Új Néplap, 2003. január (14. évfolyam, 1-26. szám)
2003-01-20 / 16. szám
4. OLDAL TÜKÖR 2003. Január 20., hétfő | Nem szállnak el a kapott esélytől Az elmúlt jo egy évtizedben többször a média érdeklődésének a középpontjába került az 1990-ig szovjet katonai objektumként funkcionáló repülőtér. A szovjetek kivonulása után több terv és elképzelés is született a majd’ madarasnyi nagyságú terület hasznosítására. Kunmadaras Az okok mélyebb boncolgatása nélkül leszögezhető: a tervek csak átmeneti szükségmegoldásokat eredményeztek, úgy, hogy időközben jelentősen romlott a terület és a rajta lévő építmények állaga is. Ezek után 1999-ben az akkori kormány kiemelt vállalkozási övezetté nyilvánította a térséget, feltételezve és remélve, hogy a reptér egyfajta generátora lehet a halmozottan hátrányos helyzetű térség előrelépésének. Időközben a helyi önkormányzat (ok) szinte már sziszifuszi erőfeszítéseket tettek a közigazgatási területükön lévő repülőtér tulajdonlásáért, legutóbb, jó egy éve, felvállalva még a figyelemfelkeltő éhségsztrájkot is. Az évtizedes patthelyzet azonban most megoldódni látszik, hiszen az önkormányzat tulajdonosa lett a területnek, s január 7-én megalapította a KunAirport Kft.-t, bízva abban, hogy a repülőtér valóban egyfajta motorja lehet a régió fejlődésének. Erről az esélyről kérdeztük meg az ominózus éhségsztrájk egykori résztvevőjét, Márki Sándor polgármestert. Utalva a korábbi sztrájkra, talán nem udvariatlan az első kérdés:- Ráéhezett erre a sikerre a település?- Képletesen fogalmazva, a siker lehetőségét éhezte ki! Mert egy igazi siker alapjai teremtődtek csak meg. Amikor Kunmadaras, Karcag, Berekfürdő, Tiszafüred, Abádszalók és Kunhegyes bekapcsolódásával kiemelt vállalkozási övezet lett 1999-ben a régió, nem titMárki Sándor polgármester koltan az a cél is vezérelte a döntést, hogy a repülőtér egyfajta katalizátora lehet a szűkebb és tágabb országrész fejlődésének. Mi, azaz az önkormányzat, már ekkor felajánlottuk az ÁPV Rt.-nek, hogy közösen működtessünk egy gazdasági társaságot a repülőtér hasznosítására. Akkor ezt az ÁPV Rt. határozottan elutasította. A most hivatalban lévő kormány 2002 októberében döntött több volt katonai objektum, köztük a kunmadarasi önkormányzati tulajdonba adásáról. Ekkor megfogalmazódott az is, hogy meghatározott feltételek mellett 2002 decemberéig alá kell írni azt a szerződést az ÁPV Rt.- vel, amely térítésmentesen adja át ön- kormányzatunknak a volt szovjet katonai repülőteret. Ez tette lehetővé január 7-én a KunAirport Önkormányzati Kft. megalakítását, majd azt is, hogy január 13-án elkezdődhetett az átadás-átvétel.- Közelebbről ez mit jelent?- Lényegében az iratok, dokumentumok hivatalos átvételét, s az értékek leltározását, ami, miután az ÁPV Rt. elfogadta ajánlatunkat, folyik is január 13. óta.- Ez valós esély, de az elmúlt évtizedben nagyon sokan szkeptikussá váltak, mondván: a tervekből már nem lesz valóság! Érezhető ez a fásultság, vagy vannak jelei annak is, hogy az emberek bíznak a döntő fordulatban?- Való igaz, hogy az elmúlt években nagyon sokan belefáradtak ebbe a küzdelembe, ami érezhető azon is, hogy döntő fordulat történt. Ezzel együtt nagyon sokan vannak még olyanok is, akik állítják: tulajdonosként nem tudunk majd mit kezdeni ezzel az esély- lyel!- Véleményükben lehet is valami igazság, hiszen a lehetséges hasznosításról szóló hírek több száz milliós, sőt milliárdos beruházásokról beszéltek. Nem is említve a kerozintól súlyosan szennyezett talaj rehabilitációját, a városrésznyi lakótelep épületeinek s a reptéri építmények lepusztultságát! Erre a helyzetre valóban idézhető a sláger: egyedül nem megy...- Ez mind igaz. Ám az önkormányzat, amikor végre hozzájutott ehhez az esélyhez, nem ijedt meg, hanem azonnal igyekezett felépíteni azt a logikai sort, mely kivitelezhetővé teszi a terveket. Az, hogy már céget alapítottunk, s elkezdtük az átadás-átvételt, már bizonyíthatja optimizmusunkat, bár igaz az is, hogy ez segítség nélkül valóban nem megy!- Mit hozhat úgy a jövő, ha késik ez a segítség? Kérdezem ezt elsősorban azért, mert információink szerint ez a tulajdonosi önállóság napi egymillió forintba kerül. Lehet ezzel a teherrel a munkahelyeket teremtő irodában, a reptéri funkció életre keltésében bízni, a gazdasági fellendülésre várni?- Az is igaz, hogy máról holnapra itt nem teremtődnek új munkahelyek. Az előttünk álló feladatok már az idén olyan pénzkereseti lehetőségeket kínálhatnak - állagmegóvás, területrendezés stb. - az embereknek, amely jelentős szociális terheket vehet le önkormányzatunk válláról. Ez is haszon, amely kiegyenlítheti a bevétel és kiadás indulási aránytalanságait. Ezzel együtt én mégis azt tartom a legfontosabbnak, hogy önkormányzatunk tulajdonosként már mindenkivel a konkrét hasznosítás lehetőségeiről tárgyalhat, s megkötheti azokat a szerződéseket, együttműködési megállapodásokat a térségi önkormányzatokkal, befektetőkkel, vállalkozókkal, amelyekre korábban nem volt lehetősége. Az érdeklődés már most megnőtt a terület iránt, így én optimista vagyok, s bízom abban is, hogy 30 napon belül lezárul az átadás-átvétel. Rendezzük a jogviszonyt a jelenlegi bérlőkkel, s tiszta lappal megkezdődhet az a munka, melynek első lépése egy megvalósítási tanulmány előkészítése. Ez lehet az alapja az ipari, gazdasági hasznosításnak, a térségi idegenforgalom fellendítésének.- Igen ám, de ehhez pénz kell, nagyon sok pénz, amit a szegény térség, benne a még szegényebb önkormányzatokkal nem tud előteremteni. Azt pályázni, a kormánybüdzséből elkülöníteni, kérni kell, megmozgatva a potenciális befektetőket is. Ez is sikerrel kecsegtet?- Mint azt már mondtam, az önkormányzat határozott, gyors lépései az optimizmusunkat bizonyítják. Az eddig elkészült tanulmányok, tervek gazdasági számítások mind-mind azt bizonyítják, hogy a reptér központú vállalkozási övezet pozitívan képes hatást gyakorolni a térségre. Ezért remélem, hogy az itt kialakítandó ipari park, logisztikai központ a repülőtérrel, a lakó- és pihenőparkkal megkapja az állami és befektetői támogatások esélyét, hozzájárulva a régió gazdasági fellendülésének, TiSzaörs, Berekfürdő, Abádszalók, Tiszafüred idegenforgalmi vonzereje növekedésének is.- Őszintén kívánom, a térségben élő emberek nevében is, hogy ne csalatkozzanak, így már csak egy kérdésem marad: hogyan fér meg két dudás egy csárdában, azaz miképpen lesz képes együttműködni a hattelepüléses Vállalkozási Övezet Kht. és a KunAirport Kft. ?- Véleményem szerint nagyon is jól, amit kiválóan megalapozhat az a közeljövőben összehívandó térségi fórum, amely azt lesz hivatott tisztázni, hogy a kht. miképpen szervezi, bonyolítja a térségi feladatokat, s önkormányzatunk ezekkel a feladatokkal összhangban milyen fejlesztéseket hajt végre reptéri tulajdonán. Egy közös cél érdekében, ami nem más, mint az, hogy az itt élő emberek érdekében hasznosuljon az az érték, amely jelentős állagromlással jó egy évtizedig a parlagon hevert. PERCZE MIKLÓS Emlékképek a pokolból Pusztai bolt Katona Jánosné Tériké az egyik vevőnek számol fotó: cs. i. Habár körülöttünk időnként háború dúl, a sors kegyelméből itthon nemzedékek nőttek fel közvetlen harci élmények nélkül. Pedig hazánknak is bőven kijutott belőlük. Ahogy időben távolodnak az események tőlünk, egyre kevesebben vannak már közöttünk, akik átélték őket. Mint például a szolnoki Sándor János páncélos őrvezető, aki a Donnál 60 éve elpusztult tragikus sorsú II. Magyar Hadsereg egykori katonája volt. — 1941. október 16-án vonultunk be tényleges katonának, ’42. június 27-én mentünk ki a frontra, ahol mint páncélvadász zászlóalj teljesítettünk szolgálatot. Száznegyvenegy főből állt a század, három harckocsival és egy Toldi páncélossal. Akik megmaradtunk, ’43 áprilisában tértünk visz- sza Magyarországra harckocsik nélkül. ...’42 augusztus 10-én mentünk előre, az oroszok körülbelül úgy kétszáz méterre lehettek. Közben hallom, hogy segítsetek már, gyertek már, segítsetek! Katona Endre hadapród őrmester, a harckocsi parancsnoka mondta, nézze már meg valamelyikőtök, mi az. Én voltam a helyettes, fogtam magam, és kimentem. Láttam, hogy egy gyalogos jött hátra vízért, és lövést kapott. Karjánál fölemeltem, a harckocsi mögé húztam, és ott, amikor téptem föl a nadrágjának szárát, hogy elkössem a vérzést, egy nagy robbanás történt. Telibe találták a harckocsit... A tankban a jobb lábam előtt ült vitéz Kerecsényi Sándor. Ő törzslövést kapott, és meg is halt a kötözőhelyen. Az egész bele kifordult. Később meghalt a harckocsivezetőnk, Hadics Mihály is. Visszavonulás alkalmával Kolo- meánál letért az útról, hogy a többiek hátra tudjanak menni, mert a mi dolgunk az volt, hogy az oroszok előrenyomulását késleltessük. Aknára hajtott a harckocsi, az ágyú csöve fölvágódott az ég felé és megölte. Nem sokkal később Tóth István nevű lőszeradagoló az egyik szeme világát veszítette el. Egy-másfél hét múlva egy másik társunkat érte aknatalálat, amikor kint volt a harckocsiból, ott veszett el. A harckocsi személyzetéből egyedül a parancsnoknak volt olyan szerencséje, hogy sértetlenül jutott haza. Pár éve halt meg Szolnokon. Én szerencsésen megúsztam, csak egy alkalommal sebesültem meg. ...Korotojaknál részt vettem az ütközetben. Itt voltunk téli szálláson. Október második feléig a szabadban aludtunk, akkor kénytelenek voltunk a hideg és a hó miatt beköltözni a házakba. Erre föl elszaporodtak a katonasággal járó háziállatok, a poloska és a tetű. Elleptek bennünket. Itt voltunk egészen karácsonyig, majd január 12-én az olaszoknál az oroszok áttörték a frontvonalat. A magyaroknak kétszázhat kilométeres frontszakaszt kellett védeni. Északra tőlünk a németek voltak, délre az olaszok, románok, majd ismét a németek. A németekkel jó volt a viszonyunk, de egy szomorú emlékem is van velük kapcsolatban. Pihenőben voltunk Sztari Oszkol környékén. Egy széles árokban próbáltunk beszélgetni velük, ahogy tudtunk, amikor légiakna robbant felettünk. Egyiknek a szilánk elvágta a nyakát, tíz perc alatt végzett vele... ...Rendkívül nagy káosz volt a negyven-negyvenkét fokos hidegben. Belepett mindent a hó, tájékozódni nem lehetett. Hiába volt az utak mellett az elágazásoknál irányjelző tábla, hogy Kolbinó, Korotojak, Voronyezs stb., azok össze-vissza voltak tekerve. Nem lehetett eligazodni. A visszavonuláskor mi tartottuk a frontot a Don mellett, és azt vettük észre, hogy 15-20 kilométerre már az oroszok a hátunk mögött vannak. A végén bekerítettek minket. Nem a legjobb volt a hangulat, az biztos. Ki kellett törni, mert utánpótlás, élelem nélkül meg voltak számlálva a napjaink. Sokan voltak közöttünk, akik meghaltak, elvesztek. Rettenetes volt, amit az ember átélt. Egy százados az útkereszteződésben térdlövést kapott. Ott könyörgött: emberek, ne hagyjanak itt! A nagy hidegben senki nem foglalkozott vele, mindenki csak magával törődött. Ha meghalt valaki, szégyen, nem szégyen, első dolgunk az volt, hogy a konzervjét elvettük. Őneki már úgysem kell. Gyalog jött a legtöbb ember hátrafelé, és nekünk annyiban jobb volt, hogy jármű volt alattunk, és nem kellett gyalogolni. Rendkívül kellemetlen helyzetbe kerültünk sok alkalommal, amikor elfogyott a lőszer, s hátra kellett menni pótlásért. Mindenki azt szerette volna, hogy vegyük föl. Ha megtesz- szük, mi nem haladunk. Nagyon sok alkalommal előfordult, hogy puskával, pisztollyal lődözték a saját bajtársaink a harckocsit. Pattogtak a golyók a páncélon. Mikor pedig lőszerrel, üzemanyaggal feltöltve mentünk előre, akkor pedig tapsoltak, hogy ők mégis nyugodtabban vonulhatnak vissza. Amikor a harckocsit kilőtték, kaptunk a németektől egy másikat, azzal harcoltunk tovább. A parancsnokaim olyan