Új Néplap, 2003. október (14. évfolyam, 229-254. szám)

2003-10-31 / 254. szám

„Szent és üdvösséges dolog megemlékezni a megholtakról” Csak az hal meg, akit elfelejtenek... Ez a hónap az ősz utolja, nem kell sok hozzá: „November, december, lábon áll a hóem­ber”. Márton madara, a holló is bejön már az erdőből, elle­pi a szántóföldeket élelem után kutatva. De még szép idő is lehet, vagyis ahogyan mondják: Szent Márton nya­ra még megörvendeztetheti a szegény embereket. „Közel a tél, tudd meg ember, kó­rót zörget a november!” Az ősz­utó ködös, borongós hónapjának beköszöntekor emlegették ezt a mondást az öregek. A régiek Szent András havának kezdeti, je­les napjaihoz - a mindenszentek­hez kapcsolódó halottak napja — a mi zaklatottabb korunkban is a temetőkertek sírhantjai köré for­dítják az élők emlékezetét. Amió­ta emberi kultúráról beszélünk, az ember valamilyen módon vi­szonyul az elhunytakhoz. Évezre­des folyamat azonban, mire kiala­kult az, hogy évről évre egyetlen naphoz kötődve emlékezzenek meg. Az eltávozottak iránti, külön ünnepben is megnyilatkozó, mélységes tiszteletünk keletkezé­se egyidős a Homo sapiensszel, a minden más élőlénytől eltérő, ér­ző és gondolkodó emberrel. Rend­szeresen megemlékeztek halotta- ikról az indogermán törzsek, a perzsák és a görögök is. Novem­ber első két-három napja a halot­tak kultuszát szolgálja, de nem ró­mai hagyatékképpen, hanem kel­ta befolyás alatt. Ezt bizonyítja, hogy a november elsején megtar­tott mindenszentek napját, mint a másodikán (vagy ha ez vasárnap­Mindenszentekkor, halottak napján a krizantém, a múló év utolsó virága szeretteink sírjára költözik... ra esik, akkor harmadikán) meg­ült halottak napját csak a 9. és 10. század óta ünnepli meg az egy­ház, holott Angliában, kelta terü­leten már a 8. században is közün­nep volt. November 1-je volt ugyanis a kelta év kezdete, amikor halotti áldozatokat hoztak az el­hunytak tiszteletére. Amikor az­tán a kelta elem a francia egyház­ban is megerősödött, akkor a ma­guk ősi ünnepét - persze átkato- lizálva — áthozták a katolikus egy­házi évbe is. A november elsejei mindszentet Krisztus után 835 óta, a másodikán tartott halottak napját pedig 998 óta tartja meg az egyház. A korai kereszténységben az egyházi életért, a hitért vérta­núságot szenvedettek számára lassan kifogyott a naptár. Egy na­pot kellett választani a „kimarad- taknak”, ez lett mindenszentek napja, ami Rómában rögzült. A középkorban a halottak napja annyiban volt más minden halot­ti tisztelethez képest, hogy a sze­mélyes halottakra való emlékezés ünnepét egy naphoz kötötték. Az elmúlás, a halál gondolata beleillik a novemberi növényvi­lág, természet nyújtotta keretbe, a pihenni térő növényzet hangu­latába. Ilyenkor főképpen a kri­zantém az, amely az esetleges korai fagyoktól jól védett kertek­ből - mint a múló év utolsó virá­ga - szeretteink sírjára költözik. Sírjaikon gyertyát gyújtunk, hogy a hiedelem szerint a sze­gény fázós lelkek ennek fényénél melengessék magukat, másrészt, hogy fényeiknél visszataláljanak sírjaikba, s ne háborgassák to­vább az élőket. Gyertyát gyújt mindenki - felekezeti hovatarto­zás nélkül -, hogy az emlékláng pislákoló fénye, az elhunyt ked­ves alakja köré vonja gondolata­inkat. Néprajztudósok szerint nálunk a földművelő nép gazdasági esz­tendejét is a mindenszentek és a halottak napja zárta. Országszer­te az élők szokása volt, hogy ek­kor kalácsot sütöttek, amit a kol­dusok között osztottak szét imádságuk fejében. Eléggé általá­nos hiedelem volt az is, hogy a halottak ezen a napon fölkelnek sírjukból és hazajárnak. Ezért aztán éjszakára több he­lyen megterítették az asztalt, hogy a látogató ne maradjon éhen, s ne bosszulja meg magát az élőkön. Több vidéken például egész nap sütöttek, főztek, nagy lakomát csaptak, s éjfélig - „a kí­sértetek órájáig” — szólt a muzsi­ka. Mindenesetre a halottak ün­nepén - a halottak nyugalma vé­gett - nem illett nagyobb házi­munkát végezni, mosni, varrni, takarítani. A megbékélt Ady Endrének Aki messzevágyik, Csak hazáig ér el, Ha nem selyemszállal: Köt a rög kötéllel, Koporsókötéllel. Aki pártos szívvel Önszívére lázad, Földalatt lel végül Ősi hazát, házat, Nyugodalmas házat. Aki tépegeti Mint egy nyűgöt, átkot, Szívében hordozza Az a magyarságot, Igaz magyarságot. Akinek magyarul Muzsikál a vére, E bús szerelemtől Nincsen menekvése, Sehol menekvése. Majd ha a sírodon Friss tavaszi hajtás Nő - Te is belátod: így van ez jól, pajtás, így van ez jól, pajtás. (REMÉNYIK SÁNDOR, 1919. FEBRUÁR) A Halloween kultúra Halloween az egyik legrégibb ünnep, eredete évszázadokra vezethető vissza. Mai formája az évszázadok során több kultúra: a római Pomona-nap, a kelta Samhain-fesztivál és a keresztény mindenszentek napja hagyományainak keve­redésével alakult ki. Évszázadokkal ezelőtt a mai Nagy-Britannia és Észak-Francia- ország területén éltek a kelták. A kelták a természetet magasztal­ták, és sok istent imádtak, de a napisten volt a legfontosabb, aki a munkát és pihenést jelképezte, tette gyönyörűvé a földet és nö­vesztette a termést. A kelta újévet november 1-jén ünnepelték egy nagy fesztivállal, mely a napsze­zon végét, a sötétség és hideg kezdetét jelezte. A kelta hagyo­mány szerint a napisten Sam- hain, a halál és sötétség istenének fogságába került ilyenkor. Az új­év előestéjén, október 31-én, a hi­edelem úgy tartotta, Samhain összehívta a halottakat. A halot­tak különböző formában jelentek meg; a rossz lelkek, állatok figu­ráit öltötték fel, főként macskáét. Október 31-én, miután a ter­mést betakarították és a hosszú, hideg télre elraktározták, meg­kezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgy­fák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatál­dozatokat mutattak be, és tűz körüli táncuk jelezte a napsze­zon végét és a sötétség kezdetét. Amikor eljött a reggel, a papok minden családnak parazsat ad­tak, hogy új tüzeket gyújthassa­nak. Ezek a tüzek tartják mele­gen az otthonokat és űzik ki a gonosz szellemeket. November elsején az emberek állatbőrök­ből és állatfejekből készült kosz­tümökbe öltöztek, és a napisten, Samhain tiszteletére 3 napos fesztivált tartottak. Ez a fesztivál volt az első Halloween. ■ Elmélkedések Szükségem van egy kis magányra. S mivel el­jött halottak napja, a kertben még felmarkolok egy pár szál őszirózsát. A szél metszőén hideg lett, s átfúj a ruházatomon, de legalább egye­dül vagyok gondolataimmal. A temetőben már nincsenek sokan, hisz el­kezdett sötétedni. Mire odaérek a legelső ke­resett sírhoz, a keresztfák között már majd­nem teljes a csend és a nyugalom, csak néha egy-egy fázós madár repül arrébb az ágakon. Leguggolok a hant mellé, s végigsimítok a fej­fán. Igen, az lesz az! Már megint nem jött ki rajtam kívül senki hozzá. Nincsenek már rokonai, vagy senkit nem érdekel már, itt kinn a föld alatt? Pedig vala­mikor ő is élő ember volt. Dolgozott, szere­tett, és egyáltalán: ÉLT. Milyen lehetett? Ma­gas, barna, vagy talán szőke és alacsony? 64 évet élt. Miért halt meg? Azt hiszem, soha nem fogom megtudni. Legalább megemlékeztem róla, akkor is, ha nem is ismertem. S felmerülnek bennem sa­ját gondolataim is. Lehet, hogy én is ilyen sorsra fogok jutni egyszer? Talán rólam is majd egy idegen fog így elmélkedni? Talán nem! Bár ki tudja, mi lesz majd AKKOR!? Emlékezések Október végén a hajnalok ködöt lehelnek az ébredező világra. A fák levelei lehullanak, mint megannyi üzenet az elmúlásról. A felke­lő nap fázósan ragyog a temetőkre. Virággal díszített sírok sorakoznak egymás mellett. A borongós őszi hangulatban, a megemlékezés napjaiban el kell gondolkodni az életről és el­múlásról. Megállunk elhunyt szeretteink sír­ja fölött. Sírjukon elhelyezzük a hála virága­it, és remegő kézzel meggyújtjuk az emléke­zés mécsesét. Gondolatban felidézzük emlé­küket. Nézzünk a fénybe, és minden eszünk­be jut, ami szép volt! Az együtt átélt ünne­pek, a szülők, a gyerekek, a testvérek, az ajándékok, a dolgos szombatok, a csöndes vasárnapok. Nézzünk a fénybe... a pislogó gyertyafénybe a novemberi szürkületben, és emlékezzünk, amikor meleg fényt árasztva lobognak az emlékezés lángjai! Az élet ro­han, az emberek nem törődnek az elmúlás­sal. De ilyenkor, az emlékezés idején min­denki megáll elhunyt szerettei sírjánál. A sír­halom magába zárja testüket, ám nem múl­tak el örökre. Eltávoztak az élők sorából, de amíg lesz, ki sírjukat gondozza és emlékezik rájuk, tovább él emlékük. ELMÚLÁS. A hozzátartozók temetőjárása már októberben megkezdődik. Helyrehozzák a sírokat, kri­zantémmal, őszirózsával, az elmúlás virágaival díszítik őket. Ilyenkor az ismeretlen holtakra is gondot fordítanak az emberek. Mindenszentek estéjén az eltávozottak emlékezetére megszólalnak a harangok, és gyertyák gyúlnak. Ez alatt az idő alatt a lelkek jelképesen megpihennek. Az ősök sírjánál összegyűlik a rokonság, és a halottak üdvéért imádkozik. ______________________________________■ Le gárvábbakról Akarva-akaratlan, ilyenkor, min­denszentek táján eszünkbe jut­hatnak Kányádi Sándor sorai: „Mert a legárvább akinek Még halottai sincsenek Bora ecet könnye torma Gyertyájának is csak korma Álldogálhat egymagában Kezében egy szál virággal Mert a legárvább akinek Még halottai sincsenek." Falun és városban, katolikus, protestáns vagy görögkeleti kö­zösségekben november 1-jén (esetleg 2-án is) halottainkra emlékezünk. A sírok rendbe té­tele, a sok virág, gyertyák: tiszte­letadás az elhunytak emléké­nek. Mindenszentek, halottak, világítás napja közeleg. Virágok­kal, gyertyagyújtással rójuk le kegyeletünket azok előtt, akik már nincsenek velünk. Tisztelettel meghívjuk Önt lg 2003. november 1-jén 15.00 órakor kezdődő a szolnoki Körösi úti temető ravatalozóépületébe Borostyán-Kert Bt. L i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom