Új Néplap, 2003. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-30 / 25. szám

4. OLDAL SZERKESZTŐS É G P 0 S T Á J Á B Ó L A 2003. Január 30., csütörtök Kire tartozik? Többfelé próbálkoztam telefo­non illetékest találni, hogy ki­nek a dolga letakarítani a havat, jeget, sarat, pocsolyát a szolnoki Tószegi úton, az Interfruct köze­lében, a papírgyárral szemközt húzódó járdaszakaszon, de nem lettem okosabb. Tudakozódtam az önkormányzatnál, ugyanezt tettem a Rethmannál, érdeklőd­tem a bevásárlóközpontban, de senki nem tudott erre az egysze­rű kérdésre választ adni. Tény, hogy az erre lakók igen­csak megszenvedték az idei te­let, mert csak nyaktörő mutatvá­nyok árán jutottak keresztül a gazdátlannak tűnő járdaszaka­szon. Megjegyzem, nyáron sem jobb a helyzet, mert a gondozat­lan bokroktól, gallyaktól alig ma­rad hely a gyalogosok számára. Reménykedünk, mihamarabb si­kerül tisztázni illetékes helyen, kire is tartozik a járda takarítása, és úgy, ahogyan azt nagyon so­kan ebben a városban megte­szik, a „felelős” maradéktalanul és rendszeresen eleget tesz az önkormányzat által megalkotott köztisztasági rendeletnek. _________T. H1QEDÜ8 KATALIN, SZOLNOK „F röccselet” Élelem, víz és menedék Hogyan óvhatjuk a nagy hidegben, milyen olcsó eledellel táplálhatjuk madarainkat - kérdezték olvasóink. Érdeklődésükre Urbán Sándor, Magyar Madártani és Természetvé­delmi Egyesület szolnoki szervezetének ve­zetője ad hasznos tanácsokat. Amikor a tél keményebb szakasza beköszönt s hó borítja a határt, megkezdődik az igazi madár­nyomor. Tetézi a bajt az ember számára ugyan tetszetős, madarak számára azonban nehéz na­pokat jelentő, mindent hófehérbe öltöztető zúz­mara. Ami a hótakaró alól még kilátszott és a té­li világ madarai számára szűkös élelmet nyújtott volna, ilyenkor elérhetetlenné válik. A nagy hi­deg és a tartós éhezés bizony irgalmatlanul meg­tizedeli szárnyas társainkat, a települések nyújta­nak, nyújthatnak némi biztonságot a nyomorgó madárseregeknek. Az elmúlt évtizedekben szinte teljes mérték­ben átalakult a házunk tája, eltűnt még falvaink- ból is a hagyományos állattartás és télvíz idején a szerény táplálékot jelentő mellékterméke, a hul­ladék. Tájaink tehát élelem nélküli, igazi sivata­gok az itt rekedt madaraknak. „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta”, ilyenkor emberi segítségre szorulnak az állatok. Adjunk nekik védelmet, menhelyet! A legol­csóbb, mindenki számára elérhető madáretető az úton-útfélen szemétként csúfoskodó műanyag palack. Ennek oldalán a középtájon egy kis nyí­lást vágva (természetesen élelemmel megtöltve) vékony, de tartós zsineggel egy fára akasztva, rö­vid időn belül gyönyörködhetünk munkánk sike­rében. A madáretetés alapelvei, mondhatni szabá­lyai: nagy hidegben rendszeresen etessünk olajos magvakat, elsősorban napraforgót, avas, férges dióbelet. A faágakra kiakasztott faggyú vagy sót- lan szalonna is főúri eledel cinegéinknek. A rigók­nak konyhai zöldség és gyümölcshulladék jelenti az ínség idején a biztos megélhetést. Az éhínséget kíséri egy másik gyötrelem, a szomjúság is, hiszen iható víz nincs sehol. Egy lapos edénybe langyos vizet tegyünk ki a sűrű bokrok közelébe. A vízbe nagyobb kavicsokat vagy