Új Néplap, 2002. december (13. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-14 / 291. szám

4. OLDAL TÜKÖR 2002. December 14., szombat MEGYEI Túl akarom élni a házasságot! A magyar társadalom mostanság hangos a családi tragédiáktól. Talán mindannyi­an tudnánk mesélni arról, amikor ismerősünk, netán rokonunk szenvedett az ag­resszív családfő szorításában, tűrve a megaláztatásokat, a verést. Emberi sorsok mentek veszendőbe, már ha nem roppantak össze végleg az élet nehézségei alatt. Két túlélő mesélt lapunknak megaláztatásairól, két asszony, akiknek volt bátor­ságuk újrakezdeni — mert túl akarták élni a házasságukat.- Miért? Két férfi ellen Zsuzsa falun nőtt fel. Szülei számára a család volt a legszentebb dolog, így nevelték legki­sebb lányukat is. A nagyobbik már férjhez ment, amikor egyszer Zsuzsa apja hazaállított egy fess legénnyel. — Rögtön beleszerettem abba a magas fér­fiba - mesélte két gyerekkel és egy válással a háta mögött az interjú miatt még mindig za­varban lévő asszony. - Fél éven belül össze­házasodtunk, az ikrek megszületése után va­rázsütésre minden elromlott. Imre inni kez­dett, kimaradozott. Amikor szóvá tettem, ir­galmatlanul elvert. Egyik este hazaköltöztem a gyerekekkel, de apám adott két pofont, majd közölte, nekem a férjem mellett a he­lyem. Zsuzsának többször volt súlyos sérülése, el­tört a keze, egyszer késsel is megvágta dü­höngő párja, de sohasem mert a rendőrségre elmenni. — A pohár akkor telt be, amikor a hatéves ikrek a védelmemre keltek. Ők is nagyon ki­kaptak. Ez már sok volt. Azért még mindig nehéz volt váltam. Há­rom évbe tellett, amíg sikerült megszervezni a szökést. Amíg Szolnokra járt orvoshoz, mindig megnézett egy-egy albérleti címet. Az édesanyjától titokban kapott pénzből egy év­re előre kifizette a lakást, s egyik őszi délután fogta két fiát és elutazott. — Már másnap beadtam a válási papírokat — folytatta a vékony asszony, miközben ki­törölt egy könnycseppet a szeme sarkából. — Imi persze folyamatosan keresett az apámmal együtt. Véletlenül összefutottam velük a buszpályaudvaron, az eredmény egy pofon és irdatlan szitokáradat. Voltam én szerintük minden, kurva, hálátlan, aljas számító dög. — Nem védte meg senki? — Kicsoda?! - emelte fel a hangját. - Az emberek szótlanul elsétáltak mellettünk, Imi- ék pedig igyekeztek úgy kiabálni velem, hogy én legyek a rossz. — Nem sikerűd megtörniük? — Nem. Rettegtem, gyógyszereket szedtem, de túléltem. Ma már tíz éve ennek. — Azóta nem háborgatta? — De. Pedig van felesége, két másik gyere­ke, akiket ugyanúgy bánt. Apám változatla­nul nem áll velem szóba, mióta pedig meg­tudta, hogy anyám adott pénzt a szökésemre, még találkozni sem enged vele. Az unokákat sem akarja látni. — A gyerekek miként élik meg az egészet? — Az egyik láthatásról nem engedte haza őket az apjuk. Közölte, hogy mostantól itt fog­nak lakni. De ők ügyesek voltak, hazaszök­tek. Azt láttam rajtuk, hogy megviselte mind­kettőt az eset. Az utóbbi időszakban egyre többször megkérdezik, miért jöttünk el Szol­nokra. Nem tudok nekik mit mondani. Azt ők is érzik, tudják, az apjuk nem a legjobb em­ber, ám ezt én nem akarom beléjük nevelni. Az pedig a másik oldala a dolognak, hogy szé­gyellem is magam. — Mert egy megalázott ember ritkán beszél a gondjairól. Meg félek a környezetem reakci­ójától is. Magyarországon kimondva-kimon- datlanul elfogadják nagyon sokan a családon belüli erőszakot, ennek pedig semmi sem áll­ja egyelőre útját. Talán egyszer megváltoznak az emberek és akkor én sem félek majd a mu­togatásoktól, attól, hogy a hátam mögött ösz- szesúgnak az emberek. — Elkerülhető lett volna mindaz, ami önnel történt? — Sokat gondolkodtam már ezen. Azt hi­szem, nem. Tudom, ha mással hoz össze a sors, egy jobb emberrel, akkor ma is vele él­nék, hétvégente elmennénk az apámékhoz ebédelni, én pedig sohasem tudtam volna meg, milyenek a szüleim. Anyámat nagyon sajnálom, mert jó asszony, nem tehet arról, hogy ilyen életet szánt neki a sors és a férje. Próbálok rajta segíteni, remélem legalább éle­te hátralévő éveit szebbé tudom egyszer tenni. A nővér emléke Erzsébet hosszú ideig tűnődött azon, hogy leüljön-e beszélgetni velem az életéről. Attól tartott, hogy a még gyógyulófélben lévő lelki sebek felszakadnának, ha egy idegen emberrel beszélne tragédiájáról, de végül úgy döntött, a nővérének tartozik annyival, hogy elmeséljen mindent. A koránál lényegesen idősebbnek látszó asszony csak nagyon nehezen fogott be­le nem mindennapi történetébe. — Talán ott kellene kezdenem, hogy nyolc­éves koromban apám születésnapját ünne­pelte a család - vágott bele nagyot sóhajtva. - Minket a nővéremmel együtt hamar aludni küldtek, de annyira hangosan üvöltözött a le- részegedett apám és a bátyja, hogy éberek maradtunk. Egyszer sikoltásra figyeltünk fel. Óvatosan kinéztünk az ebédlőbe, de ott már nem volt senki. A nyitott hálószobaajtón be­lesve azt láttuk, hogy apu lefogja anyut, a nagybátyánk pedig megerőszakolta. Aztán apa következett... Itt elcsuklott Erzsébet hangja. Hosszú ideig sírt, majd felszabadultabban folytatta. — Tudja, én még férfinak sohasem mesél­tem ezt el. De talán jobb is így, most már könnyebb lesz. Szóval megerőszakolták anyut. Ő egy idő után csendben tűrte. Látha­tóan nem először történt. Onnantól kezdve mindketten rettegtünk. Féltünk, mi követke­zünk. A nővérem, Zsófi és én is igen szemre- való lányok voltunk. Évekkel később Zsófi el­mesélt mindent. Apu őt is többször zaklatta éjszakánként, hozzám is át akart jönni, de a drága nővérem inkább megtett mindent, csak engem ne bántson. — Nem szóltak sohasem a rendőrségen? — Apu testvére rendőr volt. Ugyan ki hitt volna nekünk? Példás előmenetelő tisztként, megbecsült pártemberként senki sem szállt volna szembe vele. Ráadásul anyu nemesi származású lányként akkoriban még annak is örülhetett, hogy nem csukták le, így mindent elnézett, nekünk sem engedte, hogy bárkinek is meséljünk minderről. — Amikor a nővére férjhez ment, jobb élete lett? — Nem. Egy katonatiszt vette el, akit apu je­lölt ki. Egyetlen boldog perce nem volt az éle­tében. Szerencséjére nem lehetett gyereke. A sógorom ütötte-vágta, ahol érte, szó szerint szolga lett belőle. Apám persze mindezt he­lyénvalónak találta. — Ön nem félt a házasságtól? — Dehogynem. Zsófi akkor mesélte el az ő kálváriáját, amikor kiderült, gyűrűs meny­asszony vagyok. Szerencsémre én magam vá­laszthattam apu jelöltjei közül. Úgy láttam, si­kerül is a legjobbat megtalálnom. A tanácsnál dolgozott a férjem, évekig semmi baj sem volt. Egyik este egy munkahelyi buli után ré­szegen jött haza, na akkor megkaptam tőle az első verést. — Nem gondod a válásra? — Apám közbenyúlt. Már beadtam a válási papírokat, vártam az értesítést, amikor a fér­jemmel együtt beállítottak a munkahelyem­re. Rám üvöltöttek, azt mondták, hogy fűvel- fával lefekszem, most meg otthagyom a férje­met! Aztán kirángattak az irodából, kegyetle­nül elvertek, kórházba kerültem. A papírok pedig még azóta sem érkeztek meg a bíróság­ról. — Mit szóltak a kollégák? — Elhittek mindent. Egy hét múlva ki is rúg­tak. Pontosabban áthelyeztek egy termelő- szövetkezet irodájába. — Mi indította arra, hogy elváljon? — Zsófi tíz évvel ezelőtt meghalt. A hivata­los verzió szerint nagyon gyenge volt a szíve. Ötvenöt éves volt. Nagyon sokat kellett tűr­nie. Nekem az volt a nehéz, hogy született két lányom. Féltettem őket, így inkább elváltam, de nem bíztam semmit a véletlenre, ügyvéd­del intéztettem mindent. Igaz, apunak már nem volt semmüyen szava, de a beidegződé­sek ellen nem tud tenni az ember semmit sem. Elváltam, mert ez volt az egyedüli lehe­tőségem, hogy ne végezzem úgy, mint a test­vérem. Döbbenetes, hogy egy társadalomban ennyire tehetetlenek a megvert feleségek. Többször kihívtam az uram dühöngéseikor a rendőrséget, de semmit sem tettek. A feljelen­téseim eredmény nélkül zárultak le, végül a válásból nekem kellett úgy kilépnem, hogy semmim sem maradt. Az asszony egy megsárgult képet szoronga­tott a kezében. — Ezek mi vagyunk hárman, anyu, Zsófi és én. Ugye jó kép? — mutatta sírva. — Őket sze­rettem a legjobban a világon. Azért haltak meg, mert olyan világban éltek és élünk ma is, ahol nem divat megvédeni a gyengét. Aki erős, megmarad, a többi elhullik. Egymás mellett fekszenek a sírban. Hamarosan apu is követi őket. Egy biztos, nem fognak egy sír­ban nyugodni. Ennyivel tartozom nekik. Még mindig a könnyeivel küszködve felállt, és kilépett az ajtón. Az autónál két ifjú hölgy várta. Megfordultak. Mintha csak a régi fény­képet láttam volna, a két lány szinte tökéletes mása volt a nagymamának és a nagynéninek. A történeteket még hosszan lehetne mesél­ni. Százak, ezrek szenvedtek és szenvednek ma is házastársuk brutalitásától. Nem ez a jel­lemző, de van ilyen, ezt nem tagadhatjuk. Ta­lán az utóbbi esztendők tragédiái felhívják a törvényhozók figyelmét arra, hogy illene megvédeni azt, amit a legszentebbnek tar­tunk: a családot. pókász endre A horkolás életveszélyes lehet Szolnokon a Hozam Klubban a minap érdekes előadást tar­tott szakembereknek dr. Sza­kács Zoltán, a fővárosi Hon­véd Kórház ideggyógyásza, alváslaboratóriumi vezetője.- Doktor úr! Ön azt mondta, az alvás, a jó alvás élettanilag nélkü­lözhetetlen, ugyanakkor az éjsza­kai horkolás veszélyeket is hordoz magában.- Mindkettő igaz, az egyik nem zárja ki a másikat. Az alvás köz­beni légzésszünet hazánkban mintegy négyszázezer embert érint. Mindez horkolással is jár, márpedig a 40-60 év közötti férfi­ak fele, a nők negyede horkol.- Ön szerint mi a horkolás?- Nem más, mint a levegőért folytatott élet hangja.- Ezek szerint minden horko­lás betegség jele?- Nem. Ugyanakkor ha ez úgy történik, ha egy ideig csendben marad az illető, majd hatalmas horkantást hallat, hirtelen ful­dokló lesz a hang, az már figye­lemre méltó. Bizony, itt már hosszabb-rövidebb ideig tartó légzésszünetről, az agy oxigénhi­ányáról van szó. — Miért fontos a mély alvás?- Mert alvás közben speciális hormonok, enzimek termelőd­nek. Ha ez az éjszaka folyamán egyre többször, egyre gyakrab­ban szünetel, hiányozni fognak az illető szervezetéből. Ráadásul ébrenlétben nem képződhetnek. Ilyen esetekben az érintettek ki- alvatlanok, napközben azt veszik észre, újra elalszanak. Tévé előtt, munka, netalántán gépkocsive­zetés közben. Sajnos ezen ténye­zők okozzák a közúti balesetek mintegy felét. A horkantásszerű, szaggatott horkolás éjszaka olyan oxigénhiányt is okozhat, amely hirtelen halálhoz vezethet, hiszen a felső légút elzárul, be­szűkül. Hogy az illető meg ne ful­ladjon, létrejön egy mikroébre- dés. Ha ez mégse következik be, az tragédiához vezet. — Melyek a kiváltó okok? — Az állandó stressz, a folyto­nos bizonyítási kényszer és az al­vászavarok között szoros az ösz- szefüggés. De a magas vérnyo­más, éjszakai izzadás, gyakori éj­szakai vizelés együttese is gyanús lehet. Ráadásul ha az illető nap­pal aluszékony, tompa, mindez azt jelenti, nem árt egy alaposabb vizsgálat. Mert ha ez netalántán elmarad, mondván nincs nekem nagy bajom, hiszen az égvilágon semmim se fáj, nő az éjszakai hir­telen halál lehetősége. — A megoldás kulcsa? — Diagnosztizálni kell, meny­nyire súlyos a probléma és ebben nagyon sokat segíthetnek a házi­orvosok. Már a megyében is van­nak megfelelő műszerek. Nálunk a Honvéd Kórház speciális osztá­lyán naponta tizenhét beteget fo­gadhatnak. A gyógyítás módja pedig nem biztos, hogy a gyógy­szerekben keresendő. Sajnos gyakori, hogy az erős horkoló al­tatót szed, ami pedig szigorúan tilos. A beteg az életével játszik, mert az altató megszünteti az agy oxigénhiány iránti érzékenysé­gét, és a szerencsétlen éjszaka ilyenkor hirtelen meghal. — Mit javasol? — Mindig a családi orvosnál kell kezdeni. Ott már lehet egy előzetes szűrés. Ismétlem, a terá­pia nem mindig, sőt az esetek jó részében nem jelent gyógyszerek szedését. A helyzetet egy speciá­lis lélegeztetőkészülékkel gyó­gyítják. Mert hovatovább a hor­kolás korunk népbetegsége. És aki tovább szeretne élni, ráadásul nem betegen, hanem jó életmi­nőségben, nem árt, ha előbb- utóbb jelez orvosának. □. SZABÓ MIKLÓS TV-notesz Laudatio magyar írónak Kedden délután jó volt magyarnak lenni, nézni a televíziót örömmel. (Amire nem gyakran adódik alkalom, hogy e kettő egybeessék.) Ünnep lett nekünk is az, ami a tudományos nagy­világnak, a Nobel-díjjal kitüntetettek sorában ott volt látható egy magyar is, méghozzá egy író, amire eddig nem volt példa, díja­zott tudóssal ugyanis büszkélkedhetünk már. Kertész Imrét, a Sorstalanság szerzőjét érte a dicsőség, ám vele, benne, általa alighanem a termékeny és gazdag hazai irodalom is elégtételt kapott ezzel az elismeréssel. Díjátadás eddig is történt minden esztendőben, a díjat alapító tudós, Alfréd Nobel halálának év­fordulóján, ám először fordult elő, hogy mindvégig ott lehettünk mi nézők is a hivatalos ceremónián, annak minden pillanatá­ban, az első perctől az utolsóig. Eddig ugyanis csak sovány tu­dósításokból értesültünk róla. Most láthattuk „teljében”! Maga az ünnepség egyáltalán nem volt csillogó, látványos, a képer­nyőn sem, amilyet hasonló alkalmakkor mostanság megszok­hattunk: rövid méltatás a kitüntetettnek (taps itt nincsen), kirá­lyi kézfogás, átnyújtása a díjnak és hozzá köszöntő muzsika az illetőnek. (Mintha csak Kertész Imre írta volna a forgatóköny­vet, a puritán stílusú író, aki maga sem szereti a feleslegeset.) Mindez talán unalmas is lehetett volna, a túlzott kimértség, ta­lán a magyar szöveg sem volt mindig fordításban eléggé magya­ros, kedvünket szeghette volna, hogy egyik-másik tudományos eredménnyel - laikusként - mitsem tudtunk kezdeni. (Bizony, jót tett volna egy-két lényegre mutató, közérthető mondat is!) És talán túl hangsúlyosnak érezhettük a királyi családra fordí­tott figyelmet. Sebaj, ennyi bőven belefér a pakliba, mondhat­nánk mindközönségesen. Az elmondottakat ugyanis feledtetni tudta abbéli örömünk, hogy egy magyar írónak is szólt a lauda- tio, azaz az elismerően méltó szavak, és hogy ezek a szavak a mi szívünket is megdobogtathatták. Aznap este a televíziók híradójában is idézték a stockholmi esemény mozzanatait, és továbbgyűrűztették gondolatainkat, ami örvendetes. Az azonban már kevésbé, hogy az egyik ke­reskedelmi csatorna Tények műsorában Máté Krisztina az el­ső magyar Nobel-díjasról beszélt, elfeledvén kitenni hozzá az irodalmi jelzőt, így akár meg is tévesztve a díjazások történe­tében kevésbé tájékozott nézőt. (És például Szent-Györgyi Al­bert?) Több mint tévedés, súlyos hiba. Miként az is, hogy egy helyszíni tudósító Marosvásárhelyi táncokat említ a felhangzó Bartók-muzsika megnevezésére, holott a zeneszerző csupán Marosszéki táncokat komponált, az pedig más ugyebár. Ezt il­lenék tudni. A szóban forgó eseménnyel az Este, a köztévé ma­gazinja is foglalkozott, ahol egyúttal a Sorstalanságról is szó esett, hangsúlyozván, hogy a regény elismerése nem vonatkoz­tatható el ugyan tárgyától, mely a holocaust, ám igazán annak szól, hogy arról eddig nem látott módon, sajátosan egyéni és eredeti stílusban beszél: tehát a remek írói teljesítménynek. S a döntő végül is ez, mert mint Babitstól tudjuk kissé szabadon: a dalnokot a dal teszi és nem fordítva vagyon. Érdemes hát fel­ütni a regény lapjait, ahogy magam is tettem, és nem csalód­tam. Jó könyv - s talán kissé furcsa hasonlattal - olvasván mintha finom, de száraz, kissé fanyar pezsgőt kortyolgattam volna. VALKÓ MIHÁLY ÜNNEPI DÍSZEK SZALMÁBÓL. Bencsik Márta öcsödi népi ipar­művész szalmából készít adventi koszorúkat és karácsonyfadíszeket, melyeknek az ünnepek előtt nagy a keletjük. _____________fotó: mj

Next

/
Oldalképek
Tartalom