Új Néplap, 2002. december (13. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-07 / 285. szám

4. OLDAL TÜKÖR 2002. December 7., szombat | MEGYEI Sándor hosszú percekig csak bámult ma­ga elé. Aztán amikor meg akart szólalni, hang sem jött ki a torkán. A halálos ítéle­tét közölte vele egy doktornő, azt a né­hány szót, amit már oly sokszor hallott, de valahogyan annyira távolinak tűnt ed­dig: „Uram, ön AIDS-es”. Riport Üvölteni akart, bele a nagyvilágba. „Miért pont én?!” - kérdezgette sírva magától és az orvostól. A tapasztalt szakember megértőén leült mellé a padra, megfogta a kezét és pró­bálta nyugtatni. „Ezzel együtt lehet élni. Ha vigyáz és be­tartja az utasításokat, akkor...” Sándor fejé­ben visszhangzottak a feltehetően már so­kaknak megismételt szavak. Akkor, ott azonban semmi sem érdekelte. A legször­nyűbb az volt az egészben, hogy mindezt annak köszönhette, akit a legjobban szere­tett. Két évvel a megrázó bejelentés után már sokkal vidámabban, a megváltoztathatat- lanba beletörődve ültünk le beszélgetni egy csésze kávé mellett. Néztem az arcát, vár­tam, hogy megszólaljon. Külsőre semmi sem látszott rajta, talán csak a karikás, beesett szemei árulták el, hogy nem egész­séges. Sándor a beszélgetés elején megkért, a betegsége részleteiről ne faggassam.- Hogy vagy? - kérdeztem.- Jól, köszönöm, már amennyire én lehe­tek egyáltalán jól.- Emlékszel még a pozitív eredmény utá­ni napokra? Letette kezéből a csészét, felnézett az ég­re.- Óriási káosz az egész. Akkor azt hittem, nincs tovább. Minden hiábavalónak tűnt, úgy éreztem, már holnap meghalok. Bőg­tem egész éjszaka, sajnáltam magamat. Ez így utólag már elég szánalmasan hangzik.- Miért lenne szánalmas?!- Amikor csak magára gondol az ember, s kihagyja az elmélkedéséből azokat, akik a legjobban szeretik, az valamilyen szinten önzés. Itt hagyom előbb-utóbb a húgomat, a szüléimét, a barátaimat, nekik nagyon fáj majd, ha nem leszek. De ez csak távolabb­ról szemlélve van így. Ott, akkor valami döb­benetes kín.- A megyében élsz, itt dolgozol. Sorstár­sakkal találkozol-e?- Nem. Folyamatosan konzultálok a pes­ti orvosokkal, beveszem a gyógyszereimet, de arra semmi szükségem nincs, hogy Élet a halál torkában AIDS-esekkel tárgyaljam meg az életemet. Nem akarom, hogy ami még hátravan, azt folyamatosan verbális halottasházban tölt- sem. — Úgy beszélsz a halálról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig nem is nézel ki rosszal. — A halál a legtermészetesebb események egyike az életünkben. Ugyanez másokkal is megesik, csak én pontosan tudom, hogy nem öreg koromban fog megtörténni. Az pedig, hogy hogyan érzem magam, más kér­dés. A piros foltokról, meg a fázisokról most inkább nem beszélnék. Legyen elég annyi, hogy teljesen fittnek érzem most magam. — Tulajdonképpen hogy kaptad el a beteg­séget? Mély levegőt vett. Gondolkodott néhány percig, majd halk hangon válaszolt. — A párom kiment Amerikába dolgozni egy évig. Hazajött, örültünk egymásnak, az­tán két hét múlva elmesélte, hogy kint meg­csalt. A nagy vallomásnak az lett a vége, hogy kiderült, ő is vírushordozó lett. Nem beteg, csak ott lakik benne a vírus. Kivártuk azt a bizonyos lappangási időt, majd jött a vérvétel és az ismert eredmény. — Haragszol rá? — Sok szenvedést okozott nekem. Először is megcsalt. Ez teljesen tönkretett volna egy­magában is. Aztán két nappal a vallomása után szólt csak az AIDS-ről, ez pedig betet­te nálam a kaput. Képes volt velem úgy le­feküdni, hogy pontosan tudott a betegségé­ről! Azóta nem beszéltünk egymással. Pró­bált hívni többször is, de nem tűnt valami meggyőzőnek. — Kollégák, barátok mit szólnak? — Pesten dolgoztam akkor, amikor meg­betegedtem. Ott őszintén elmondtam a fő­nök asszonyomnak, aki teljes megértéséről és diszkréciójáról biztosított. Sőt, hozzátet­te, ameddig az egészségem engedi, számít rám. Két nap múlva már mindenki rám mu­togatott, szánakozva veregették a vállamat, még a széket sem engedték felemelni. Egy értekezleten kitörtem, megkérdeztem, mi­ért nem adnak munkát. A főnök megszólal­ni sem tudott, én pedig másnap hazajöttem. A barátok másak. Mivel sohasem vettem kö­rül magam nagy sleppel, így mindenki meg­ért, támogat. Erősek voltak helyettem is a legnehezebb időszakban. — A családod nagyon összetört? — A húgom teljesen maga alá került. Szó szerint belebetegedett, hónapokba telt, mi­re rendbe jött lelkileg. Anyámék nagyot nőt­tek a szememben. Nem a halálraítélt gyer­meküket nézik bennem, ez pedig döbbene­tesen nehéz lehet számukra. — Mennyire rossz ma AlDS-esnek lenni Magyarországon? — Az én tapasztalataim elég rosszak ezen a téren. Sokan már eljutottak odáig, hogy nem tartanak minden HÍV pozitív embert homokosnak. De még mindig óriási a tudat­lanság. Az egyik pesti kolléga például meg­veregette a vállamat, vigyorgott, majd ro­hant kezet mosni. A takarítónő hetekig hoz­zá sem nyúlt az asztalomhoz, nem ürítette ki a szemetesemet, nehogy valami baja le­gyen. Úgyhogy ma inkább már nem mon­dok senkinek semmit. — Dolgozol? — Természetesen. De ott nem tudnak ró­lam semmit. Nem is fognak. Ha rosszabbul leszek, akkor felmondok és elfelejtek min­denkit. Röhejes, de így sokkal jobban érzem magam. így tényleg könnyebb AIDS-esnek lenni. Sándor a beszélgetés vége felé egyre fá­radtabb lett. Szaporábban vette a levegőt, majd kért néhány perc szünetet. — Elfáradtam — suttogta. — Nem folytat­hatnánk holnap? Másnap nem jött el a megbeszélt időpont­ra, csak egy sms érkezett a telefonomra: „Bocs, kórházban vagyok. Talán még be­szélhetünk.” Azóta hetek teltek el, de nem jelentkezett. A húgával futottam össze nemrégiben, aki elmesélte, bátyja a végét járja. Szóltam neki a beszélgetésről, a cikkről, amit ő szeretett volna, ha megjelenik. A lány csendesen el­sírta magát, beleegyezőn bólintott és elin­dult a városba. Néztem a könnyeit törölge- tő ifjú hölgyet, akinek a testvére volt világ életében a mindene. Korunk pestise hama­rosan elragadja tőle, s csak a legszűkebb környezete tudja, miért is kellett meghalnia. Még most is a fülembe cseng Sándor egyik utolsó mondata: „Meghalni nem nagy kunszt, de az életben maradás az már igazi művészet!” Ő már csak tudja. PÓKÁSZ E. Pásztor a ködben Akkora a sűrűség a határban, hogy a közeli református te­mető fejfái a ködbe vesznek. Az útról alig lehet kivenni, hogy az egyik vén akácfa alatt egy pásztor támasztja a bo­tot. Közelebb iparkodva hozzá, a két kutya nekünk ront, de a gazda egyetlen erőteljes szavára a szőrmókok behúzott farokkal, a nadrágunkat szimatolva kísérnek bennünket az öreg fáig. Kunhegyes A pásztorember a kunhegyesi Ko­lozsvári Gyula, aki noha már elju­tott az ötvennégyig, az a fogalom, hogy nyaralás, valahogyan eddig kimaradt az életéből. Helyette dol­gozott évtizedeket a téeszben, és ha az alkalom úgy hozta, pásztor- kodott. Hogyan történt és mikor, a magasságos a megmondhatója, de egyre fáradtabbnak érezte magát. A vérvétel, majd az alapos orvosi vizsgálat kiderítette: kullancscsí­pés okozta a bajt. Azóta leszázalé­kolták, április óta a postás hordja a járandóságot, havi 39 ezer 160 forintot. És hogy jusson is, marad­jon is, Gyula pásztorkodik. Hu­szonhárom kecskét őriz, vemhe­sek, márciusra, áprilisra várja a szaporulatot. A legtöbbjének ikrei lesznek, de nem ritka a három, sőt a négy apróság sem. Az olaszok imádják őket, veszik-viszik, a hú­suk édesebb, mint a birkáé, a gaz­da is állítja, éppen ezért ízletesebb mint a juhhús. Ekkora ködben nem messze a világvége, ezért rászól az egyik szőrmókra.- Öcsi, hozd vissza őket! Öcsi sebesen szedi a tappan- csait, néhány szigorú vakkantás, ijedt mekegés és a falka seperc alatt a pusztában messzire látó akác mellett ropogtatja a verse- nadrágot. Ez olyan fű, hogy még a hortobágyi juhászok, gulyások is állítják, ezen el lehet a jószág. Visszatérve Öcsire, matu­zsálemi korú, a tizennegyedik telét várja, s ez ugye a kutyák­nál már olyan életkor, ami embereknél felül van a szá­zon. Gyula állítja, Öcsi annyi­ra értelmes, hogy szinte min­dent megért, csak válaszolni nem tud. Pedig nem rossz a fekete szőrű cimborája. Filkó sem, aki eddig még mindösz- sze hét nyarat ért meg, de úgy repül, mint a mezei madár. Akár három kilométerről is visszahozza, tereli az elbitan- goltat. Annyira sebesen rakja a lábait, hogy olykor felhen- cseredik egy-egy buckában, mélyedésben, mivel a hegyesi határ simasága valamelyest elmarad az angol golfpályáké­tól. Delelni behajtja a falkát, majd a délután megint kint ta­lálja. Mielőtt az esti köd ideér­ne, szépen hazaballag a nyáj. A gazda betereli őket az ebek­kel, majd várja a második mű­szak: a tehén, a hízó, az apró­lék. Mert nagy a család: há­rom gyerek, két unoka. És mindahányan jobban szeretik a házi kolbászt, az udvaron felnőtt, hízott kacsát, mint a városi kirakatok húskínálatát, amelyekről azt se tudja az ember, hpnnan jött, mit evett éltében. És látott-e valaha ter­mészetes takarmányt... D. SZABÓ MIKLÓS Pásztor a ködben. Kolozsvári Gyula meg két hű segítője, a fehér szőrű Öcsi meg a koromfeke­te FilkÓ FOTÓ: MÉSZÁROS JÁNOS Nézőpont BERKI IMRE Felnőttképzés Komoly embert akarok faragni még kiskorú, de vásottságra hajlamos kölykömből! Ezért minden valamire való pedagógiai tanácsot megfogadok és igyekszem a gyakorlatban is alkalmazni. Nyil­ván az sem kérdéses számomra, hogy ha meglá­tom a tévében a sárga karikás tizenkettes számot, akkor egy pilla­natra sem hagyhatom egyedül a gyereket. Soha nem lehet tudni, mikor szorul felnőtt felügyeletre és tanácsra. Ártatlan, naiv lelke sérül, ha nincs megbízható támasza akkor, amikor éppen szüksé­ge lenne rá. így aztán mostanában az egész estémet a televízió előtt töltöm, végignézem az egész programot, ami nem kis szülői önfelál­dozás részemről. Persze mindig megta- nácskozzuk a látottakat, mert pedagógiai ösztönöm is azt súgja, hogy így van igazán értelme a dolognak. Együtt nézzük az akciófilmeket és közben beszélgetünk. Ta­lálgatom, hogyan vehették fel a természeti katasztrófákat, a föld­rengéseket, a tűzfolyamokat, a hatalmas robbanásokat. Kalkulá­lom, milyen költséges lehet egy ház, vagy autó levegőbe röpíté- se, mennyi gázsit kaphatnak azok a színészek, akik életük koc­káztatásával vállalnak ilyen veszélyes szerepeket. Egy darabig tü­relmesen hallgat a kölyök, majd mosolyogva és nem titkoltan le­sajnálva közli velem, hogy ezt az egészet számítógépen csinál­ták. Ma már - mondja vannak olyan programok, amelyekkel teljesen valósághűen tudnak ilyen jeleneteket produkálni. Sőt — tájékoztat —, léteznek filmek, amelyek teljesen, a szereplőket is beleértve számítógépen készülnek. A szereplők sebesüléseit is megbeszéljük. A gyerek világosít fel, hogy természetesen a lövé­sek sem igaziak, festékpatronnal csinálják az egészet. A beszélgetős műsort sem bírom ki bíráló megjegyzések nél­kül. Megint a gyerek nyugtat meg: felesleges ezen mérgelődnöm, fizetett statiszták játsszák a primitívet, nem kell az egészet ko­molyan vennem. Találgatom egyes szereplők általam nem ismert kifejezéseinek tartalmát. A kölyök csodálkozik rajtam és kapás­ból mondja: a basszus az .... a csacsó az azt jelenti, hogy viszont látásra, a mocsadék az gerinctelen ember stb. Sokat okosodtam az utóbbi napokban. Meg is fogadtam, hogy ezután sose nézek tévét tizenkét év alatti gyerekem felügyelete nélkül! TV-notesz Reggeli félálomban Attól tartok, olyasmiről beszélek, amit csak kevesen láttak; arról a „műsorféléről”, amely vasárnap szerepelt a reggeli órában a képernyőn, s amelyet valahogy még a műsorújságból is kifelej­tettek, így előre az sem volt tudható, valójában lesz-é. De lett! A neve Galéria, ám tartalma nem pusztán képzőművészet, mint azt címe sugallaná, nem, ez amolyan kulturális minden, ez is, az is alapon. Méghozzá azzal a szándékkal, hogy kedvet csináljanak a kulturális falatozáshoz. Színhelye egy könyvesbolt, az íróké — ebben stílusos — ott zajlanak a beszélgetések. Merthogy itt szó, meg szó járja bőségben. Ezúttal egy régi-új televíziós, Szily Nó­ra, a „nagy visszatérő” vezette, rábízták, adja elő, illetve adja el vendégei segítségével a felkínált „árut”. Ha tudja. A környezet, a látvány, már ami a könyváruházból látható, nem valami vonzó. Háttérben egy öreg, kimustrált írógép árválkodik egy szekrény­ke tetején (netán szimbólum?), a kirakat üvegén át az utca is be­kandikál — néptelen —, a térben elszórtan csupasz asztalkák — többnyire kongó üresség. A meghívottak egy-egy asztalnál kü- lön-külön üldögélnek egyedül, várva sorukra - sorsukra meg­adón: mintha reggeli félálomban lennénk. Adventi gyertyát is gyújtanak ugyan - első vasárnap -, ámde ettől sem lesz „fénye­sebb” a hangulat. Ebben a szomorú miliőben csupán a műsorve­zető csillog-villog, adja magát, csakúgy ömlik belőle a szó. Lát­hatóan nagyon igyekszik, annyira, hogy nagy igyekezetében elő­ször a forgatókönyvet hagyja el egy másik asztalon — van is be­lőle némi zavar és mentegetődző bánkódás —, aztán a Nemzeti Múzeum jelenlévő vezetőinek nevét cseréli fel gorombán. (Ne­sze neked, kultúra!) Nemcsak kérdez szaporán, rendre bele-be- levág, bele-belekotyog beszélgetőtársainak szavába. S az arcjáté­ka, hol tágra nyitja szemeit a nagy csodálkozásban, hol erősen összerántja homlokát, hol sejtetően mosolyog, hol meg a kaján huncutkodást veti be hatásképpen: szerepel, sokat és nagyon. Terhes. Persze van itt azért más is: a szaxofonos Csepregi Gyula hangversenyére invitál, Szilágyi János új könyvéről beszél, Érdi Tamás Mozartot játszik mutatóban, a fotós Diner Tamás albumát ismerteti. Aztán a filmes Gárdos Pétert, akit arra akar rávenni lel­kes beszéltetője, hogy zengjen a magyar filmek áttörő amerikai sikeréről, egy ottani bemutató kapcsán, ő azonban — szerencsé­re — ellenáll a könnyű csábításnak, s mértéktartó tárgyilagosság­gal hűti le a lelkendező riportert. Körülbelül így és ennyi, most, amikor a kultúrát szeretnék visszaszivárogtatni a köztévé képer­nyőjére, hogy népszerűsítsék, ami rá is férne szegényre. Bizony, jobban kellene megtervezni és megformálni az ilyen, egyébként fontos, a szellemi javak fogyasztására serkentő programot! Régi­módi, sablonos, unalmas, fantázia nélküli műsorral aligha lehet azokat a nézőket is étvágyra kelteni, akik netán érdeklődnek olyan értékek iránt is, melyek ritkábban fordulnak elő a képer­nyőn - ebben az álságos, hamis értékekkel operáló televíziós vi­lágban, amelyben hovatovább az ember is csak akkor lesz érde­kes, ha két fejet hord a nyakán; amelyben sztár lehet mindenki, akár egy Pongó vagy Oki is, akinek véletlenül azt a pillanatát kap­tam el, keresgélés közben, ahogy átszalad épp szűzanya mezte­len a képernyőn, testére ragadt fehér pihékkel, meghempered- vén a puha pelyhekben. (Nem semmi!) Szily Nóra úgy búcsú­zott, hogy maradt volna még szívesen. Kár lett volna, talán leg­közelebb egy izgalmasabb Galériában. VALKÓ MIHÁLY A gyerek világosít fel...

Next

/
Oldalképek
Tartalom