Új Néplap, 2003. október (14. évfolyam, 229-254. szám)
2003-10-09 / 236. szám
6. OLDAL TÚL HATVAN O N 2003. Október 9., csütörtök Hétmérföldes csizmában Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte a minap a zagyvarékasi Kék Ibolya műkedvelő művészeti csoport. Jelenlétével megtisztelte a csoport jelenlegi és volt tagjait Tokaji- né Demecs Katalin, a megyei közgyűlés alel- nöke; Krizsán Sándor, az „Életet az éveknek” országos nyugdíjasszövetség elnöke, Tábori Béláné, ugyanennek a szövetségnek a megyei elnöke; Demény Istvánná, a megyei nyugdíjasok kulturális és érdekvédelmi egyesületének elnöke és társelnöke, Gombás Gábomé. Manapság sok klub és művészeti csoport ünnepel valamilyen jubileumot. A Kék Ibolya jubileuma azonban egyedi. Nemcsak ünnep, hanem számvetés is. Számvetés egy viszonylag rövid, ám annál tartalmasabb időszakról. Ha röviden akarnánk jellemezni a csoport fejlődésének ütemét, akkor azt a mesebeli kifejezést kellene használnunk, hogy hétmérföldes csizmában járnak. Bizonyságul említek néhány tényt. E röpke évtized alatt számos díjjal, ezüst és arany minősítéssel, nívódíjjal, a Jász-Nagykun- Szolnok Megyéért Díjjal - melyet külön megkapott Földes Imre, az énekkar vezetője is, Aranypáva Díjjal, a Kulturális Örökség Minisztériumának különdíjával, s még számtalan elismeréssel jutalmazták a csoport munkáját, melynek szervező, lelkesítő ereje Fekete Gábomé csoportvezető, Földes Imre, a népdalcsoport vezetője, Koncsek Erzsébet, a tánccsoport vezetője és Seres Géza, a népi zenekar vezetője. Korábban nagy segítséget nyújtott Hajmann Béla és Nagy- né Hajdú Rita énektanár is. A Kék Ibolya híre-neve régen túljutott nemcsak Zagyvarékas, hanem a megye határain. A más megyékben való bemutatkozásuk mellett Budapesten és Lengyelországban is sikert arattak. A szűkebb haza, a megye községei is szívesen látják őket. Joggal vetődik fel a kérdés: minek tudható be, hogy ez a művészeti csoport alig néhány év alatt az ismeretlenségből felbukkanva ilyen szép sikereket ért el? Földes Imre azt mondta erre: „A kemény, következetes munkának köszönhető mindez”. Ezt senki sem vitatja, de hogyan lehet idős embereket folyamatosan kemény munkára, az otthoni tennivalók féltetételét jelentő próbákra, fárasztó utazásokkal párosuló fellépésekre késztetni? Úgy, ha örömmel vállalják a közös szereplést, ha úgy érzik, hogy nagy családként összetartoznak. Azt hiszem, ezt vallják a Kék Ibolya csoport tagjai, s ezért fogunk még elismerő szavakat hallani róluk a jövőben is. A műkedvelő művészeti csoport tagjai Az ugrás utáni vágy Az ilyen nem olyan? Elgondolkoztattak az egyik nyugdíjas asszony szavai. Arról beszélt, hogy a férjével hosszú { időn át falun élt, ahol köztudottan még a férfiak számára is kevés a munkalehetőség. Közben felnevelt három gyermeket. Ez is , gátolta a nyugdíjat jelentő munka vállalásában. Egy idő után a férje faképnél hagyta. Ő is munkába állt, de már nem sok ideje volt a nyugdíjazásig. A férje egy másik nőt vett feleségül, akivel korán bekövetkezett halála miatt csak rövid ideig élt együtt, az özvegyi nyugdíjat mégis az új feleség kapja. Azt hiszem — bár túlságosan nem vagyok járatos a rendeletek halmazában -, hogy jogilag minden az előírtak szerint történik, erkölcsi értékítéletem mégis kétségeket kelt bennem.- Nem az özvegyi nyugdíj ellen ágálok - mondta az idős asszony -, azt helyénvalónak tartom, de az olyan helyzetben lévőkre is gondolni kellene, mint amilyenben én vagyok. Azokat is segíteni kellene. Úgy vélem, sok olvasónk egyetért ezzel. A „Napsugaras ősz” utóhangja Szolnokon sok száz ember vett részt a megyei nyugdíjasok kulturális és érdekvédelmi egyesülete „Napsugaras ősz” elnevezésű rendezvénysorozatán. Az eseményeket értékelve Demény Istvánná, az egyesület elnöke - többek között - a következőket mondta:- A „Napsugaras ősz” rendezvényeinek sikeréhez nagymértékben hozzájárultak azok, akik anyagi, illetve erkölcsi segítséget nyújtottak egyesületünknek. Elsősorban a megyei és a városi önkormányzatra gondolok, melyek vezető tisztségviselői felvállalták a fővédnökséget, a köszöntő beszédeket, s biztosították részünkre a tiszaligeti sportcsarnokot, illetve a megyeháza dísztermét. Nagy segítséget nyújtottak számunkra az általános és középiskolák, melyek táncosai, énekesei, versmondói, zenészei emelték a rendezvények színvonalát. Köszönet illeti a Be- reczki Máté Gazdakört is, melynek tagjai az általunk vásárolt szőlőt ledarálták, préselték és musttal kínálták a szüreti felvonulás résztvevőit. Jövőre ismétlésre érdemes ez a rendezvény is, akárcsak a szüreti felvonulást díszítő rákóczifalvi és kisújszállási lovasok, a fogatok, az Olajbányász Zenekar meghívása. Elismerő szavakkal kell megemlékeznünk a szabadkai fiúk és lányok szerepléséről is, akik szépen csengő magyarsággal, átéléssel tolmácsolták neves költőink verseit. A kézműves-kiállítás alkotóit azért illeti dicséret, mert a látogatók gyönyörködtetése mellett tanúbizonyságát adták a nyugdíjasok kreativitásának, a költészeti szemle szereplői pedig a magyar költészet szeretetének. Először szerveztük, de úgy tűnik, jövőre is érdemes lesz a programba venni a fiatalok részére kiírt vers- és prózaíró pályázatot, ami a nemzedékek összefogását célozza. Köszönetét kell mondani azoknak a nyugdíjasoknak is, akik önzetlenül vállalták a rendezői, vendégfogadói, információszolgáltató feladatokat, a Nóta és Kabarédalkör tagjainak, akik a szüreti sátor díszítésében és háromszáz vendég kiszolgálásában jeleskedtek. Mindent összevetve, a „Napsugaras ősz” tanulsága: ilyen nagyszabású, a figyelmet a nyugdíjasokra irányító rendezvénysorozatot csak széles körű összefogással tudunk jövőre is megrendezni. Dugonics Pál már sokszor ugrott. Méghozzá többnyire sértetlenül. Igaz, hogy ejtőernyővel, de hát ez a csekélység mit sem von le bátorságából. — Ötvenkettőben, a kiskunfélegyházi testnevelés tagozatos gimnáziumban fertőztek meg az ejtőernyőzéssel - emlékezik. - Ott ugrottam először. Azután meg az ejtőernyőzés vírusa lettem. Akárhová kerültem, Esztergomba, Szentesre, Martfűre, mindenhol megszerveztem az ejtőernyős csoportot. Később szakosztályvezető (oktató) lett az MHSZ-nél Szolnokon. Az alapozó edzéseket hetente kétszer - a karcagiak, a ceglédiek és a martfűiek részvételével — a Verseghy Gimnáziumban tartották. Kilencvenhetedik ugrásakor eltört a lába.-Akkor már túlságosan magabiztos volt?- Nem bizakodtam el. Mindig azt vallottam, hogy minden ugrás újként hat, új izgalmat jelent. Aki tagadja ezt, az hazudik. A lábtörés után kétévi kihagyás következett. A tiszaföldvári gimnáziumba került testnevelőnek.- Egyedül ott nem szerveztem ejtőernyős csoportot.- Miért?