Új Néplap, 2002. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-07 / 209. szám

4. OLDAL 2002. Szeptember 7., szombat ||| If MEGYEI TŰKOR__________________________________________________________________ „Csak folytatása is legyen” Hosszú évek óta várnak jelentős mértékű bérrendezésre a közalkalmazottak. Októ­ber elején végre valóban jelentősen meg­emelt fizetést vihetnek haza, hiszen átla­gosan ötven százalékkal emelték meg a közalkalmazotti bértábla kategóriáit. De vajon mit jelent mindez a valóságban? Béremelés Nagyon sokat beszélünk manapság a beteg­ágy mellett három műszakban dolgozó nő­vérek, a gyermekeinket oktató-nevelő taná­rok megbecsültségéről, illetve annak hiá­nyáról erkölcsi és anyagi szinten egyaránt. Valójában azonban csak az tudja értékelni az ápolók áldozatos munkáját, aki feküdt már kiszolgáltatottan egy kórházi kórterem­ben, s azt a pedagógust becsüljük igazán, aki saját gyerekünk kezét fogta, amikor az először kanyarította az A betűt. A társada­lom erkölcsi elismerésének egyfajta fokmé­rője, hogy anyagilag menyire értékeljük munkájukat. A mostani béremelés jelentős­nek tűnik, maguk az érintettek mégis két­kedve fogadják a kedvező döntést. Éva főiskolát végzett ápolónő, több mint tíz esztendeje dolgozik a betegágy mellett. Na­gyon örül, hogy csaknem duplájára nő a fize­tése, de úgy véli, majd akkor hiszi el igazán, ha már a számláján lesz az emelt összeg.- Két kislányunk van, akad tehát helye a pénznek. Igaz, a párom jól keres, de azért nem mindegy, hogy a pótlékokkal, túlórák­kal együtt 50-60 ezer forintot keresek, vagy százezer forint körüli összeggel tudok hoz­zájárulni a családi kasszához. Egyelőre azonban még nem is tudom pontosan, men­nyi lesz a fizetésem, az majd akkor derül ki, ha átutalják október elején a számlámra. Tartok tőle, hogy az adó, a különböző című levonások miatt a végén mégsem lesz olyan rózsás a helyzet, mint amilyennek most tű­nik - mondja. Gábor kezdő orvosként számtalan ügye­letet kénytelen vállalni, hogy megalapozhas­sa egzisztenciáját. Mostanáig szinte csak a hivatástudat tartotta a kórházban, hiszen jó­val kifizetődőbb lett volna, ha mondjuk gyógyszerügynökként keresi a kenyerét.- Ahogy a bértáblát néztem, 120 ezer fo­rint fölött lesz az alapfizetésem bruttóban októbertől. Ez ugyan még mindig jócskán elmarad a nemzetközi szinttől, mégis legalább valamennyit moz­dultunk előre. Ettől azonban a feltételeink még nem javul­nak, továbbra is hiányoznak alapvető műszerek, segéd­eszközök, gyógyszerek. Az egészségügy rendbe tételé­nek fontos része a bérek ren­dezése, de a problémák ke­zelésének ez csak egy szele­te. Persze nagyon jó, hogy éppen velünk kezdte a kor­mány az ágazat „rehabilitá­cióját”, a folytatás azonban erősen kérdéses... Zoltán pályakezdő ma­gyar-földrajz szakos tanár. A fizetések mostani változása azért is kedvezően érinti, mert így talán gyorsabban visszatérítheti a felvett diák­hitelt.- Mivel csak egy évig vet­tem igénybe a diákhitelt, két­százezer forint visszafizetése vár rám. Ez még nem olyan magas összeg, de nem szere­tek tartozni, szeretném minél gyorsabban letudni. A meny­asszonyommal jövőre tervez­zük az esküvőt, műiden fil­lérre szükségünk van tehát. Jól hangzik, hogy 107 ezer fo­rint lesz a fizetésem, csak attól tartok, hogy ennek a jelentős béremelésnek később isszuk majd meg a levét. Esetieg évekre elfelejthetjük az eddigi automatikus bérrendezést, vagy ár­emelések, adók formájában veszi el a kor­mány azt, amit az egyik kezével adott. Katalin lassan a nyugdíj felé közelít, évti­zedek óta oktatja a Idsdiákokat írni-olvasni- számolni. A Bokros-csomagnak „köszönhe­tően” elveszítette munkáját, többéves hány- kolódás után egy-két éve került vissza a ka­tedrára.- Én már nem hiszek semmiben, csak abban, amit saját szememmel látok. Ha va­lakitől egész életemben pofonokat kaptam, egyetlen simogatás nem fogja megváltoztat­A betegágy mellett dolgozó ápolók munkáját most az erkölcsi megbecsülés mel­lett anyagilag is elismerik (képünk illusztráció) ni a véleményemet. Amikor egykor szerény képességű tanítványaim milliókat keresnek, a pedagógusok megbecsültségén nem sokat változtat, hogy húsz-harmincezer forinttal többet vihetünk haza. Sajnos olyan vüágban élünk, ahol mindennek a pénz az értékmé­rője. Ha pedig az újgazdag szülő nem tiszte­li a tanítót, bizony a gyermeke sem fogja. Arról nem is beszélve, hogy a mostani bér­rendezés vajmi kevés, a munkám feltételei attól még nem javulnak. Foltos, kopott táb­lára írunk, spórolunk a krétával, hiába lenne szükség különböző segédanyagokra, az ön- kormányzat még a minimális igényekből is gyököt von. Szóval szép, szép ez a béreme- lés, csak folytatása is legyen. _______szilvási TV-notesz A Nagy Testvérnek üzenem... Ahhoz képest, amilyen nagy zajjal, dirrel-dúrral, hatalmas felhaj­tással érkeztek képernyőre a TV2-be a Nagy Testvér leendő alatt­valói, hogy majd engedelmeskedjenek parancsainak, mi pedig, hogy megfigyelhessük mintegy kukucskálva — hála a sok-sok fel­állított kamerának -, miként is hajtják végre őket; nos, mindezek­hez képest - látva az elmúlt napokat - meglepően csendben, sőt kifejezetten unalmasan telnek napjai az összezárt tizenkét versen­gő lakónak, ahogy kóstolgatják a szokatlan helyzetet, no meg egy­mást is. Nem véletlen, hogy egyikük unalom miatti türelmetlensé­gében imigyen fakadt ki: történjék már valami! Merthogy ami tör­ténik, azt egyszerűen linkségnek tartja. Az is. Csináljunk már va­lami érdekeset - hangzik el ugyancsak valakinek a szájából. S bi­zony, mintha csak a mi, a nézők elégedetlenségét mondták volna ki. Amit ugyanis eddig láthattunk, amit eddig nekünk mutogattak, az tömören: tizenkét unatkozó ember, akik egy hatalmas házban tengnek-lengnek, teszegetnek és veszegetnek, azt próbálják elhi­tetni sikertelenül, hogy valóságos életük van, igazán cselekszenek, holott egy alibi közösséget játszanak tehetségtelenül, vegetálnak szánalmasan. Szinte érthetetlen, az amerikai szabadalmazású Big Brother szolgai átültetői hogyan is hihetnek átütő sikert aratni vé­le magyar képernyőn. Hogy ez és ennyi, a semmi is elegendő lehet felajzani a nézői érdeklődést, hogy „elájuljunk” például attól, mi­ként locskolódnak és vihorásznak rendre e lakók egy medence pezsgőfürdőjében, mely úgy tűnik, életük fontos tere, és hogy egy­másról pajzánkodva szedik le a fürdőgatyát, pardon, fürdőruhát. És miért gondolják, hogy egy tusoló nő meztelensége fölöttébb iz­galmas látnivaló - manapság (még éjjel is megismétlik, mint vala­mi csábos csemegét!). No persze, lesz más is, izgulni való. A kis hebrencs ausztrál hölgy, aki szüzességével hivalkodik, vajon meg tudja-e őrizni majd végig érintetlenségét, érvényes lesz-e a szüzes­ségéről szóló orvosi papír akkor is, amikor elhagyja a házat? Hát nem izgi? Már akinek. Neki talán igen, de nekünk aligha. Vagy tán a Nagy Testvérnek, kinek szeme mindent lát. Olyan színvonal mindez szellemi értelemben, amit egyetlen szóval jellemezhetek: alpári; tehát közönséges, alantas, üres és silány. Ahol „nyomok egyet” megjegyzéssel indul valaki a megkönnyebbülés helyére, az­az a WC-re. Ostoba, velejéig hamis játéknak lehetünk szenvedő szemtanúi. Már az alapgondolat, a leskelődés, kukkolás mások rej­tett, személyes, intim dolgai után, az sem valami rokonszenves, jóllehet, manapság a közéletben, a valóságban is megtörténik, szinte divat lett, nemcsak a bulvármagazinokban. Egyébként most tüzet őriznek a civilben bugyiárus Pongó és társai, Vesta-szüzet játszanak, és szurkolhatunk, vajon kialszik-e újra és végleg a láng, merthogy nem szabadna, bár egyszer már ez megesett valaki ha­nyagsága miatt. De azért is, hogy Pongó, a nagy álmatlan nem szundít-e el maga is a lobogó tűz mellett. Gyanítom azonban, előbb járunk mi úgy, hogy végül is ráül és elnehezíti szempilláin­kat a dögunalom. Nekem nincs SMS-em, ezért így üzenem a Nagy Testvérnek: keserűen kiábrándító mindez eleddig - hangsúlyo­zom: eleddig -, kedves Big Brother! És ezt igen sajnálom. VALKÓ MIHÁLY Távol a világ zajától hogy három utcája van. A lakások­nak nincs ára, jórészt városiak ve­szik meg. Bolt, kocsma azért akad.- Orvos?- Hetente egyszer jön, szer­dánként.- Mi a legnagyobb baj ön sze­rint?- A pénztelenség, a nincstelen- ség. Az, hogy a magamfajtának sehol sincs segítség. Messzebb, a másik oldalon a hajdani iskolát szépen felújítot­ták. Kultúrházként szolgál, meg imaház, de otthont ad a rendelő­nek is. Az utca végén találjuk a legidősebb ballait, Kecskés Pali bácsit, aki június 29-én töltötte a kilencvenet. így elmondhatja ma­gáról, még Ferenc Jóska idejében született.- A mezőgazdaság volt a vilá­gom. Negyvennyolc holddal is bajlódtam, majd a téeszből kerül­tem nyugdíjba.- Hány gyerek van?- Három. Egy fiú, a 46 éves Zo­li, vele lakok. A lányok férjhez mentek, máshol vertek tanyát, de sűrűn ránk nyitják az ajtót.- A felesége?- Otthonban van. Lerobbant.- Ki főz?- Hordják az ebédet, hét végén meg vagy Zoli üt össze valamit, vagy a lányaim hoznak ezt-azt.- Milyen itt az élet?- Most már nagyon nehéz. Mi is csak egyik napról a másikra va­gyunk, annyira kevés a nyugdíj. Régebben szép életem volt. Zoli, a fia hetente egyszer elbu- szozik a városba ezt-azt venni, megnézni a piacot, a miklósi nyüzsgést. Mosni Pali bácsi lánya mos rájuk, hetente hozza a tisz­tát. Nem szeretik a hideget, a te­let, mert akkor beszorulnak, rá­adásul a kis nyugdíjaikhoz viszo­nyítva a tüzelő is méregdrága. A falu mindenese afféle falugaz­da: Líbor Pétemé. Itt született, él Ötvenesztendős, lehúzott har­minc évet, és lapátra tették. Ilyen korban munkát találni városban is művészet, hát még nálunk! Beszél a gondokról. Mondja, hallott róla, sertéstelepet akarnak Ahogyan az itteniek mondják, sok a segélyezett. Meg lassan az olyan is, aki segélyt se kap. Azoknak aztán igazi művészet megélni a kicsiből vagy a nincs- ből. Egyébként a falu évente legje­lesebb napja most következik a hét végén, a búcsú. Mindenhol takarítanak, mosnak, szellőztet­nek, mert a messzi rokonok erre mindenképpen visszajönnek. Riport Törökszentmiklóstól még bő tíz kilométert szalad a kocsi a keskeny betonúton, mire feltűnnek Bállá házai. Mesz- sze a világ zajától, háromut- cányi az egész település, és ahogyan az ott élőktől hallot­tam, lakhatnak itt vagy száz- ötvenen-kétszázan. A legelső épület egy kockaház, és a Bállá, Fő utca 2. számot viseli. Özvegy Boda Gábomé Ilonka ott­hona. Bizalmatlanul fogad, kez­detben csak a „Magasságos” tud­hatja: házalók vagyunk-e vagy va­lami mások. Azután megenyhül, és sorolja. — Nagyon szegény lelkek élnek errefelé. Nekem is havi 17 ezer 400 forint a nyugdíjam, meg a ta­valy elhalt uram fizetésének a fe­lét kapom egy évig, ami lassan le­telik. — Hányán laknak a házban? — A fiam, a menyem, meg há­rom unoka. Ez egy akkora falu, Boda Gáborné párja hét évig betegeskedett, és tavaly temettette Kecskés Pali bácsi túl a kilencvenen is megfeni a kaszat. De dolgozni mar csak a fia, Zoli szokott vele fotó. m. j. negyvenegy-néhány éve, minden­kit ismer, amit tud, intéz a rászoru­lóknak. Szóval falumindenes. — írja bele: csendes kis hely ez, jó a maga módján, csak az a kár, hogy munka semmi. Amíg téesz volt, aki dolgozni szeretett, elboldogult, de most felfordult a világ. Nekem is öt gyerekem van, három már elkerült, a két legkisebbik közül a lány főis­kolás, a fiú általánosba jár. Líborné takarít, ő hordja ki a faluban a lapunkat, így a havi be­vétele 30 ezer forint körüli.- Szerencsére a párom alkalmi munkát végez, onnan jön valami. építeni a házak közé. Tiltakoznak ellene, mert az itt lakóknak csak a szag marad. Az ügy a polgármes­teri hivatalnál van. Özvegy Bene Joachimné többet is tud: - Az egyik telep éppen a szomszédomba kerülne. Nem örülök neki, mert ha a szél felénk fúj, olyan büdös lesz, hogy nincs maradás. — Az idős asszony tíz éve özvegy, hat gyereke, tizenhat unokája született. Noha már a nyolcvannegyediket morzsolgatja, még most is segít a gyerekeknek. Pedig csak gyógyszerekre havi há­romezret hagy a patikában. Egy-két napra, egy délutánra, egy kicsit nosztalgiázni, együtt lenni a távoliakkal. Beszélgetni, enni, inni. Líboréknál például csigale­ves, töltött káposzta, sertéspörkölt lesz. Süteményekkel, no meg Ró­kával. Vasárnap estére aztán megint csend borul Baliára. A legtöbb vendég oda lesz, a há­zak is lehunyják ablakszemei­ket, hiszen ennyi embert éven­te egyszer, ha látnak. Legköze­lebb majd a 2003-as szeptem­beri búcsúban . . . □. SZABÓ MIKLÓS

Next

/
Oldalképek
Tartalom