Új Néplap, 2002. december (13. évfolyam, 280-303. szám)
2002-12-07 / 285. szám
4. OLDAL TÜKÖR 2002. December 7., szombat | MEGYEI Sándor hosszú percekig csak bámult maga elé. Aztán amikor meg akart szólalni, hang sem jött ki a torkán. A halálos ítéletét közölte vele egy doktornő, azt a néhány szót, amit már oly sokszor hallott, de valahogyan annyira távolinak tűnt eddig: „Uram, ön AIDS-es”. Riport Üvölteni akart, bele a nagyvilágba. „Miért pont én?!” - kérdezgette sírva magától és az orvostól. A tapasztalt szakember megértőén leült mellé a padra, megfogta a kezét és próbálta nyugtatni. „Ezzel együtt lehet élni. Ha vigyáz és betartja az utasításokat, akkor...” Sándor fejében visszhangzottak a feltehetően már sokaknak megismételt szavak. Akkor, ott azonban semmi sem érdekelte. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy mindezt annak köszönhette, akit a legjobban szeretett. Két évvel a megrázó bejelentés után már sokkal vidámabban, a megváltoztathatat- lanba beletörődve ültünk le beszélgetni egy csésze kávé mellett. Néztem az arcát, vártam, hogy megszólaljon. Külsőre semmi sem látszott rajta, talán csak a karikás, beesett szemei árulták el, hogy nem egészséges. Sándor a beszélgetés elején megkért, a betegsége részleteiről ne faggassam.- Hogy vagy? - kérdeztem.- Jól, köszönöm, már amennyire én lehetek egyáltalán jól.- Emlékszel még a pozitív eredmény utáni napokra? Letette kezéből a csészét, felnézett az égre.- Óriási káosz az egész. Akkor azt hittem, nincs tovább. Minden hiábavalónak tűnt, úgy éreztem, már holnap meghalok. Bőgtem egész éjszaka, sajnáltam magamat. Ez így utólag már elég szánalmasan hangzik.- Miért lenne szánalmas?!- Amikor csak magára gondol az ember, s kihagyja az elmélkedéséből azokat, akik a legjobban szeretik, az valamilyen szinten önzés. Itt hagyom előbb-utóbb a húgomat, a szüléimét, a barátaimat, nekik nagyon fáj majd, ha nem leszek. De ez csak távolabbról szemlélve van így. Ott, akkor valami döbbenetes kín.- A megyében élsz, itt dolgozol. Sorstársakkal találkozol-e?- Nem. Folyamatosan konzultálok a pesti orvosokkal, beveszem a gyógyszereimet, de arra semmi szükségem nincs, hogy Élet a halál torkában AIDS-esekkel tárgyaljam meg az életemet. Nem akarom, hogy ami még hátravan, azt folyamatosan verbális halottasházban tölt- sem. — Úgy beszélsz a halálról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig nem is nézel ki rosszal. — A halál a legtermészetesebb események egyike az életünkben. Ugyanez másokkal is megesik, csak én pontosan tudom, hogy nem öreg koromban fog megtörténni. Az pedig, hogy hogyan érzem magam, más kérdés. A piros foltokról, meg a fázisokról most inkább nem beszélnék. Legyen elég annyi, hogy teljesen fittnek érzem most magam. — Tulajdonképpen hogy kaptad el a betegséget? Mély levegőt vett. Gondolkodott néhány percig, majd halk hangon válaszolt. — A párom kiment Amerikába dolgozni egy évig. Hazajött, örültünk egymásnak, aztán két hét múlva elmesélte, hogy kint megcsalt. A nagy vallomásnak az lett a vége, hogy kiderült, ő is vírushordozó lett. Nem beteg, csak ott lakik benne a vírus. Kivártuk azt a bizonyos lappangási időt, majd jött a vérvétel és az ismert eredmény. — Haragszol rá? — Sok szenvedést okozott nekem. Először is megcsalt. Ez teljesen tönkretett volna egymagában is. Aztán két nappal a vallomása után szólt csak az AIDS-ről, ez pedig betette nálam a kaput. Képes volt velem úgy lefeküdni, hogy pontosan tudott a betegségéről! Azóta nem beszéltünk egymással. Próbált hívni többször is, de nem tűnt valami meggyőzőnek. — Kollégák, barátok mit szólnak? — Pesten dolgoztam akkor, amikor megbetegedtem. Ott őszintén elmondtam a főnök asszonyomnak, aki teljes megértéséről és diszkréciójáról biztosított. Sőt, hozzátette, ameddig az egészségem engedi, számít rám. Két nap múlva már mindenki rám mutogatott, szánakozva veregették a vállamat, még a széket sem engedték felemelni. Egy értekezleten kitörtem, megkérdeztem, miért nem adnak munkát. A főnök megszólalni sem tudott, én pedig másnap hazajöttem. A barátok másak. Mivel sohasem vettem körül magam nagy sleppel, így mindenki megért, támogat. Erősek voltak helyettem is a legnehezebb időszakban. — A családod nagyon összetört? — A húgom teljesen maga alá került. Szó szerint belebetegedett, hónapokba telt, mire rendbe jött lelkileg. Anyámék nagyot nőttek a szememben. Nem a halálraítélt gyermeküket nézik bennem, ez pedig döbbenetesen nehéz lehet számukra. — Mennyire rossz ma AlDS-esnek lenni Magyarországon? — Az én tapasztalataim elég rosszak ezen a téren. Sokan már eljutottak odáig, hogy nem tartanak minden HÍV pozitív embert homokosnak. De még mindig óriási a tudatlanság. Az egyik pesti kolléga például megveregette a vállamat, vigyorgott, majd rohant kezet mosni. A takarítónő hetekig hozzá sem nyúlt az asztalomhoz, nem ürítette ki a szemetesemet, nehogy valami baja legyen. Úgyhogy ma inkább már nem mondok senkinek semmit. — Dolgozol? — Természetesen. De ott nem tudnak rólam semmit. Nem is fognak. Ha rosszabbul leszek, akkor felmondok és elfelejtek mindenkit. Röhejes, de így sokkal jobban érzem magam. így tényleg könnyebb AIDS-esnek lenni. Sándor a beszélgetés vége felé egyre fáradtabb lett. Szaporábban vette a levegőt, majd kért néhány perc szünetet. — Elfáradtam — suttogta. — Nem folytathatnánk holnap? Másnap nem jött el a megbeszélt időpontra, csak egy sms érkezett a telefonomra: „Bocs, kórházban vagyok. Talán még beszélhetünk.” Azóta hetek teltek el, de nem jelentkezett. A húgával futottam össze nemrégiben, aki elmesélte, bátyja a végét járja. Szóltam neki a beszélgetésről, a cikkről, amit ő szeretett volna, ha megjelenik. A lány csendesen elsírta magát, beleegyezőn bólintott és elindult a városba. Néztem a könnyeit törölge- tő ifjú hölgyet, akinek a testvére volt világ életében a mindene. Korunk pestise hamarosan elragadja tőle, s csak a legszűkebb környezete tudja, miért is kellett meghalnia. Még most is a fülembe cseng Sándor egyik utolsó mondata: „Meghalni nem nagy kunszt, de az életben maradás az már igazi művészet!” Ő már csak tudja. PÓKÁSZ E. Pásztor a ködben Akkora a sűrűség a határban, hogy a közeli református temető fejfái a ködbe vesznek. Az útról alig lehet kivenni, hogy az egyik vén akácfa alatt egy pásztor támasztja a botot. Közelebb iparkodva hozzá, a két kutya nekünk ront, de a gazda egyetlen erőteljes szavára a szőrmókok behúzott farokkal, a nadrágunkat szimatolva kísérnek bennünket az öreg fáig. Kunhegyes A pásztorember a kunhegyesi Kolozsvári Gyula, aki noha már eljutott az ötvennégyig, az a fogalom, hogy nyaralás, valahogyan eddig kimaradt az életéből. Helyette dolgozott évtizedeket a téeszben, és ha az alkalom úgy hozta, pásztor- kodott. Hogyan történt és mikor, a magasságos a megmondhatója, de egyre fáradtabbnak érezte magát. A vérvétel, majd az alapos orvosi vizsgálat kiderítette: kullancscsípés okozta a bajt. Azóta leszázalékolták, április óta a postás hordja a járandóságot, havi 39 ezer 160 forintot. És hogy jusson is, maradjon is, Gyula pásztorkodik. Huszonhárom kecskét őriz, vemhesek, márciusra, áprilisra várja a szaporulatot. A legtöbbjének ikrei lesznek, de nem ritka a három, sőt a négy apróság sem. Az olaszok imádják őket, veszik-viszik, a húsuk édesebb, mint a birkáé, a gazda is állítja, éppen ezért ízletesebb mint a juhhús. Ekkora ködben nem messze a világvége, ezért rászól az egyik szőrmókra.- Öcsi, hozd vissza őket! Öcsi sebesen szedi a tappan- csait, néhány szigorú vakkantás, ijedt mekegés és a falka seperc alatt a pusztában messzire látó akác mellett ropogtatja a verse- nadrágot. Ez olyan fű, hogy még a hortobágyi juhászok, gulyások is állítják, ezen el lehet a jószág. Visszatérve Öcsire, matuzsálemi korú, a tizennegyedik telét várja, s ez ugye a kutyáknál már olyan életkor, ami embereknél felül van a százon. Gyula állítja, Öcsi annyira értelmes, hogy szinte mindent megért, csak válaszolni nem tud. Pedig nem rossz a fekete szőrű cimborája. Filkó sem, aki eddig még mindösz- sze hét nyarat ért meg, de úgy repül, mint a mezei madár. Akár három kilométerről is visszahozza, tereli az elbitan- goltat. Annyira sebesen rakja a lábait, hogy olykor felhen- cseredik egy-egy buckában, mélyedésben, mivel a hegyesi határ simasága valamelyest elmarad az angol golfpályákétól. Delelni behajtja a falkát, majd a délután megint kint találja. Mielőtt az esti köd ideérne, szépen hazaballag a nyáj. A gazda betereli őket az ebekkel, majd várja a második műszak: a tehén, a hízó, az aprólék. Mert nagy a család: három gyerek, két unoka. És mindahányan jobban szeretik a házi kolbászt, az udvaron felnőtt, hízott kacsát, mint a városi kirakatok húskínálatát, amelyekről azt se tudja az ember, hpnnan jött, mit evett éltében. És látott-e valaha természetes takarmányt... D. SZABÓ MIKLÓS Pásztor a ködben. Kolozsvári Gyula meg két hű segítője, a fehér szőrű Öcsi meg a koromfekete FilkÓ FOTÓ: MÉSZÁROS JÁNOS Nézőpont BERKI IMRE Felnőttképzés Komoly embert akarok faragni még kiskorú, de vásottságra hajlamos kölykömből! Ezért minden valamire való pedagógiai tanácsot megfogadok és igyekszem a gyakorlatban is alkalmazni. Nyilván az sem kérdéses számomra, hogy ha meglátom a tévében a sárga karikás tizenkettes számot, akkor egy pillanatra sem hagyhatom egyedül a gyereket. Soha nem lehet tudni, mikor szorul felnőtt felügyeletre és tanácsra. Ártatlan, naiv lelke sérül, ha nincs megbízható támasza akkor, amikor éppen szüksége lenne rá. így aztán mostanában az egész estémet a televízió előtt töltöm, végignézem az egész programot, ami nem kis szülői önfeláldozás részemről. Persze mindig megta- nácskozzuk a látottakat, mert pedagógiai ösztönöm is azt súgja, hogy így van igazán értelme a dolognak. Együtt nézzük az akciófilmeket és közben beszélgetünk. Találgatom, hogyan vehették fel a természeti katasztrófákat, a földrengéseket, a tűzfolyamokat, a hatalmas robbanásokat. Kalkulálom, milyen költséges lehet egy ház, vagy autó levegőbe röpíté- se, mennyi gázsit kaphatnak azok a színészek, akik életük kockáztatásával vállalnak ilyen veszélyes szerepeket. Egy darabig türelmesen hallgat a kölyök, majd mosolyogva és nem titkoltan lesajnálva közli velem, hogy ezt az egészet számítógépen csinálták. Ma már - mondja vannak olyan programok, amelyekkel teljesen valósághűen tudnak ilyen jeleneteket produkálni. Sőt — tájékoztat —, léteznek filmek, amelyek teljesen, a szereplőket is beleértve számítógépen készülnek. A szereplők sebesüléseit is megbeszéljük. A gyerek világosít fel, hogy természetesen a lövések sem igaziak, festékpatronnal csinálják az egészet. A beszélgetős műsort sem bírom ki bíráló megjegyzések nélkül. Megint a gyerek nyugtat meg: felesleges ezen mérgelődnöm, fizetett statiszták játsszák a primitívet, nem kell az egészet komolyan vennem. Találgatom egyes szereplők általam nem ismert kifejezéseinek tartalmát. A kölyök csodálkozik rajtam és kapásból mondja: a basszus az .... a csacsó az azt jelenti, hogy viszont látásra, a mocsadék az