Új Néplap, 2003. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-13 / 61. szám

4. OLDAL A SZERKESZTŐS É G P OSTÁJÁBÓL 2003. Március 13., csütörtök f Még egyszer a szagos utakról A közelmúltban jelent meg az Új Néplapban Baranyi György re­mek jegyzete, mely a Szolnok közterületein mindenütt tapasz­talható, rengeteg kutyaürülékről szól, valamint a kutyák gazdái­nak mentalitásáról elmélkedik. Egyetlen dolgot hiányoltam a cikk elolvasása után: nem tért ki az önkormányzat, illetve az ille­tékes hatóságok szerepére és fe­lelősségére. Erről szólnék néhány szót (a nagy havazás, majd az olvadás után előbukkanó kutyagumitö­megről néhány hete a Szolnok Városi Televízó is sugárzott egy összeállítást). Szolnok önkormányzata nem­régiben rendeletet alkotott, mely szerint közterületen, közúton, járdákon, gyepsávokon, parkok­ban (értelmezésem szerint a ku­tyafuttató területeken is) a ku­tyák tulajdonosai kötelesek elta­karítani kedvenceik emésztési maradványait. A légmentesen zárt zacskóba gyűjtött kutyagu­mit a szemétgyűjtő edényekben lehet elhelyezni. Amennyiben bárkit azon kap­nak, hogy kutyájának termékét a helyszínen hagyja, az illető 50 ezer forintig terjedő bírsággal sújtható. Kérdésem az, hogy mi­ért nem folytatott az önkormány­zat tájékoztató, figyelemfelkeltő kampányt egy ilyen fontos rende­let életbe lépése előtt? Ezt a kam­pányt a helyi televízió és rádió, a sajtó és utcai plakátok bevetésé­vel kellene minél előbb elindíta­ni. Felkészítette az illetékes hiva­tal a közterület-felügyelőket, mit tegyenek rajtakapás esetén? Rög­tön büntessenek-e, vagy először csak figyelmeztessenek? De utóbbi esetben egyrészt ott ma­rad a közterületen a szagos, raga­dós, szennyező bűnjel, másrészt a gazdi feltehetően nem okul az esetből, legközelebb majd óvato­sabb lesz. Tehát azt javaslom, hogy a közterület-felügyelők, polgárőrök, netán járőröző rend­őrök a kezdeti időszakban kapja­nak egy-egy tucat megfelelő nej­lonzacskót. Tettenérés esetén a szükséges figyelmeztető szöveg kíséretében csak átnyújtanának egyet a kutya gazdájának, és az illető jelenlétükben begyakorol­hatja magát az eltakarítás műve­letében. Mindez így pszichológi­ailag és gyakorlatilag is hatéko­nyabb lenne a puszta figyelmez­tetésnél és az azonnali büntetés­nél is. Tájékoztatni kellene az ál­lampolgárokat arról is, hol és mi­lyen áron lehet beszerezni a szükséges kellékeket. Hátha van, aki kis lapátot is igényelne, mert viszolyog attól, hogy a zacskón keresztül ugyan, de kézzel nyúl­jon a sz...-ba. Komplett felszere­lés viszont nem hiszem, hogy je­lenleg kapható Szolnokon. Játék lapát sem biztos, hogy egyből és mindenkinél akad. Mint látjuk, az ördög a részletekben lakozik. Jobb (lett volna) tehát felkészülni időben. Nem említettem a kóbor ku­tyákat, macskákat. Az önkor­mányzati rendelet sem említi ezt a problémát. Az ő termékeiket ki takarítja el? A Munkalehetőség a Jövőért Kht.? Még egy lehetőség: hallottam a Kossuth Rádióban a minap, hogy néhány fejlett or­szágban el nem távolítható „rendszámmal” látják el a kutyá­kat, így beazonosíthatók tulajdo­nos szerint. Ennek talán az állat­védők is örülnek, bizonyára nö­vekedne a gazdik felelőssége. To­vábbá a térfigyelő kamerák is se­gíteni fognak a probléma megol­dásában, de csak a későbbiek­ben, ha fokozatosan felszerelik őket városunkban. PINTÉR LÁSZLÓ VÁROSVÉDŐ ÉS SZÉPÍTŐ EGYESÜLET ALAPÍTVÁNYI BÁL. Március 1-jén tizenegyedik alkalommal ren­dezték meg Szolnokon az Újvárosi Általános Iskola alapítványi bál­ját. Az iskola tanulói — a hagyományoknak megfelelően — palotással nyitották meg a bált, s színvonalas műsorral járultak hozzá a rendez­vény sikeréhez. Az ízletes vacsora után a jó hangulatú vendégek haj­nalig ropták a táncot. A szülők ezúton is köszönik a szervezők mun­káját. (BEKÜLDÖTT FOTÓ) A szabadságharc bélyegeken Az idei év a Rákóczi- szabadságharc zászló- bontásának 300. évfor­dulója. így országszer­te a megemlékezések és ünnepségek eszten­deje is. Ez alkalommal a magyar bélyeggyűjtők, közöttük a Szolnoki Bélyeggyűjtő Kör tag­jai is tisztelegnek II. Rákóczi Ferenc és az ál­tala vezetett szabad­ságharc előtt. Három­száz esztendeje annak, hogy Brezán várában a fejede­lem egyik birtokán 1703. már­cius 15-én Esze Tamás vezeté­sével szervezkedő tiszaháti jobbágyok küldöttei keresték fel Rákóczi Ferencet azzal az üzenettel, hogy a „Föld népe kész, csak legyen feje!”. A fia­tal herceg elfogadta Esze Ta­más hívását, miután meggyő­ződött a követek szavának va­lószínűségéről, és Bercsényi Miklóssal (1665-1721) a szer­vezkedő kurucok élére álltak. 1703. május 6-án kiált­vánnyal fordultak a néphez, és Habsburg-ellenes sza­badságharcra szólították fel a felkelőket. így ez a nap or­szágszerte a megemlékezések és ünnepségek esztendeje is. Rákóczi Ferenc (Cum Deo Pro Patrie Et Libertate - Istennel a rucok kezén volt a Felvidék, a Tiszántúl, a Duna-Tisza köze és Erdély egy része is. A Magyar Posta idő­közben több bélyegki­adásban emlékezett meg az eseményekről. A Magyar Bélyeggyűj­tők Országos Szövetsé­ge, a Szolnoki Bélyeg- gyűjtő Kör az emléke­zéshez híven kiállítá­sokkal, tanulmányi fü­zetekkel készül az esz­tendőre. így kifejezi a hazáért és a szabadságért) fel­iratú zászlót küldött az ország­ba, és maga is élére állt hadai­nak, és megkezdte a szabadság- harcot. Az év végére már a ku­nemzeti hagyományoknak filaté- liai eszközökkel történő megbe­csülését. NAGY JÓZSEF SZOLNOKI BÉLYEGGYŰJTŐ KÖR In memóriám Jászkunság Két évtizeden át szerkesztőbizottsági tagja, majd felelős szerkesztője, illetve szerkesztőbizottsági elnöke voltam a Jászkunságnak, amíg az a Tudo­mányos Ismeretterjesztő Társulat folyóirata volt. Ott voltam az alapító Kaposvári Gyula és Kisfaludi Sándor mellett a folyóirat születésénél, s utolsóként tettem le a tollat, amikor a lap profilt váltott. A sors fintora, hogy az első nyomdai úton elő­állított szám egyik írásommal indult, s most az utolsó szám is egy tanulmányommal zárul. Mert a folyóirat sorsa végleg megpecsételődöttnek tű­nik (olvastam az Új Néplap február 22-i számá­ban). Nem nosztalgiázni akarok, hivatkozni arra a hatalmas ismeretanyagra, amely a folyóirat ha­sábjain felhalmozódott, s amit egyetlen, a megye tudományos életének bármelyik részterületén búvárkodó kutató sem tud megkerülni. De „Factum infactum fieri nequit", azaz a megtör­téntet meg nem történtté tenni nem lehet. „Roma locuta, causa finita” - hangzik két évezred távo­lából, esetünkre alkalmazva szabadon: „A döntés megszületett, az ügy be van fejezve”. Ha most mégis felemelem a szavam, csupán azért teszem - ha még nem késő -, hogy leg­alább a Jászkunság név megtartása mellett ér­veljek. Nem csak arra hivatkozom, hogy a pro­filváltás után, amikor szépirodalmi, kritikai, tár­sadalompolitikai anyagokkal is gazdagodott a folyóirat, a név akkor is megmaradt, köszönhe­tően az akkor szerkesztők múltat becsülő, ha­gyományt tisztelő szemléletének Valkó Mihály- tól László Gyulán, Fábián Péteren, Körmendi La­joson át a régi arculatot visszaváltó Szabó Lász­lóig. Más tájegységek folyóiratai valamilyen formá­ban nevükben is őrzik annak a tájnak a jellegze­tességét, ahol megjelennek, akkor is, ha szerzőik között természetes módon jelentős számban sze­repelnek fővárosi vagy hazánk más tájain élő al­kotók. Csak példaként említem a Somogy, a Tiszatáj, az Alföld, a Kisalföld, a Békési Élet stb. gazdag tematikájú