsa szavain, aki ellentmondást nem tűrően intézkedett:- Öltözz fel jó melegen, én hozom a 350-es Jáwámat, és indulhatunk. A december eleji mínuszok nem tették kellemessé a 160 kilométeres téli motorozást, de gondolatai még fázósabbá, didergőb- bé tették az utat, amely a jó barát széllel, hóviharral dacoló igyekezete ellenére is nagyon hosszú volt. Elgémberedett ujjúkkal alig tudtak becsengetni a szülői házba, ahol a kései (korai?!) megérkezésük döbbenetét követően a forró fürdő és a szíverősítő is csak idővel volt képes megszűnteti fogvacogtató remegésüket.- Minek indultatok el ebben az ítéletidőben? — kérdezte az anyja, amire már fogvacogás nélkül tudott válaszolni:- A távirat miatt! Apu azt írta, hogy jöjjek, ahogy csak tudok — felelte, amikor a fater már igyekezett is megnyugtatni:- Bátyád hazajött a kezelésről, és én csak arra gondoltam, ha együtt leszünk, örömet szerzünk neki... Karácsonyig még hátra volt négy nap. Késő éjjel nem akarta felzörgetni a bratyeszt, aki alig féléves házasként már a nem messze lévő családi fészkében lakott. A szülői házban azonban még sokáig beszélgettek. Anyja és az apja még mindig titkolni akarták a helyzet súlyosságát, de á Kékgolyó utcai klinika és az ottani terápia említése már nem tudta becsapni. Csak forgolódott az ágyában, várva a reggelt, hogy mehessen. Sógornője nyitott ajtót, de fivére, Pisti sem volt ágyban. Sportos melegítője sem rejtette el véznaságát. A bratyó is megsejthetett valamit a tekintetekből, hiszen ö lett a kezdeményező:- Mi van, kiskomám? Hallom, kihúztad otthon a gyufát. Rá se ránts, én majd kimentelek! Szép karácsonyunk lesz, ne félj! - bátorította, s megpróbálta úgy emberesen megropogtatni öcsikéje csontjait az öleléskor, s miután leültek, arról mesélt, hogy mennek üdülni, s majd ott összekapja magát, s visszaszerzi azt a néhány kilót, melyeket leszenved- tettek róla orvosai. Ó csak hallgatta, néha-néha ráerősítve arra az optimizmusra, amelyről vélhetően már mind a ketten tudták, hogy hiú remény. Ám még akkor is bízott a csodában, s a karácsonyi viszontlátás reményében tért vissza Lajos motorján a kollégiumba. A karácsony ezzel együtt eljött, és a maga módján szép is volt. Már vonattal érkezett a szeretetteljesen reménykedő, a megváltásban, csodában bízó ünnepre, melynek azonban minden meghitt pillanatában ott rejtőzött a kétség és a féltés. A „fogunk mi még együtt...” kezdetű mondatok csalfa kényszermosolyaival, amelyek minden magára maradó szemben könnyé váltak, hogy aztán egyszer még újra pislákolhasson a remény. A vizsgaidőszak végére ugyanis nemcsak a tél engedett szorításából, hanem a családi kétség- beesés béklyója is, amikor ezt olvasta szülei levelében: „Pisti Zsuzsával üdül Siófokon, nagyon jól érzik magukat, bátyádnak jó az étvágya, már fel is szedett magára néhány kilót...” Madarat fogattak vele ezek a sorok, s fittyet hányva az összes tanszék félév eleji szigorával, elhatározta, hogy ismét lelép egy hétre. Ám most nem pesti barátnőjéhez sietett, hanem az üdülőbe. Egerben szállt át a vonatról a szerpentinen kacskaringózó farmotoros buszra, amely nem messze állt meg az üdülőtől. A recepciós portás biztató mosoly- lyal mondta, hogy az ifjú pár éppen sétálni ment. Utánuk sietett, s az erdő övezte focipályától nem messze észre is vette őket. A salakon vidám üdülök rúgták a bőrt. Egyikőjük messzire bikázta el a lasztit. Egyszerre indultak érte testvérével. Kacagva érte volna el hamarább, de ő hagyta, hogy a száz méteren egykor 10.8 másodpercet tudó bátyja legyen a gyorsabb, aki összeszedve minden erejét, sietve utol is érte a labdát, majd ahogy az a nagykönyvben meg van írva, mellé lépett, oxival átvette azt a fején, s a lehulló labdát lábfejéhez szelídítette. Ámul- va figyelték sokan azt a produkciót, amelyet a báty vadonatúj irha- bundájában, a fejét hidegtől védő szőrmesapkában és hócsizmában hajtott végre. Többen meg is tapsolták a labdazsonglőrt, aki azonban már nem tudta visszarúgni a focit. Elhagyta ugyanis minden ereje, és lerogyott a játékszer mellé. Ő sietett segíteni. Odaérve mérgében hatalmasat rúgott a labdába, s óvatosan hóna alá nyúlt testvérének. A vastag irhabundán át is szúró fájdalommal érezte madárcsontjait, s amikor a bratyó talpra állva fájdalmasan nagyra nyíló szemeivel így szólt:- Azért ugye, szépen csináltam, öcsikém? — már sejtette, nem lesz több közös karácsonyuk. Bátyjának még néhány hetet adott a teremtő, így még a tavasz megvárta... PERCZE MIKLÓS