gerinctelen ember stb. Sokat okosodtam az utóbbi napokban. Meg is fogadtam, hogy ezután sose nézek tévét tizenkét év alatti gyerekem felügyelete nélkül! TV-notesz Reggeli félálomban Attól tartok, olyasmiről beszélek, amit csak kevesen láttak; arról a „műsorféléről”, amely vasárnap szerepelt a reggeli órában a képernyőn, s amelyet valahogy még a műsorújságból is kifelejtettek, így előre az sem volt tudható, valójában lesz-é. De lett! A neve Galéria, ám tartalma nem pusztán képzőművészet, mint azt címe sugallaná, nem, ez amolyan kulturális minden, ez is, az is alapon. Méghozzá azzal a szándékkal, hogy kedvet csináljanak a kulturális falatozáshoz. Színhelye egy könyvesbolt, az íróké — ebben stílusos — ott zajlanak a beszélgetések. Merthogy itt szó, meg szó járja bőségben. Ezúttal egy régi-új televíziós, Szily Nóra, a „nagy visszatérő” vezette, rábízták, adja elő, illetve adja el vendégei segítségével a felkínált „árut”. Ha tudja. A környezet, a látvány, már ami a könyváruházból látható, nem valami vonzó. Háttérben egy öreg, kimustrált írógép árválkodik egy szekrényke tetején (netán szimbólum?), a kirakat üvegén át az utca is bekandikál — néptelen —, a térben elszórtan csupasz asztalkák — többnyire kongó üresség. A meghívottak egy-egy asztalnál kü- lön-külön üldögélnek egyedül, várva sorukra - sorsukra megadón: mintha reggeli félálomban lennénk. Adventi gyertyát is gyújtanak ugyan - első vasárnap -, ámde ettől sem lesz „fényesebb” a hangulat. Ebben a szomorú miliőben csupán a műsorvezető csillog-villog, adja magát, csakúgy ömlik belőle a szó. Láthatóan nagyon igyekszik, annyira, hogy nagy igyekezetében először a forgatókönyvet hagyja el egy másik asztalon — van is belőle némi zavar és mentegetődző bánkódás —, aztán a Nemzeti Múzeum jelenlévő vezetőinek nevét cseréli fel gorombán. (Nesze neked, kultúra!) Nemcsak kérdez szaporán, rendre bele-be- levág, bele-belekotyog beszélgetőtársainak szavába. S az arcjátéka, hol tágra nyitja szemeit a nagy csodálkozásban, hol erősen összerántja homlokát, hol sejtetően mosolyog, hol meg a kaján huncutkodást veti be hatásképpen: szerepel, sokat és nagyon. Terhes. Persze van itt azért más is: a szaxofonos Csepregi Gyula hangversenyére invitál, Szilágyi János új könyvéről beszél, Érdi Tamás Mozartot játszik mutatóban, a fotós Diner Tamás albumát ismerteti. Aztán a filmes Gárdos Pétert, akit arra akar rávenni lelkes beszéltetője, hogy zengjen a magyar filmek áttörő amerikai sikeréről, egy ottani bemutató kapcsán, ő azonban — szerencsére — ellenáll a könnyű csábításnak, s mértéktartó tárgyilagossággal hűti le a lelkendező riportert. Körülbelül így és ennyi, most, amikor a kultúrát szeretnék visszaszivárogtatni a köztévé képernyőjére, hogy népszerűsítsék, ami rá is férne szegényre. Bizony, jobban kellene megtervezni és megformálni az ilyen, egyébként fontos, a szellemi javak fogyasztására serkentő programot! Régimódi, sablonos, unalmas, fantázia nélküli műsorral aligha lehet azokat a nézőket is étvágyra kelteni, akik netán érdeklődnek olyan értékek iránt is, melyek ritkábban fordulnak elő a képernyőn - ebben az álságos, hamis értékekkel operáló televíziós világban, amelyben hovatovább az ember is csak akkor lesz érdekes, ha két fejet hord a nyakán; amelyben sztár lehet mindenki, akár egy Pongó vagy Oki is, akinek véletlenül azt a pillanatát kaptam el, keresgélés közben, ahogy átszalad épp szűzanya meztelen a képernyőn, testére ragadt fehér pihékkel, meghempered- vén a puha pelyhekben. (Nem semmi!) Szily Nóra úgy búcsúzott, hogy maradt volna még szívesen. Kár lett volna, talán legközelebb egy izgalmasabb Galériában. VALKÓ MIHÁLY A gyerek világosít fel...