katonaemberek voltak, hogy le a kalappal előttük! Nem minket dobtak oda csalinak, hanem velünk jöttek. Elsők voltak a támadásban, utolsók a visszavonulásban. Mind megsebesültek a frohton, Matuskovics Lóránt százádpa- rancsnok, majd Magyar Lajos százados is, de a zászlóáljpa- rancsnok, Törcsváry alezredes is úgyszintén. ...Azért maradtam őrvezető, mert az oroszt is embernek néztem. Olyan helyzetben is voltunk, hogy mint utóvédek nem hagyhattunk hátra élelmet. Egy ház teli volt élelemmel. Amit lehetett, elhoztunk, és megmondtam az ottani lakosoknak, hogy egy órájuk van arra, hogy odamenjenek. Utána kaput, ez a ház fel lesz robbantva. Nekiestek, mikor láttuk, hogy elmentek, fölrobbantottuk. Muszáj volt végül kitüntetést adniuk, mert visszavonulás alkalmával a harckocsink belement egy harckocsicsapdába. Onnan nem tudott menni se előre, se hátra. Kiszálltunk belőle, visszavonultunk, de föl kellett robbantani, hogy üzemképes állapotban ne kerüljön az oroszok kezére. Fehér lepedőbe burkoltuk magunkat, és az éj leple alatt visszamentünk. Én mentem előre, a lábamra kötelet kötöttek, úgy kúsztam a harckocsihoz. Benzinnel lelocsoltam, közben a mieink elkezdtek lőni túl rajta, és mikor tudták, hogy visszahúzódtunk, belelőttek. Ezért kaptam vi- tézségi érmet. ...Az ismerőseim közül sokan a visszavonulás közben megfagytak, kifáradtak. Szebb halál nincsen, mint a fagyhalál. Elalszik az illető. Volt olyan, aki nem mert leülni, hanem letérdelt. Aki ment mellette meglökte, látta, hogy vége van. Fölöltöztünk, amennyire lehetett, fölraktuk akár a törülközőt is, vagy amilyen ruhaalkalmatosság akadt. Nem volt az gond, hogyan nézünk ki. Tudta azt mindenki, hogy az ember mit érezhet. Aki a visszavonulás közben megrokkant, balesetet szenvedett, azzal nem foglalkozott senki. Képzeljük el, szinte csatárláncban jönnek a sebesültek, vérzik, „jaj, anyám, segítsetek” meg hasonló kiabálással, és menni kell előre, közben meg jön kilenc bombázó gép. Úgy szórták a bombát, mintha kosárból öntenék lefele. ...Végül fegyver nélkül, harckocsi nélkül jöttünk vissza Kijevbe. Közben elveszett két hírvivő. Kijelöltek az egyik helyett, tiltakozni nem lehetett. Kibiztosított kézigránáttal a kezemben ültem hátul a motoron, hála a Jóistennek, nekem semmi bajom nem lett. Szinte semmi nélkül jöttünk haza... SZATHMÁRY ISTVÁN Tiszavárkony-szőlö Tudják, mi kell mostanság egy tanyasi bolt megközelítéséhez? A farzsebben tartott pénztárcán kívül jó csizma. Lehet bőrből, fényesre suvickol- va, gumiból, alá meleg zoknit húzva, esetleg műanyagból megfelelő béléssel, egyre megy. Félcipőben, bokáig érő topánkában Isten ellen való vétek ilyentájt megközelíteni ezen szentélyt Tiszavárkony-szőlőben is. Nem másért, mert arrafelé is befújta a dűlőutakat a hó, ezért az ide iparkodó rendszerint toronyiránt közelíti meg az épületet. Ami ugyan rövidebb, mintha a dűlők maradványait keresgélné az ember, ámbár veszélyeket is hordoz magában, mert a fehér paplan mindent betakar. így előfordulhat, egy-egy barázdában, hótemette árokban kötésig süllyedhet a vándor. A bolt előtt didergő fák, fázós lélekharang, amelyet általában akkor csendítenek meg, ha a tanyavilágban valaki örökre letette a kanalat. Benn barátságos az idő, a vendégeket az eladó név szerint ismeri, hiszen hozzánk hasonló idegent alig fú erre a januári szél. A nyitva tartás is könnyen észben tartható: reggel fél héttől este nyolcig fogadják a betérőket. Kenyértől kezdve a pelenkáig akad itt minden a polcokon: üveges bor, cukorka, csoki, felvágott, tejféleség, mosogatószer, öblítő, testápoló, habfürdő, sampon, légfrissítő. Még pezsgő is maradt a szilveszteri ujjongás után. De ha netalántán valakinek szárazbabra vásik a foga, esetleg tésztára, krumplira, tojásra, almára, banánra, akkor se kerülje el ezt a pusztai boltot. Mert a felsoroltak mind kaphatók, nincsen azok közt pusztába kiáltott szó egyetlenegy sem... D.SZ.M