folyóiratok nevét. Minden tiszteletem és megbecsülésem az Eső szerkesztő­ié és a lap hasábjain publikálóké. De őriz-e vala­mit ez az elnevezés tájegységünk sajátos színei­ből, elviszik-e megyénk hírét, nevét szerte az or­szágba? Közhely - tudom -, hogy egy folyóirat értékét nem a neve, hanem a benne fellelhető írá­sok minősége adja meg. Azt is megértem, hogy például az Eső anyagi és sok egyéb akadályt le- küzdő „alapító atyái” is ragaszkodnak a néhány éve általuk őrzött címhez. De nem lenne helye­sebb a már említett érveken kívül egy negyven- nyolc éve élő, köztudatba már belevésődött nevet megtartani, még annak a csöppnyi megalkuvás­nak az árán is, hogy az új folyóirat irodalmi rova­ta viselhetné továbbra is az Eső nevet? Talán remélhetem, hogy kérdéseim nem a megválaszolatlanul hagyott költői kérdések sor­sára jutnak, hanem bölcs megfontolás tárgyát ké­pezik. Annál is inkább bízom ez utóbbiban, mert meggyőződésem, hogy felvetésem a jászkunsági, sőt külszolnoki értelmiség túlnyomó többségé­nek véleményével is találkozik. SZURMAY ERNŐ Ünnepelték a nőket A Tiszaföidvár és Vidéke ÁFÉSZ azon kevés gazdálko­dószervezethez tartozik, ahol még megemlékeznek a nemzetközi nőnapról. Ez a hagyományőrzés tiszteletre méltó, mivel 200 fős kollektívánkból száz- nyolcvan a nődolgozó. Minden évben kapunk a gazdasági és szakszervezeti vezetéstől valamilyen aján­dékot a kedves, méltató sza­vak mellé. így volt ez idén is, amikor az elnök és a keres­kedelmi igazgató urak vala­mennyiünket munkahelyün­kön kerestek fel, majd át­nyújtották az ajándékot: minden nődolgozó kapott egy 19 részből álló acropal készletet. Ezúton is köszönjük a kedves megemlékezést, az elismerő szavakat, az aján­dékot. Kívánunk minden áfész-dolgozónak, családtag­jaiknak jó egészséget és to­vábbi munkasikereket. AZ ÁFÉSZ DOBOZÜZEMÉNEK _________________________DOLGOZÓI * * * Szolnokon az MSZOSZ Vá­rosmajor úti nyugdíjasklub­jában a Szolnok Városi Klu­bok és Nyugdíjasok Érdek- védelmi és Kulturális Egye­sülete képviseletében Tóth Sándor köszöntötte az ün­nepség nőtagjait. A rendezvényen jelmezes öltözetben bemutatták a nők helyzetét régen és ma, majd nőnapi versek hangzottak el. A klub vezetősége sze­rény ajándékkal lepte meg nőtagjait, s a klubvezető pedig közös uzsonnára hív­ta meg a megjelenteket, majd tombolahúzás, be­szélgetés, nótázás zárta az eseményt. SÁNDORNÉ ERDEI JOLÁN A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a le­vélíró előzetes hozzájárulá­sa nélkül, mondanivalójá­nak tiszteletben tartásával - szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjá­val. Névtelen vagy címhiá­nyos írások közlését mel­lőzzük. Szerkesztőségünk fenn­tartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is ol­vasói levélként kezelje. Szolnoki élmények a „győri igazmesékben” Nagy érdeklődés előzte meg Győr­ben dr. Boros Bálint Közéleti igaz­mesék című könyvének megjelené­sét. E harmadik kötet méltán te­kinthető a Millér-parti és Rába-par- ti igazmesék folytatásának. Nem csupán a szerző személyes tehetsé­gének köszönhetően, hanem a té­ma megválasztásának alapján is. A több mint ötven leírás, elbeszélés, visz- szaemlékezés, elmélkedés műfajjá avatja az „igazmeséket”. Az „igazmese” - né­hány nyelvész rosszallása ellenére kötő­jel nélkül - a szerző szándéka szerint egy időben pillanatfelvétel egy-egy ese­ményről, erkölcsi és esztétikai kategória, amelyben elsőbbséget élvez a valóság és hitelesség. Az már a szerző tehetségének köszön­hető, hogy előadásmódjában olykor a va­lóság meseszerűen, a mesei elemek pe­dig a valóság varázsával hatnak az olva­sóra. A közéletiség értelmezése után a szer­ző fontos előzményként mutatja be a családi közeg szerepét közéleti irányult­ságának meghatározásában. Mint min­den írásában, ebben is fontosnak tartja a népes családját özvegyen nevelő édes­anyja szerepét, aki gyermekével folyta­tott meghitt beszélgetései során gazdag szellemi örökséget adott át fiának az első világháború korszakáról és az azt követő, sokszínű változásokkal teli történelmi korszakokról. A szerző a közélet fontos előiskolájá- nak tekinti - sokszínű családi, rokoni ha­tásokon kívül - a szülőfaluban, Beseny- szögön gyermekfejjel átélt romantikus élményeket: a falu akkori közhangulatát meghatározó korosabb személyiségek beszélgetései és az éjszakába nyúló pla­kátragasztások izgalmai a választási küz­delmekben. A hangulatos elbeszélésekben nyo­mon követheti az olvasó a szerző élmé­nyekben igen gazdag szolnoki diákéveit, ahová a második világháború után a csa­lád azért költözött, hogy a szolnoki népi kollégiumba felvett öt Boros testvér gyak­rabban meglátogathassa édesanyját és a többi testvérét. A család szolnoki megpróbáltatásairól- ennek ellenére boldogságteljes életéről- szólnak a Kövesúton Szolnok felé, a Cseberből vödörbe, a Nevessetek, fiaim! és a Botond utcában című elbeszélések. Boros Bálint egy életre szóló emlé­kekkel, érzelmi gazdagsággal és sokszí­nű tudással, kitűnő bizonyítvánnyal a zsebében indult a Verseghy Ferenc Gim­náziumból a budapesti egyetemre, ahol történész diplomát és bölcsészdoktori címet szerzett. Közéleti alapozásának, a társadalmi tapasztalatok gyűjtésének sokszínűségét tárja elénk számos szol­noki ihletésű elbeszélése, emlékezve a sok jeles személyiséget kibocsátó Mé­száros Lőrinc Népi Kollégiumban töltött pezsgő életre. Ezek az elbeszélések kor­dokumentumok: A kollégium életéből, Ma is élő kollégiumi hagyományok, Feri csomagot kap, Hogyan lettem Benő?, Fa­lujárások, Tószegen. Budapesti éveinek- a tanulás és tanársegédi munkája mel­lett — terebélyesedő közéleti tevékeny­ségéről hangulatosan számol be To­vábbtanultam a fővárosban^ Látogató­ban a képviselőjelölteknél, Édesanyám látogatása, Szép tanársegédkorom, Re­ménykeltő október és az Eszterke című írásaiban. Több mint negyven éve - ahogyan könyvében írja — „második szülőföld­jén”, Győrben él nyugdíjas iskolaigazga­tóként, boldog családi körben. Széles körű közéleti munkájában - a Hogyan? közoktatási és közművelődési módszertani kiadvány egyik alapítója és szerkesztőjeként, a Magyar Pedagógiai Társaságban, a Magyar Történelmi Tár­sulatban, a Veszprémi Akadémiai Bi­zottság Társadalomtudományi Szekció­jában, a Győri Városi Önkormányzat képviselőjeként - tehetségének és mun­kabírásának maximumát nyújtotta a sport, a kultúra és az oktatásügy fejlesz­téséért. Egy-egy közösség, iskola, Győr város képviseletében sok külföldi országban megfordult. Az isonzói csaták színhe­lyén, Segesváron, Olimpia szent ligetei­ben, Pekingben és Moszkvában halk sza­vú, de messzire hallható hangjával szol­gálta a magyar kultúra megismertetését. Színes és hangulatos „közéleti meséi” az élmény mellett gazdag ismeretet is nyúj­tanak az olvasónak. Különösen: a Peda­gógiai közéletemből, Tóni és a Tanár Úr, Ónkormányzati képviselővé választot­tak, Tisztelgés mezítláb, A közélet műhe­lyében, Olimpia szent szigeteiben, Ismét fütyülhetnek a rigók, Küldöttséggel Kíná­ban. Néhány hónapja, a szerző hetvenedik születésnapja alkalmából joggal írta róla egyik mértékadó jeles kortársa: Boros Bá­lint írásai, személyisége, életútja, peda­gógiai közéleti munkássága olyan gaz­dag ajándék az utódok számára, amely minden eddigi érték megőrzéséhez „er­kölcsi balzsam", a születendő új értékek­hez pedig „szellemi hormon". ________ BOROS ANTAL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom