Új Néplap, 2003. november (14. évfolyam, 255-278. szám)
2003-11-13 / 264. szám
6. OLDAL MEGYEI TÜKÖR 2003. November 13., csütörtök 1 HSU Égre törő, méregzöld fenyvesek, kristálytiszta levegő, gondosan művelt aprócska földek, meredek tetővel körülölelt hatalmas házak, öles farönkökbői emelt csárdák, számunkra különleges, finom ételek, nyílt szívű emberek, gyönyörű nők — és leírhatatlan vendégszeretet. Történelemkönyveinkben Galíciaként jegyzik Lengyelország e déli táját, ahol a megyei önkormányzat Herbály Imre alelnök által vezetett delegációja járt azzal a fő céllal, hogy az együttműködés ki- szélesítéséről és a turizmus élénkítéséről váltson szót partnereivel. Munkatársunk elkísérte a kis csapatot. A szlovákiai Rózsahegyet elhagyva már nem sokáig kell autóznunk, hogy elérjük ezt a vidéket, ahol egykoron a magyar és a lengyel királyság közös határa húzódott. Az út menti feliratokat olvasgatván azonban megoldhatatlan egyenlettel találjuk szembe magunkat. Az egymást követő három kemény mássalhangzóval még csak-csak megbirkózik a magunkfajta, de a négy, sőt öt már valódi küzdelem az anatómiával, ha görcsöt köt a nyelvére az emberfia, akkor sem sikerül tökéleBarátok között a Beszkidekben az magyar, különleges szeretettel. Ennek okai vélhetően közös történelmünkben gyökereznek. Az itt élőkkel való első találkozás során meggyőződünk arról, hogy a lengyel, magyar két jó barát kezdetű szólás bizony nem üres szlogen. Sötétség ereszkedik a Beszkidek lejtőire, amikor megérkezünk a Sucha Beskidzkára, Suski járás központjába. Maria Grzechynka, az Ökológiai és Turisztikai Főiskola rektorhelyettese szeretettel fogad bennünket az intézmény színvonalas szállodájában, a Hotel Monttisban, ahol az egykoron itt végzettek és a hallgatók egyaránt dolgoznak. A vacsora ötletbörzeként ér véget, számtalan értékes kezdeményezés hangzik el, miként lehet még több tartalommal megtölteni a két térség, illetve a felsőoktatási intézmények együttműködését. Másnap először a hegyek között megbúvó mezítlábas karmelita kolostorba vezet utunk, ahol a háttérben egy szélerőmű várja az erősebb fuvallatot. MegGeszti Jánosné, a falusi turizmus kunhegyesi nagyasszonya a betyárkocsma tűzhelyét tanulmányozza tesen. Állítólag Európában a lengyel a legnehezebb nyelv, a mienk csak ezüstérmes. Ám mindez nem jelent gondot Báli Istvánnak, a megyeháza „külügyi” munkatársának, a magyar—lengyel kapcsolatok motorjának, így megkönnyebbülhetünk. A táj csodálatos, szembeötlően megkímélt a természet, sűrű, egészséges erdőségek, csendes, békés kis falvak fogadják a látogatót. Ahogy kitudódik, hogy tudjuk, hogy itt szerzetesek oktatják a gyerekeket a természet, a környezet védelmére, s elmagyarázzák nekik az alternatív energiaforrások kiaknázásának lehetőségeit. Szintén a gyerekek jelentik a legfőbb célcsoportot abban a kisgazdaságban is, ahol napelemek borítják a szinte csak természetes anyagokból épült ház tetejét, s ahol a keletkező szennyvizet is portán belül megtisztítják. Pár kilométerrel odébb lankásabb vidékre érünk, errefelé már több a szántó, a legelő állat viszont feltűnően kevés. Ahogy körülnézünk a határban Herbály Imrével, az Országgyűlés mezőgazdasági bizottsága tagjával, rögvest megállapítjuk, nem éppen ez a minőségű talaj a magyar gazda legfőbb vágya, mifelénk az ilyen földbe leginkább bukfencet érdemes vetni. így persze az sem csoda, hogy szinte mindenki érdekelt ezen a tájon a falusi és agroturizmusban. Gazd- uram elmeséli, ökogazdálkodást folytat összesen négy hektáron, s birtoka összesen tizenhárom darabban található. A hallottakat alig tudjuk megemészteni, amikor megmutatja kincseit, a régi paraszti eszközöket. Kézi hajtású rosta, őrlőberendezés, a lehető legegyszerűbb cséplőszerkezet, miegymás kerül tapintható közelségbe, mi több, ki is próbáljuk mindegyiket. Aztán azt is megtudjuk, hogy a turizmus fontos bevételi forrása a családnak, amerikaiak is jártak már nála. Házában büszkén mutatja a fotókat, ahol Károly walesi herceggel látható együtt a pajtája előtt. Kérdésünkre elmondja: a szállásért, háromszori étkezéssel együtt napi 45 zlotyt kér (egy zloty kb. 61 forint). Az itt elköltött házias ebéd után egy híres kolostor, a Kalwaria felé haladunk. A hegytetőre épült hatalmas épületegyüttes már messziről vonzza a tekintetet. Közelebb érve a látvány még inkább lenyűgöző, az igazi meglepetés azonban akkor ér, amikor a csapatunkat fogadó, alig húszHerbály Imre hagyományosan csépeli a gabonát az egyik farmon Sok magyarban még ma is élénken él a nyolcvanas évek elejének Lengyelországa, a szükségállapot, a jegyrendszer, az élelmiszerhiány időszaka. Mindennek persze már nyoma sincs, az ország óriási fejlődésen ment keresztül, s ma mindenütt árubőség fogadja a turistákat. Az árak nagyon hasonlóak a magyarországihoz, így honfitársainkat nem éri meglepetés, legyen szó üzletről, étteremről vagy szállodáról. A forintot mindenütt beváltják, a nagyobb városokban kifejezetten jó árfolyamon. évesnek tűnő szerzetes anyanyelvűnkön üdvözöl, tiszta kiejtéssel. Kiderül, apja magyar. Végigvezet minket a páratlan szépségű templomon. Jelzi, hogy nem lenne szabad, némi tanácstalanság után mégis beinvitál minket abba a helyiségbe is, ahol II. János Pál pápa töltötte az éjszakát legutóbbi ott-tartózko- dásakor. A szobában minden úgy és ott van, ahol a szentatya hagyta - állítja a szerzetes. Kedvességét viszonzandó a megyénkről szóló könyvet ajándékozunk neki. Félénken elárulja, régóta szeretne magyarul olvasni, de sajnos nincs mit. Határtalan örömét azzal is kifejezi, hogy megsimogatja a kötet borítóját. Sucha Beskidzka kilencezer lelkes városka, ahol jól megférnek egymás mellett az új üzletek és régi, fából emelt épületek. A település talán legnagyobb büszkesége a kis Wawelnek is nevezett kastély, ahová a német, majd az orosz katonák pusztítása után a kultúra fészkelte be magát, s immáron kiállításoknak, hangversenyeknek, rendezvényeknek ad otthont. Ezek közül is különösen emlékezetesnek tartják a helybeliek megyénk legutóbbi bemutatkozását, amikor a Hozam Klub szakácsai ételeinek és a hazai boroknak az illata járta át a környéket, s a jászapáti néptáncosok tették próbára az ódon falakat. A kisváros nem kevésbé ismert nevezetessége a római kocsma, ami pusztán nevében hasonlít a mi kocsmáinkhoz. Egyik specialitása a betyárkorszakból fennmaradt ital, ami az Ördög lelke nevet viseli. Halványkék lángok csapnak fel a bögréből, amikor kihozzák. Kortyolgatása közben abban tökéletesen egyetértünk, hogy ez a fűszeres, kicsit a mi forralt borainkra emlékeztető, ám annál jóval erősebb ördögi készítmény vélhetően a fagy ellen is védte egykoron az útonállókat. A hegyi pásztorok, a gurálok korabeli találkahelyeivel, a karczmákkal, azaz kocsmákkal egyébként ha nem is minden völgyben, de sokfelé találkozunk. A mi fogalmaink szerint inkább csárdákról van szó, amelyek szinte kizárólag fából épültek. Nem ok nélkül tartják ezeket az itt élők regionális nevezetességeknek. Egy ilyen hangulatos, kitűnő konyhájú karczmát vendéglátónk, a turisztikai főiskola is működtet, ahol több ínycsiklandó helyi specialitással, például enyhén füstölt rántott kecskesajttal is kínálják a betérőt. Akad azonban olyan nevezetessége e vidéknek, ami felülmúlja valamennyit, még Krakkó magyar történelemmel átitatott óvárosát is, és ezzel lépten-nyo- mon találkozik, pontosabban érzi a hazánkból érkező. Ez pedig nem más, mint az itt élők őszinte vendégszeretete, az a mosoly, az a kedvesség, amivel fogadják a magyart. Amit szavakba önteni szinte lehetetlen, ezt át kell élni... LACZI ZOLTÁN Minden gulyához vezértehén is tartozik A magyar szürkemarha őse a honfoglaló törzsekkel együtt érkezett a Kárpát-medencébe, valahonnan a távoli sztyeppékról. Sajátossága, hogy az orra, a szeme, a körme fekete, a bőre pedig fehér vagy szürke. Színe télen beleolvad a hóba, így nehezebb észrevenni. Nyaranta pedig inkább visszaveri a napsugarakat, így a hőséget a vörös, fekete színű társainál mindig jobban viseli. A szívósság megtestesítője a magyar szürkemarha fotó, mészáros jános Berekfürdő Hubai Imre berekfürdői őstermelő állománya jelenleg 23 üszőt és tehenet, valamint egy bikát számlál. Ezt a fajtát ma is az Isten ege alatt tartják, nem igényli az istállót és a benti, védett tartást, hiszen hozzászokott, ezért jól tűri az időjárás viszontagságait. A felvételen látható üszők kétévesek lesznek, és hamarosan tenyésztésbe fogják őket. Sokkal hosz- szabb élettartamúak a vörös-tarka színűeknél, hiszen általában huszonöt-huszonnyolc évet élnek. Közben több mint húszszor ellenek. Mindig csak egy borját, de így is rendkívül szaporák. Domináns a bika, a tíz mázsát is meghaladhatja a súlya. Aki gondozza, azt megtűri, de idegeneknek nem ajánlatos a gulyához, a tehenekhez túl közel merészkedni, mert a bika legalább úgy fut, vagy még jobban, mint az ember. Bántani nem ajánlatos sem a bikát, sem a teheneket, mert bámulatos az emlékezőtehetségük, és előfordul, húsz év múlva törlesz- tenek. Egy gulya optimális nagysága kétszáz-kétszázötven tehén, ehhez öt bika szükségeltetik. A bikán vagy bikákon kívül minden gulyában létezik egy vezértehén. Az, hogy melyiké ez a cím, maguk a tehenek döntik el, ebbe az ember nem képes beleavatkozni. A vezértehéntől is függ, hogy hová, merre, a legelő melyik részére fogadják be a fiatalabbakat, és dönt az egymás közötti alá- és fölérendeltség bonyolult, de számukra természetes kapcsolatáról. A bikákat időnként cserélni kell a beltenyésztés elkerülése végett. A felnőtt állatok télen a hó alól is kikaparják a füvet, és a havon ellenek. A mostani gulya már réti szénát, takarmányszalmát, kukorica- és zabdarát is kap. A borjak tíz-tizenkét hónapig szopnak, majd amikor esedékes az újabb vemhesség, az anyjuk szaknyelven szólva: elrúgja magától a már félig felnőtt borját. Mivel biotakarmányt kapnak, húsuk kitűnő. Az üsző hároméves korára fejlődik ki hét-nyolc mázsás tehénné, és természetesen hasznát tekintve első helyen áll a húsa. Kiválóan bírja az utazást élve, több száz kilométerre szállítható úgy, hogy akár egy kilót is fogyna. Talán kevesen tudják, hogy a hajdani gulyahajtások egyik máig élő „mellékterméke” a bogrács- gulyás. Amikor a gulyások nekiindultak egy hosszabb útnak a gulyával, rendszerint levágtak egy növendéket. Ez mindig kis bika volt, hiszen az üsző értékesebb. A húst kockára vágták, hagymás zsírban megsütötték. Vászonzacskókba rakták, és ha nagyon iparkodtak, csak úgy, menet és legeltetés közben eszegettek belőle. Mert sokszor előfordult, hogy valami miatt nem bírtak tüzet rakni, de enni ilyenkor is kellett. Ezért a batyuba mindig egy növendék húsa került, hiszen őseink már emberöltőkkel korábban is tudták, hogy a borjak minden porcikája ízletesebb az öreg, tizenöt-húszéves állatoknál. D. SZABÓ MIKLÓS