- Begipszelt lábbal, bicegő járással rossz reklám lettem volna. Az édesanyja úgy volt vele, hogy végre megjött a fia esze, nem kockáztatja testi épségét. Dugonics Pált azonban nem olyan fából faragták. Bicegve is kikecmergett a szandai sportrepülőtérre, és fenekére kötötte a „Koma” típusú vitorlázógép csúszótalpán használatos légzsákot. Akkoriban ugyanis a célba ugrás úgy történt, hogy az ugrónak fenékre kellett esnie, és a talpától mérték a célponttól való távolságot. Molnár István, a repülőtérparancsnok idejében leállította Dugonicsot. Mindig mellé állított egy embert, kilátásba helyezve, hogy elveri a másik lábát is, ha ugrással próbálkozik. Aztán mégis csak sor került az ugrássorozat folytatására. — A lábtörés utáni ugrás felért az első ugrással. Villanykarónyi magasságban átvillant az agyamon, hogy bírja-e a lábam. Bírta. Azt is, meg a következőket is. Édesanyja mit sem sejtett erről. Csak akkor rémült meg, amikor a Néplap hírül adta századik ugrását, amit még néhány követett. Sorozatuk csak a családi béke kedvéért szakadt meg. Az élmények mellett sikereket is jelentett Dugonics Pál számára az ejtőernyőzés. Ötvenháromban a Dunakeszin rendezett első ejtőernyős-bajnokságon az alföldi csapat tagja volt. 1954-ben szolnoki színekben junior bajnokságot nyert. Derűsen emlékezik a kezdeti idők egyik epizódjára: ejtőernyője fennakadt egy villanydróton. Ő meg úgy háromméteres magasságban himbálódzott. Idős tanára izgulva kérdezte: „Édes fiam, nem félsz odafenn?” Nem volt mitől félnie, szépen lecsúszott. Persze, azért nem volt veszélytelen ez a sport. — A régi típusú ejtőernyők úgy odatették az embert a földhöz, hogy csak úgy nyekkent. A mostaniak siklószáma jobb, mint a régi vitorlázógépeké. Halálesetek is előfordultak. Mindennek ellenére Dugonics Pál nosztalgiával gondol az ejtőernyőzésre:- Úgy gondoltam, hogy hatvanadik születésnapomon kimegyek a repülőtérre, s ugrok még egyszer, de elhessegettem ezt a gondolatot, mert most már nem tehetném ingyen. Rámenne a zsebpénzem. Az első ejtően"'*' ugrást Szolnol'i Dugonics Pál és Kaszab László hajtotta végre 1952-ben Ritka jubileum A résztvevők egyik csoportja fotó. csabai istván Megalakulásának negyvenötödik jubileumát ünnepelte a hét végén a szandaszőlősi Béke Nyugdíjasklub. Az ottani művelődési házban tartott ünnepségen részt vett Botka Lajosné, Szolnok polgár- mester asszonya, Demény Istvánné, a megyei nyugdíjasok kulturális és érdekvédelmi egyesületének elnöke és Deák Jánosáé, a városi nyugdíjas-egyesület elnöke is. A meghívottak soraiban foglalt helyet több városi képviselő, illetve a testvérklubok képviselője. A résztvevők tisztelettel emlékeztek elődeikről. Varga Andrásné klubvezető tekintette át a közel fél évszázados múltat, majd Botka Lajosné emlékeztetett arra, hogy a negyvenöt év alatt mennyi mindenen ment át a klub tagsága, mégis egyben maradt a klub, mert erős volt az együvé tartozás érzése, egymás szeretete. A vendégek köszöntő szavai után nagy sikerrel szerepelt a szandaszőlősi iskola tánccsoportja és a klub énekkara. Az esemény vacsorával, vidám hangulatban zárult. SIMON BÉLA Hétköznapi kálvária Tizenkét szék sorjázott az ebédlő- asztal körül. Nagy volt a lakás. Földházi Rezső emlékezetében feldereng a ködbe vesző múlt:- Gyerekfejjel körbe-körbe bicikliztem a lakásban. Az apja illetménye havi kétszáz pengő volt azokban az időkben, melyekről úgy daloltak, hogy „havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel”. A háború szele sok katonacsaládot — köztük az övékét is - Bajorországig sodorta. Ott aztán az alakulatok szétszéledtek. Rezső apja mezőgazdasági munkák végzéséért szállást és kenyeret szerzett a családnak. Rezső nem vette tragikusan a helyzetet: - Játszottam a bajor gyerekekkel. Majdnem elfelejtettem magyarul. A hely nem fogta sem őket, sem a többi katonacsaládot. Összegyűltek, lovas kocsikra ponyvát feszítettek s elindultak hazafelé. Festői látvány lehetett a több tucat sátoros kocsiból álló karaván. Festői, de nagyon küzdelmes, és szerfelett nyomorúságos.- Az egyik éjjel valaki rágyújtotta az istállót a lovakra. Borzalmas káosz volt. Mindenki mentette a lovát. Útközben aztán elfogyott az élelmünk. Szó szerint koldultunk. Édesapám azt mondta: „Eredj, fiam, kérjél kenyeret. Te gyerek vagy, hátha neked könnyebben adnak.” Többnyire kukoricából készült ételeink voltak. A sok görhétől kisebesedett a szám. Süvítő téli széllel érkeztek Szentgotthárdra. Végre hazai földre léptek. Az örömbe azonban üröm vegyült: - Ott lopták el két pokrócunkat. Rossz ómen volt ez a következő évekre.- Negyvenöt karácsonyán érkeztünk haza. Az apját nem vették vissza a honvédséghez, munkát meg nemigen kapott.- Amikor felvették a cukorgyárba, egy hétig élt tíz deka szalonnán. Mindig azt hajtogatta: „Fiam, jegyezd meg: kenyérrel kell jóllakni, a szalonnával csak ízesíteni azt”. Késsel megkaparta a szalonnát, s azt kente a kenyérre. Rezső mindinkább átérezte a család helyzetét.- Én is próbáltam segíteni. A szünidőben kapáltam a cukorgyári vágányoknál. Nem a munkaidőt, hanem a teljesítményt nézték. Kapálhattam annyit, amennyit akartam. Az abból kapott pénzből vettünk egy malacot. Jancsinak hívtuk. Csoda kezes jószág volt! Mindenhová jött velünk, még fürdeni is a Tiszába. Édesanyám nagyon megszerette, nem engedte levágni. Eladtuk a vágóhídnak. Régi lakásuk semmivé vált. Amikor csak jegyre lehetett élelmiszert kapni, hét kiló cukorért és négy tyúkért szereztek egy lakást abban a házban, amely most a Damjanich Múzeum épülete. Nem sokáig birtokolták.- Kipakoltak bennünket egy államosított „kulákház” egyetlen szobájába. Se konyha, se vízvezeték nem volt. A házigazda befogadott bennünket, mi mást tehetett volna. Szegény öreg is a kezeim között halt meg. Az apja nem adta fel. Érettségizett emberként könnyen elvégzett néhány tanfolyamot, s végül gazdasági vezető lett az egyik egészségügyi intézménynél. — Én meg a második gimnáziumi osztály után beláttam, hogy nem vagyok valami nagy zseni. Elmentem dolgozni az építőiparba. Akkor építették a Ságvári körutat. Több száz kőműves és segédmunkás egy fél év alatt felhúzta a falakat az Ady Endre úttól a toronyházig. Földházi Rezső ott lett sztahanovista. Majdnem baja lett ebből: - Azt találtam mondani, hogy az oklevél helyett inkább egy kis pénzt adtak volna. Nem is hordta sokáig a téglát. Elszegődött egy villanyszerelő céghez, s ott tanulta ki a szakmát. A falvak villamosítása során végigjárta a fél országot.- Határsávbelépőnk is volt. A déli országhatárnál az egyik póznáról elláttam Szabadkáig. A villanyszerelő vállalattól a Szolnoki Papírgyárba került. — Harminckét évi ottani munkám után munkanélküli lettem. Ilyen címen másfél évig kaptam segélyt. Aztán hónapokig semmit. A végén elmentem segélyt kérni. Szégyenkezve mondtam az ügyintézőnek: látja, gyermekkoromban koldulnom kellett, s most megint odajutottam. Az meg azt válaszolta, hogy miért nem mentem korábban, hiszen jár nekem a segély. Én viszont dolgozni szerettem volna. Egy idő után aztán kaptam munkát. A szolnoki kisegítő iskolába vettek fel oktatónak, egy tanítónő mellé. Nem a szakmámra, hanem írásra, olvasásra kellett tanítani az első és második osztályos gyerekeket. Onnan mentem nyugdíjba. /> I \ i k
