Új Néplap, 2003. október (14. évfolyam, 229-254. szám)
2003-10-09 / 236. szám
I 2003. Október 9., csütörtök MŰVÉSZ BEJÁRÓ 7. OLDAL Euripides: Oresteia Bemutató: október 10-én Nem olyannak kell mutatni a világot, amilyen, hanem olyannak, amilyennek lennie kellene... — Telihay Péter, az Oresteia rendezője hisz a színház jobbító erejében.- Tudvalevő, hogy dramaturg diplomád is van. Mostani színpadi munkádnak átdolgo- zója, dramaturgja és rendezője is vagy. Lehet háromfelé szakadni egy ilyen munkában?- Majdnem azt mondanám, hogy muszáj. Nagyon nehéz ugyanis partnert találni az efféle együtt gondolkodáshoz. Ráadásul, ha nem áll módodban nagyon sok időt szánni az alapos előmunkálatokra, kellene például egy új fordítás, bár nagy kérdés, van-e Magyarországon valaki, aki efféle teljesítményre egyáltalán képes lenne, mert Devecseri fordítása ugyan szép és szent szöveg, de színházilag nehezen kezelhető. Szóval, ha mindez nincs, de határozottan szeretnél valamit, akkor talán jobb, ha az egész ügy a te fejedben formálódik.- A Szigligeti Színház színpadán most játszott darab ebben a formában nem létezik. Euripidesnek nem maradt fenn Oresteia című darabja: ez a drámai trilógia az átdolgozó találmánya. Miért éppen ez a három?- Az Elektra-téma már tíz évvel ezelőtt, Pécsett is kerülgetett. Később az Amerikai Elektrát rendeztem Szegeden — a trilógiát egyetlen estés előadásra igazítva -, szóval az ember kerülgeti a témát, bele-belekap, készülődik, aztán előbb-utóbb neki kell gyürkőzni egy nagy görög történetnek. Szolnokon szinte evidens volt, hogy vágjak bele az Elektrába, praktikus okokból is, leginkább talán ezt lehetett kiosztani. De annyira erős végzetszerűség munkál ebben a dráma vüágban, hogy úgy éreztem, nem szabad csupán egyetlen aspektusát kiragadni. Sokkal jobban kezdett érdekelni a család, Agamemnón családjának története. Hallatlanul izgalmasnak tűnt végignyomozni, hogyan reped meg és amortizálódik egy hajdan egységes és egészséges világ, és végül hogyan szívódik fel egy család a történelemben. Egy fiatal lány bosszújának történeténél sokkal jobban érdekelt, hogyan hullik atomjaira egy vüágrend. Csak egy nagyszabású drámai trilógia keretében megrajzolt tabló tűnt érdemesnek arra, hogy boncoljuk a bűn-bűnhődés, bosszú-bosszúvágy, bosszú-áldozat problematikáját. Érdekelt, hogyan van az, hogy a végzet egyszer csak kinyújtja feléd a kezét, te pedig, bárhogy is kapálózol, az út végén beteljesíted a küldetésedet.- A görög szerzők ráadásul ügyeltek arra, hogy a bűn kiváltó oka mindig már generációk óta tartó viszály ködös homályába burkolózzon. Ebből fakad a kérdés is: van ma ember, aki képes befogadni egy ekkora történetet?- Ez egy olyan rejtvény, amelyre a választ talán megadja az előadás. Ugyanakkor, a mai nyelvre lefordítva, a görög mítoszok, családregények tulajdonképpen szappanoperák: olyan végtelenített történetek, amelyek egy jól körülhatárolt közegben zajlanak, de amelyeknek, ha jól megnézzük, soha nincs végük. Ha ebből a szempontból nézem, akkor elvileg a bonyolultnak tűnő görög családregényfolyam is átlátható: van benne ármány és szerelem, van gonosz és hős, a néző tehát akár azt is gondolhatná, hogy jé, ez meg olyan, mint a mit tudom én, melyik mexikói családtörténet. Nem beszélve arról, hogy a görögök találták ki azt az elvet is - és a szappanoperák jelentős része ma is erre épít -, hogy nagy dolgok csak nagy emberekkel történhetnek. Ráadásul, a szappan- operák célközönsége a bádogvárosok elszegényedett rétege: egyszerűen eléjük tárják azt az álomvilágot, amit ők soha nem érhetek el, ugyanakkor le is leplezik ezt a világot, ameny- nyiben megmutatják, hogy a Kánaán ugyanolyan elvek szerint működik, mint az ő nyomorúságos életük. Nagyon sokban nem különbözik ezektől egy nagy görög történet sem: nagy embereket látunk, akik csalnak, lopnak, hazudnak, ölnek és szeretnek. És mégis: ezeket a tragédiákat áthatja valami emelkedettség- az erkölcs szentsége és a hit ereje. A szappanoperákban a cinizmus öl - a görög tragédiákban az erkölcs képes gyilkolni.- Az általad egymás után sorjázott három darab három különböző történet?- Az első, az Iphigeneia-történet során a világ még egységes. Van család: apa, anya, gyerek. Ez egy szakrális, mozdulatlan, szinte kétdimenziós világ. Ebbe a mozdulatlan vüágba tör be egy jóslat és repeszti meg a repeszthetet- lennek hitt falakat. A következő, az Elektra-tör- ténet az előzővel ellentétben rendkívül dús, melynek világát nagy energiák mozgatják: szeretet, szeretethiány, bosszúvágy, s mindez nagyon brutális dolgokra képes. Minden rusztikus, robusztus, a világot majd szétvetik a szenvedélyek. A harmadik történet, az Orestes, olyan, mint egy XX. századi történet: megjelenik a misztikum, az action gratuite (a francia egzisztencialista drámák egyik vezérlőelve), vagyis a titokzatos, átláthatatlan vüágból beszűrődő megokolhatatlan cselekedetek. Itt már nem valami szentség indíttatásából ölnek, hanem pusztán azért, hogy életben maradjanak. Érdekes módon ebben a darabban van a legtöbb szereplő: apró események pici töredékeiből áll már a világ. Euripides nagyon sok szereplő segítségével és nagyon sokfelől, egészen modem pszichológiai megfigyelések segítségével közelíti meg Orestes és Elektra problematikáját, s megmutat közben egy nagyon mondén, nagyon dekadens, nagyon fáradt, ugyanakkor nagyon misztikus és titokzatos világot.- Miért döntöttél úgy, hogy a trilógia bizonyos szereplőit az egyes darabokban más és más színész alakítja? Klütaimnésztrál például Mélkvi Bea és Sztárek Andrea is.- Azt gondoltam, ha a sorsot mint szervező erőt vizsgáljuk, egy színész számára is érdekes kihívás lehet, ha az egyik darabban alakított szerepe után a másikban saját ellenfelévé alakul. Ha akarjuk: önmaga sorsának másik lehetőségévé. Mód nyílik arra, hogy merőben új aspektusból nézzen rá saját történetére.- Szlogen, hogy pici, ne mondjam, vacak korban élünk. Korunk hőse a kisember. Te pedig görög tragédiákról, operáról, szenvedélyről és végzetről beszélsz. Ennyire korszerűtlen gondolkodó lennél?- Azért, mert a világ üyen, nekem nem kell feltétlenül ilyennek lennem. Úgy vagyok ezzel: nem olyannak kell mutatni a világot, amilyen, hanem olyannak, amilyennek lennie kellene. _________________________________________________MATUZ úr mamamusi lesz Moliere Úrhatnám polgárának főhőse világra jötte után 333 évvel bekopogtatott a Szigligeti Színházba, hogy november 21-én bemutatkozzon a közönségnek. A gazdag párizsi polgár, Jourdain úr szellemi atyja, Moliere viszont már nem ismeretlen jövevény a Tisza partján, Balogh István vándortársulata jóvoltából 1836 nyarán a Botcsinálta doktor című előadásával vendégeskedett Szolnokon. Nagy uborkafa-show-nak ígérkezik Jourdain úr és háznépe szolnoki bemutatója. Hogy lesz- nek-e az úrhatnámságnak „áthallásai”, ki-ki eldönti majd magának. A nemesi címre áhítozó franJourdain cia polgár ugyan még nem építtetett úszómedencét a villája tetőterébe, de már ő is megérte a pénzét. Fölöttébb sok aranya volt, ami dölyfössé tette, még azt is elhitte, hogy maga a török szultán fia kérte meg a lánya kezét. Annak meg külön nagyon-nagyon örült, hogy ifjú veje kinevezte őt mamamusinak, szerinte lovagnak. Úszik a boldogságban Jourdain úr... A Mészöly Dezső fordította vígjátékban Mihályfi Balázs lesz Jourdain úr, úgy is mondhatjuk: a címszereplő. Covielle-t, a furfangos inast Molnár László alakítja. A szerelmespár Pető Kata (Lucie) és Kaszás Mihály (Cléonte) szerepében. Jourdain úr minden felfuvalko- dottsága ellenére tisztában van azzal, hogy ha jobb társaságba akar kerülni, a nemesek közé, akkor „agyusztálnia” kell magát. Jönnek is a művészetek, tudományok vélt jelesei, hogy feljebb tolják, húzzák a szellemiekben nem túlságosan gazdag férfiút, a szamárlétrán. A zenetanár Petridisz Hrisztosz, a tánctanár Bodor Johanna, a vívómester Pintér Tamás, a szabómester Horváth Gábor, az énekes Beme Gábor, az énekesnő pedig Gombos Judit lesz. Ők tanítják Jourdain urat az „úri élet” csínjá- ra-bínjára, mérsékelt sikerrel, de annál jövedelmezőbben. Dorimé- ni grófnő — Huszárik Kata - és Dorante gróf, a főúri barátok is kitartóan „fejik” Jourdain urat, alig titkolják, hogy a „jobb emberek” társaságát illő megfizetni. Az előadást a szolnoki színházlátogatók által mindig szívesen fogadott Csiszár Imre rendezi. A színház elmúlt fél évszázados történetében ez lesz az ötödik Moliere-bemutató. ■ Angyali utazás Angyali utazás címmel önálló előadással mutatkozik be a Szigligeti Színház Tánctársulata. A koreográfusok Bodor Johanna és Bo- da János. Két - egymástól meglehetősen távoli - műfaj ötvöződik általuk a társulat produkciójában. Míg Bodor Johanna táncosalapjait a balett és a modern tánc adja, Bo- da János néptáncosként kezdte pályafutását. A két stílus ötvöződéséből különleges és nagyon izgalmas művek születhetnek, ennek már bizonyságát adták tavasszal, amikor a mostani darab előtanulmányát mutatták be a Szobaszínházban. Az előző évad végén kaptak először lehetőséget az önálló bemutatkozásra öt előadás keretében. Darabjukban elsősorban az érzelmek bemutatására, kifejezésére helyeztek hangsúlyt, arra akarták felhívni a figyelmet, hogy ebben az elgépiesedett világban is érték maradhat a szeretet, az odafigyelés, a megbecsülés, fontosak a lelki dolgok. Mindez persze még csak előtanulmány volt a nagy- színházi darabhoz, akkor a Szobaszínház egyedi hangulata meghatározta az előadást. A tavaszi siker azonban jelzésértékű volt számukra: azt jelentette, hogy a szolnoki közönség fogékony az olyan próbálkozásokra, amelyekben egymástól nagyon távoli stílusokat társítanak, s igényli az olyan szórakoztató táncprodukciókat, amelyeknek azonban igen mély jelentéstartalma van. Úgy tűnik, Bodor Johannának és Boda Jánosnak sikerült megtalálni a közös utat. Akkor a nézők valóban szórakoztatónak, érdekesnek találták kezdeményezésüket, így most a nagyszínpadon, egész estés produkció keretében utaznak „angyali módon”, s velük tarthatnak mindazok, akik jegyet váltanak erre a különleges utazásra. Bemutató: OKTÓBER 18., 19 ÓRA __ „A XXI. századi csillogó és egyben nyomasztó világ terméke ez az előadás. Fiataloké. A jegeces üzleti világ, az éjszakák bujasága, a fiatal művészek út- és helykeresésének drámai táncjátéka. Energikus, dinamikus, kíméletesen cinikus és egyben életigenlő. Humorral, mely nélkül az élet, a hit és az optimizmus elveszne.” In memóriám Czibulás Péter Szegényebbek lettünk, megint szegényebbek lettünk. Testi valóságában örökre elment közülünk Czt- bulás Péter színművész, az emberséges, nagy hitű ember. Négy évtizednél is hosszabb ideig nagy felelősséggel, mértéktartó alázattal szolgálta a magyar színpadot, hálás közönségét. Alkotó életének javarésze a szolnoki színház nézőinek jutott. Elhivatottságát már gyerkőc korától nyomon követhetjük: színjátszó volt, ő volt a mindenkori iskolai ünnepségek verses szónoka, színpadi jeleneteket írt. Különben Budapesten született, ez annyiban volt meghatározó az életében, hogy a vidéki színészlétet kétszer is felcserélte a főváros nagy színpadaival. Önmaga megméretésének igénye sohasem aludt el benne, bármilyen sikerei is voltak. Hivatalosan 1961-ben Eger- -ben, 21 évesen kezdte a pályáját. Három évvel később már a Vígszínház tagja volt. Élete nagy élményei közé sorolta, hogy egy színpadon lehetett Sulyok Máriával, Rutt- kay Évával, Darvas Ivánnal, Lati- novits Zoltánnal, Páger Antallal és más színészóriásokkal. Várkonyi Zoltán pártfogolta a fiatal tehetséget, 1967-ben nehezen engedte Szolnokra szerződni, de belátta, hogy „Péter” jó helyre igyekszik, Berényi Gábor társulatába, ahol nagyobb feladatokat kaphat, mint a Szent István körúti színházban. Egyetemi évei - Gorkij után szabadon — itt folytatódtak, kitűnő színészek, neves rendezők voltak meghatározóak művészi fejlődésében. Emlékezetes karakterszerepek egész sorával ajándékozta meg a szolnoki közönséget ebben az életszakaszában is. A Svejkben - Hollósi Frigyessel - öt figurát játszott el, fergeteges sikerrel. 1981-ben mozdult meg benne a „kisördög”: mire vinném Pesten, végtére is itt születtem. A válasz? A Csíksomlyói passióban kétszázötvenszer játszotta Kajafás szerepét, s mégis, a Nemzeti Színház után, ahol öt sikeres évadot töltött el, újra a szolnoki színpad következett. „Nem volt Pesten rossz sorom, de hamar beláttam, hogy én változatlanul vidéki, majdhogy falusi gyerek maradtam, nem tudtam megszokni Pesten. Budapestinek lenni külön képesség, nem az én világom. Forgalom, zsivaj, lökdösődés...” - mondta egy interjúban. A nagy „szénák” ezután következtek. Ha a „pestiséghez” nem is volt képessége, de ahhoz annál inkább, hogy a leglaposabb színpadi helyzetekben is sziporkázzon. Fantasztikus képzelőerővel belülről írta önönmagának a szerepeit. Egyszer nagyon is eltért a szövegkönyvtől. Felelősségre vonták, miért csinálta. Azért, felelte, mert az az ember, akit életre keltettem a színpadon, azt gondolta, amit elmondtam. Gondolkodó színész volt, aki mindig tudta, mit, miért. Ez a logikus oMejtés szőtte át civil életét is. Mindig, minden helyzetben - alapos mérlegelés után - az általa vélt legjobb megoldást választotta. Nem önmaga miatt, mindig valakikért, valamiért. Igazi, a népéért, nemzetéért élő önzetlen közéleti ember volt. Művészi fejlődésében az utóbbi évek döntőek voltak. Karakterizáló képessége tovább erősödött, játéktere bővült, a legkülönbözőbb színpadi műfajokban vált egyedivé, emlékezetessé. Péter nagyon sokat tudott az életről. A Csárdáskirálynő Leopold Máriáját ugyanúgy hitelessé tudta tenni, ahogy a Francia királyt a János vitézben. Micsoda fergeteges mulattató Sebestyén Évával a Viktóriában! Az úgynevezett könnyű darabok legnehezebbiké- ben, a Hippolytban kitört a nagy színészelőd árnyékából: művészi egyéniségétől elválaszthatatlanul maradandó figurát teremtett. Péter - régen így hívta már mindenki, népszerű ember volt — olyan magasságokba jutott, ami azt a reményt táplálta, hogy egy egészen nagy ívű színészpálya folytatódik a szolnoki színpadon. A szezonnyitó társulati ülésen még ott lehetett, alig másfél hónappal ezelőtt. Mindenki reménykedett, az egész társulat ünnepelte, szűnni nem akaró tapssal éljenezte. Csendes, kisfiús félszegséggel állt fel a székéből, és meghajolt színésztársai előtt. Többek szerint titokzatos mosoly volt az arcán, vannak, akik tudni vélték játszótársai közül, hogy búcsúzni jött be Thália hajlékába. Azóta már egy nagy égi társulat tagja. Talán éppen premierre készül egykori szolnoki művésztársaival: Andaházi Margittal, Győri Honával, Győző Lászlóval, Halász Lászlóval, Hegedűs Ágnessel /Mányi Józseffel, Kaszab Annával, Ká- tai Endrével, Mádi Szabó Gáborral, Mensárossal, Solti Berci bácsival, Somogyvári Rudival Tyll Attilával, Upor Péterrel Vajda Lászlóval és másokkal - színpadunk halhatatlanjaival. Az oldal az intézmény és a kiadó együttműködése alapján jöhetett létre. A költségeket a színház viseli. 4