kődarabokat állítsunk, hiszen ezekről tud­ják elérni a vizet madaraink. Az ebéd utáni órák­ban feltétlenül olvasszuk ki a vizet, hiszen a ko­rán sötétedő, téli napokon madaraink nyugalom­ba vonulás előtt mindig isznak. A madáretetés legnagyobb ellensége a házi macska, ezért az etető és az itató elhelyezésekor gondoljunk arra, hogy a bokrok közelsége a me­nekülés biztosítása is egyben. A leírtak szerint megtett segítségünk sok él­ménnyel jutalmazza törődésünket, hiszen mada­rak varázsolják élővé a tél élettelen, sivár világát. A hazatérőnek is nehéz volt A talpraesett háziasszony, a szolnoki Pletykafaluban élő Mancika, nem csak a fa­kanállal bánik ügyesen, hanem a szavakkal is. Kis szösszenetében egy kora reggeli bosszúságáról fes­tett pillanatképet. Az eset a város „falujában” tör­tént, napjainkban. Mancika, a háziasszonyok gyöngye egy sá­padt téli reggelen ásítozva botor­kált a buszmegállóba vezető úton. Párja, válla fölé magasod­va, magabiztosan menetelt mel­lette, kisiskolás gyermeküket te­relgetve maga előtt. Egy évvel ez­előtt még ezen az útszakaszon, kikukucskálva a házfal mögül, lesniük kellett, jön-e valami mo­torikus szörny, ami divatos ru­hájukat veszélyeztetné, de most, hogy védfal emeltetett ennek az igen veszélyes, gyalogosok szá­mára kijelölt útszakasznak a vé­delmére, meg is feledkeztek az ide vonatkozó első számú sza­bályról. Ennek a könnyelműség­nek a következtében érezhette úgy Mancika és a családtagok, hogy a sors újra lecsapott egy pótkocsis teherautó képében, mert a védfal fölött, mint egy szökőár zúdult mindhármójuk nyakába a fűrészporos-sóolda- tos, motorolajos koktél. A megle­pettségtől szó nem tudta elhagy­ni ajkukat. Mancika mégis mintha egy hangot hallott volna, bár lehet, belülről: leskelődni, kukucskálni nem mindig szé­gyen a mai való világban (leg­alábbis a tiszta ruha érdeké­ben)! m Hatvan esztendeje, 1943. január 12-én kezdődött el a Donnál, tőlünk több ezer kilométerre a magyarok nagy csatája, a 2. magyar hadsereg tragikus története. Évtizedekig nem beszél­tünk róla, manapság pedig minden évfordulón vita közép­pontjában áll, miért kellett a magyar katonáknak hazájuktól távol, nyomorúságosán elpusztulni. A Szolnokon élő vitéz Sándor Já­nos (aki egy hiteles és részletes tér­képet is küldött írása mellé) arról szólt visszaemlékezésében, hogy egy hónap leforgása alatt 300 ezer ember vesztette életét a lövészárok két oldalán, fele-fele arányban. Mindkét táborban emberek harcol­tak, akiket szeretteik hiába vártak haza - s armről könnyen megfe­ledkezünk. Ő, mint a szerencsés hazatérők egyike, hatvan év távla­tából is méltósággal és tisztelettel emlékezik az elesettekre. A mezőtúri Kovács Lajos is megjárta a hosszú utat. Épségben visszatért, de szomorúan gondol az utána következő időkre. Azt mondja, a témában sok írás meg­jelenik, de az egészségesen haza­tértekről még mindig hallgatnak. Mint a szabadkai újonc lovas tü­zérek híradósa, lóháton indulva, a többiekkel együtt a Don-parti Korotojak hídfő harcainál álltak meg, onnan Gremjacsjébe men­tek. Ettől a vonaltól már a néme­tek állásai voltak. A gyalogság lö­vészárka mögött a szolgálat köz­beni elalvásért halál járt, ezért ő verseket és naplót írt. Január 23- án már csak ketten voltak ott - a többiek az áttörésnél foglalták el helyüket -, amikor hívást kaptak a hátravonulásra. Szánkó ment értük. Hátizsákjában és a néme­tektől szerzett térképtáskájában sikerült hazahoznia írásait és egy ütegparancsnoki tűzvezetési tér­képet. Ebből itthon csaknem baja lett, mert egy rendőrnyomozó tu­domására jutott. Egy alkalommal felkereste őt, és mindent elvitt, amit a háborúból sikerült haza­menekítenie, őt pedig mint „par­tizánt” faggatta. írásait és a térké­pet soha nem kapta vissza, pedig jó szolgálatot tenne visszaemlé­kezései pontosításában. Nem voltak könnyű évtizedek ezek, mondja, hiszen úgy beszél­tek róluk: háborúból katonának egészségesen hazatérni nem di­csőség. Még matematikus is lehet Szabó Gabriella, a szolnoki Szé­chenyi Körúti Általános Iskola hetedikes diákja lett a megyei Szegő Gábor-matematikaverseny győztese. Saját korosztályában rutinosnak számít, hiszen harma­dikos volt, amikor Andóné Éva néni benevezte őt a megyei Zrí­nyi-versenyre, ahol a csaknem négyszáz induló közül kilencedik lett. Gabi azóta is sikeresen szere­pel a különféle „tudáspróbákon”. A sikert természetesen nem ad­ták ingyen. A versenyre tanórá­kon és fakultáción készült fel ta­nára, Forgácsáé Holló Jolán segít­Gabriella, az első helyezett ségével. A döntőt két írásbeli for­duló előzte meg. A döntőben 100 pontot lehetett elérni, amiből a széchenyis diáklány 87-et szerzett meg. Pontvesztése kizárólag ab­ból adódott, hogy a 8. osztályos tananyagot még nem tudhatta. Gabinak nem lesz gondja a fel­vételivel, mert helyezése alapján felvételt nyert a Verseghy Ferenc Gimnázium matematika tagoza­tára. Bár még nem döntötte el, mi szeretne lenni, egy biztos, a ter­mészettudomány köréből választ majd. __________________UKŐ ERZSÉBET, SZOLNOK Bő vült az igénylők köre Olvasónk úgy hallotta, hogy bővült a diákhitelre jogosul­tak köre, most már azok is igényelhetik, akik középis­kolások. így van-e, kérdezte. A hír - egy nagyon fontos kiegé­szítéssel - igaz. Valóban bővült a diákhitelre jogosultak köre, még­pedig azokkal a középiskolások­kal, akik „akkreditált iskolai rendszerű szakképzésben (ÁIFSZ) vesznek részt. Ilyen kép­zés abban a szakközépiskolában van, amelyik arra szerződést kö­tött valamelyik felsőoktatási in­tézménnyel. Erről a diákok a sa­ját iskolájukban kaphatnak felvi­lágosítást. A diákhitel iránt érdeklődők és az abban már érintettek figyel­mébe ajánljuk, hogy a kormány múlt év december 17-ei rendele­tével több ponton módosította a hallgatói hitelrendszerről és a Di- ákhitelközpontról szóló korábbi rendeletétét. A módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt ren­delet - amely a diákhitelezés új jogszabályi alapját adja - a Diák­hitel Központ Rt. honlapján (www.diakhitel.hu) megtekint­hető. BÁLI SZEZON. Az ötletes és - valljuk be, munkaigényes - tyúk­kakas jelmez frenetikus sikert aratott a iskolai farsangon - árulta el a szolnoki Molnár Ferencné nagymama. Flóra és fivére, Demján ez­zel a „kollekcióval” elnyerte a legjobbnak kijáró tortát. (AMATŐR TOTÓ) Jogos vagy nem? Jászsági levélírónk sérelmezi, hogy munkahelyén, egy szociális intézetben „az ápolónőkkel min­den hétköznapra eső ünnepna­pot ledolgoztatnak. Ez 2001. júli­us 1-je óta van így, ekkor vezet­ték be azt, hogy a ledolgozandó óráinkat (folyamatos 3 műszak) úgy állapították meg, hogy 8 hét­re 320 órát számolnak. Ez ugye 40 órás munkahetet jelent, ami addig rendben is van, amíg egy ünnepnap nem esik hétköznap­ra. Szépen ledolgoztuk a kará­csonyt, az újévet, amit én jogta­lannak tartok. így van megbe­csülve az ápolónői munka? Csa­ládanyaként álljunk helyt a mun­kahelyünkön éjjel-nappal, és ak­kor még az ünnepnapoktól is megfosztanak bennünket? Iga­zuk van a fiataloknak, ha nem maradnak a pályán.” * * * Levélírónk bizonyára tudja, hogy a munkaidő heti vagy ennél hosszabb, de legfeljebb éves ke­retben is megállapítható. A mun­kaidőkeretet a kollektív szerző­dés, ennek hiányában a munkál­tató állapítja meg. A jelenleg hatályos rendelkezé­sek szerint a folytonos vagy folya­matos munkarendben, illetve a munkaszüneti napon rendes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló munkaidejét az ál­talános szabályok szerint kell meghatározni, illetve beosztani. Munkaszüneti napon a munka- vállaló rendszeresen csak a meg­szakítás nélkül üzemelő (folya­matos vagy folytonos) és a rendel­tetése folytán e napon is működő munkáltatónál, illetőleg munka­körben foglalkoztatható (ilyen — véleményünk szerint - a szociális intézet is). A reá vonatkozó szabá­lyok szerint nem minősül rendkí­vüli munkaidőben történő mun­kavégzésnek a pihenőnapon vagy munkaszüneti napon történő munkavégzés. A munkaszüneti napon munkát végző nem végez túlmunkát. A túlmunka díjazásá­ra akkor kerülhet sor, ha a munka­szüneti napon történt munkavég­zés az egyébként előírt napi mun­kaidő tartamát meghaladja. Mun­kahelyi vita esetén ajánlatos mun­kajogban jártas szakemberhez - jogászhoz - fordulni. _ ■ A múlt megőrzendő értékei A veszély itt lebeg felettünk Szabad-e összefüggést keresni a szolgáltatók magatartása és egy olyan tragédia között, mint a salgótarjáni tűzeset? A kérdés kézenfekvő, hiszen az egész országban a kikapcsolást alkal­mazzák a fogyasztás korlátozására az adós ellen. Veszélybe ke- rülhet-e a többi lakótárs biztonsága és vagyona ilyen alapon, hiszen a villany, gáz, fűtés nélkül maradt lakó azután is „lak­ni” akar, a szolgáltatás pótlására keres valamilyen megoldást. Nem olyan régen szép, monolit­sziklás emlékművet kapott dr. So- mogyi-Csizmazia Károly Ambró- zius, a szegedi Somogyi Könyvtár alapítója szülőföldjétől, Tisza- földvártól. A remek alkotást a vá­ros katolikus plébánosa - a templomépitő Józsi atya járta, „izzadta” ki a könyvtáralapító nagy esztergomi oldalkanonok emlékezetére. A város kapott egy szép emlék­művet. Lehetne (kellene) még egy szép, színes képes levelezőla­pot is készíttetni róla - meg a nagy ember szülőházáról. Kevés szoborral, emlékművel büszkélkedhet városunk. Szeret­ném, ha lenne szobra Papp Berta­lannak is, az olimpiai kardvívó bajnoknak és a budai önkéntes ezred harckocsizó katonájának; hiányzik dr. Závonyi Jenő egyház­történésznek legalább egy büszt- je, meg a nagytiszteletű Major Mi­hálynak is, aki az Angliából ho­zott Jenner-féle vakcinával oltotta a jobbágygyerekeket a himlőhalál ellen. Hiányzik 1956 gimnáziumi üldözöttéinek valamiféle emlék­tábla — és nem utolsósorban egy épület a Tiszazugi Földrajzi Mú­zeumnak. A városhoz kötődik az egykori Baumgarten Irodalmi Ala­pítvány is. Annak idején pénzügyi kurátora, dr. Basch Lóránd kúriá­jában gyűlt össze a kuratórium Babits Mihály elnökletével, hogy eldöntse, az adott évben kik kap­janak jelentős összeget az alapít­vány kamataiból. Itt élt és tanított, dolgozott (ír- nokoskodott) az Ady utáni líra ki­emelkedő, szomorkás költője, dr. Bányai Kornél. Innen ment Szol­nokra meghalni. Hamvait még ma sem exhumálták, és ma sincs díszsírhelye Földváron. (Európai útjaim alkalmával láthattam, hogy minden valamirevaló költő­nek szobra van, legalább egy mellszobra.) A martfű-kunszentmártoni vasútvonaltól keletre vannak an­nak a tanyának a maradványai, amit dr. Hunfalvy Pál, a magyar néprajztudomány megalapítója kapott nászajándékként báró Podmaniczky Jánostól, amikor el­vette feleségül az egyik Podma­niczky lányt. Ezen a tanyán pi­hent Illyés Gyula, Erdélyi József, Szabó Lőrinc, s iszogatták a dr. Basch Loránd szilvásán termett gyümölcsből főzött finom szilvó- riumot. (Állítólag kétszer főzette ki a pálinkát a vendégei iránti tiszteletből.) De többször is járt itt Kosztolányi Dezső, Tóth Ár­pád., Németh László. Úgy gondolom, mindezekről „magasabbról” illenék megemlé­kezni, maradandóan, láthatóan! DR. VARSA LAJOS, TISZATOLDVÁR ________ GYÉMÁNTOKLEVELES GIMN. TANÁR A napokban kilakoltattak egy sokemeletes házat, mert annak harmadik emeletén tűz ütött ki. Az épületben lakhatatlanná vált öt lakás, használhatatlanná vál­tak a bútorok, ruhák, megsérült a villanyhálózat. A kár sok millió forint. A tűz okát a szakértők ab­ban vélik, hogy a lakásban petró­leummal világítottak, illetve gáz­palackról főztek, mert a ki nem fi­zetett számlák miatt a szolgáltató kikapcsolta az áramot. Az egyik szolnoki panelházból érkezett levél is azt erősíti meg, örökös veszélynek vannak kitéve a magasházakban lakók. Ahol le­vélírónk él, ott is van áramtalaní- tott lakás, és lámpa vagy gyertya használatával bármikor előfor­dulhat hasonló tragédia. A kereset nélkül tengődök vagy kicsi nyugdíjból élők előbb- utóbb nem tudnak minden köz­üzemi díjat kifizetni. Levélírónk egyik szomszédja a gondoktól lel­kileg teljesen összeroppant, már ajtót sem nyit senkinek. Másik szomszédja napi vízszükségletét egy közkútról szerzi be, ebből főz, mosakszik, mert a vízdíj- számlát nem tudja fizetni. Nem­régiben az egyik lakótársa a tűz­helyen felejtette az ételt, tele létt a lépcsőház füsttel, bűzzel, ahol vi­szont az ablakok nem nyithatók, így azt a megoldást kellett válasz­taniuk, hogy minden lakásban ki­tárták az ajtókat, ablakokat, utat engedve a szörnyű bűznek. Fel­merül az emberben, hogyan en­gedhető meg, hogy emberek szá­zai éljenek központilag kikap­csolt szellőzőberendezés mellett és „befalazott” lépcsőházi abla­kok mögött. Ahány lakás, annyi veszélyfor­rás egy sokemeletes ház. Elfogad­hatatlan, hogy a szolgáltatók ér­dekei előbbre valók legyenek, mint több száz emberi élet. A kö­vetelések behajtására létezik jogi út, számos variációval. Mint aho­gyan az állampolgárnak is ez az egyetlen törvényes lehetősége kö­vetelései érvényesítésére, így kel­lene ennek lennie egyéb esetek­ben is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom