Új Néplap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-24 / 197. szám

4. OLDAL TÜKÖR 2002. Augusztus 24., szombat M E G Y E I Örményesi pillanatkép Szegény Sándor közepes évet zárt. Mögötte János fia. kérésén érettségiztem. Sőt, jelenleg Sopron­ban másodéves egyetemista vagyok - sorolja. Azért nem mindenki örül felhőtlenül mindennek. László édesanyja mondja:- Mindez elfordította egyeüen fiunkat a családtól. Egy példa: a kereskedelemben dol­gozik, de italt, dohányárut nem szívesen ad. A presszóba be sem megy, hogy a pult mögé álljon, pedig nekünk, a családnak ott is szük­ségünk lenne a segítségére. Ladányi Erika huszonkét éves, és ami nem mellékes, akad munkája.- Nagyon sokat dolgozom, ebből kifolyó­lag szórakozni sem megyek. Pedig van bará­tom, akivel egy éve járunk együtt.- Ezek szerint nincs nyaralás?- Talán csak egy-egy rövid kikapcsolódás. Valószínű, az egyik hétvégén leugrunk rövid időre a Tisza-tóhoz. Most az idén ennyi lesz, jövőre bizonyára másként alakul a nyár. Iványi János 28 éves, esztergályosként ke­resi a kenyerét.- Itt születtem, a feleségem is idevalósi. Szeretünk itt lakni. Ráadásul a vasútállomás sincs messze, ha utazni kell. Az sem mellé­kes, hogy helyben kaptam munkát.- Focizik is.- Negyedik helyen végeztünk a megyei másodosztályban, így mi is jogot szereztünk arra, hogy a megyei I/B-ben rúghassuk a bőrt. Heti két edzésre járok. A testvérem, István is focizik.- Tippeljen, hol végez a csapat!- Hűha, ez nehéz kérdés! Úgy látom, sok a jó együttes, de hát mi sem vagyunk piskóták. Jó lenne az első nyolcba bekerülni. Hogy há­nyadikként, az más kérdés, és néhány hóna­pon belül kiderül. FOTÓK! BAKOS JUDIT Tóth Andrásék egy tip-top, csodálatosan rendben tartott házban laknak. Három szép lányt neveltek, nevelnek. Napközben csak a ház asszonyát találjuk otthon.- Erzsiké 25 éves, már férjnél van, Anita 24, most éppen munkát keres, Brigi 14, ő még tanul.- Szép nagy család. Szép összegbe kerül a felnevelésük, gyanítom.- Ne is mondja, de hát ezt vállaltuk. Sajnos az egészségem közbeszólt, leszázalékolt nyugdíjas lettem, és havi 17 ezer 150 forintot kapok. A férjem rengeteget dolgozik, a havi összes bevételünk 64 ezer forint. Állandóan osztok-szorzok, sokszor fáj a fejem. Szomorú vagyok, mert amikor aktív voltam, az állam sokat vont le, sokat fizettem, de most keveset kapok vissza érte.- Szeret itt lakni?- Igen, de munkahelyek kellenének. Olya­noknak pedig, akik egy körhöz sem tartoznak vagy pontosabban fogalmazva kívül vannak a körön, nehéz munkát kapni. így nem marad más, el kell járni vagy vállalva a lebukás veszé­lyét, feketén dolgozni. Lassan már ott vagyok, pályázatot nyújtok be, hogy legalább az esély- egyenlőség meglegyen.- Az egészsége?- Lehetne jobb is, csak gyógyszerre havi három-négyezer forint szükséges. Elmenőben Sz. János középiskolással talál­koztunk.- Úgy telt el a vakáció, hogy segítettem apuéknak, traktort, kombájnt vezettem. A szórakozás kevés, a diszkó megszűnt, így ma­rad az Ildikó presszó. Illetve ha táncolni sze­retnénk, akkor irány Fegyvernek, esetleg Abádszalók. Ha kocsi, jogsi van, egyik sincs messze... o. szabó miklós Örményes hosszan elnyúló, csendes tele­pülés, ahol ha az ember az apostolok lo­ván szeretné megismerni az ott élőket, kilométereket kell kutyagolni, amíg az elejétől a végére jut. Vajon mi foglalkoz­tatja manapság az örményesieket, ho- . gyan érzik magukat községükben, mivel töltötték a kánikulai napokat, heteket? Szegény Sándor, egy betéti társaság vezetője, éppen számvetést készít.- Olyan ez az év, mint a változékony idő: jó is, rossz is. Hetven hektáron gazdálkodunk, és akadt már jobb évünk is. A búza például tűrhetően fizetett, harmincnyolc mázsát adott. A mák csapnivalónak bizonyult, kitár­csáztuk. A kukorica közepes, a későbbi vetés jobb, annak még használt az eső. A naprafor­gó is elfogadhatónak tűnik, bár még mire le­törjük, sokat alszik kinn. Összességében 2002-t közepesnek ítélem.- Mással is foglalkozik...- Élőállat-kereskedéssel, -felvásárlással. Most 260 forintot fizetünk a normál súlyú, háztáji hízók kilójárt, amelyek száz-százhar­minc közöttiek. Az év szenzációja, hogy akadt egy páréves koca. Négyszázhetven kilót Ladányi Erika ezen a nyáron rengeteget dolgozik nyomott! Szegeden kötött ki, szalámi készült belőle. Papp László 22 éves, a helyi keresztény gyülekezet tagja. — Lassan már három és fél évé, hogy tag va­gyok. De nem is a gyülekezet a legfontosabb, hanem az, hogy Jézust követhetem. Megtanul­tam gitározni, ezért zenével is dicsérem Istent. Diszkós voltam, de rájöttem, ez aligha igazi ér­ték, így abbahagytam. Azután Istentől bátorí­tást kaptam a tanuláshoz. Hogy mást ne mondjak, korábban megbuktam, de utána si­Zaklatott ügyeletek yy Tíz évvel ezelőtt még évente körülbelül 500 bejelentés ér­kezett a szolnoki tűzoltók ügyeletére. Ma ez a szám en­nek kétszerese. A jelentős emelkedést azonban nem a tűzesetek számának gyara­podása eredményezte. Az okok egyes emberek normá­listól eltérő telefonálási szo­kásaiban keresendők. A rosszindulatú telefonhívások valamennyi, ingyenesen hívható, éjjel-nappal működő ügyeleti szolgálatot érintik. Ahogyan az utóbbi évtizedben egyre köny- nyebben elérhetővé váltak a tele­fonkészülékek, úgy váltak jelen­séggé az enyhén szólva furcsa te­lefonálási szokások. A nyilvános fülkék, az otthoni vezetékes tele­fonok vagy mobil készülékek egy­aránt kifejezési eszközeivé váltak a névtelenségbe burkolózó zakla­tásnak, trágárságnak. Ki tudja, miért, de vannak olyan emberek, akik a hívás in­gyenességét és persze a telefon­juk meglétét kihasználva ok nél­kül, pusztán szórakozásból hívo­gatják a tűzoltók, vagy éppen a rendőrség központi ügyeletét. Van, aki csak tárcsáz és csenget, mások a szókincsük legtrágárabb elemeit mondják telefonjukba. Mivel a meglehetősen gyakori, Eg a belem, oltsátok el! naponta a százas nagyságrendet is elérő rosszindulatú hívások igencsak leterhelik az ügyeletekre befutó vonalakat, így előfordul­hat, hogy épp azok nem tudnak segítséget kérni, akiket valóban veszély fenyeget. Mrena József tűzoltó őrnagy és a szolnoki tűzoltóság ügyeletén dolgozó kollégái joggal háborog- nak a szóban forgó telefonhívás­ok miatt. Szerintük még az is ki­mutatható, mikor van iskolai szü­net. A vakáció időszakában ugyanis még inkább megszaporo­dik a „szórakozók” száma. Felte­hetően az otthon unatkozó, ám mobiltelefont birtokló vásott ne­bulók töltik ezzel szabad idejü­ket. A tűzoltók egészen szélsősé­ges esetekről is beszámoltak la­punknak. Van egy ember - tudtuk meg -, aki már hónapok óta zak­latja telefonhívásaival ügyeletü- ket. Végképp nem tudni, miért, de az illető naphosszat tölt azzal, hogy mobiltelefonjáról a díjmen­tes 105-ös segélykérő telefonszá­mot hívja sorozatosan, egymás után. Az ügyeletes mást nem te­het: rendre felveszi a kagylót, majd miután nem szól bele senki, leteszi. És ez így megy az egész szolgálat alatt. Csakhogy ettől függetlenül az ügyeletesnek ten­nie kell a dolgát, mert ha valahol baj van, azonnal intézkednie kell. Volt olyan „ügyfelük” is, aki egy nap jó néhány alkalommal hívta fel őket otthonról csakis azért, hogy a legalpáribb módon ordítozzon az ügyeletessel. Törté­netesen egy villanykaróra mászott macska volt az ürügy arra, hogy a szolgálatos tűzoltókat minősíthe­tetlen módon pocskondiázza. Azon túl, hogy a zaklató telefo­nok akadályozzák az ügyeleteken folyó munkát és nyilvánvalóan emberi méltóságukban is sértik a mások segítségére felesküdött egyenruhásokat, problémát jelent az is, miként lehetne a telefoná­lók kedvét elvenni az efféle „já­téktól”. Nos, mint megtudtuk, még a legmodernebb technika sem mindenható e tekintetben. A tűzoltók - és persze az egyéb más szervezetek - ügyele­téi ma már olyan telefonközpont­okkal rendelkeznek, amelyek a beérkező hívásokat jegyzik, azaz kijelzik a hívószámot, és rögzítik a telefonbeszélgetést. A helyzet illusztrálásaképpen lejátszott be­szélgetések egyértelmű bizonyí­tékát adják annak, hogy ember­társaink közül jó néhányan akad­nak, akik gátlástalanul képesek visszaélni anonimitásukkal. A „Gyertek gyorsan, ég a belem, oltsátok el!” típusú szövegek még az enyhébb változatok közül valók. A hívások azonosítása és rögzí­tése azonban kevés ahhoz, hogy a rosszban sántikáló telefonáló megüthesse a bokáját. Azt tudni kell, hogy a „telefonbetyárok” igyekeznek személyüket titokban tartani, így telefonszámuk rend­szerint nem nyilvános. A hívószá­mukat pedig a telefontársaságok ilyen esetben sem szolgáltatják ki. Mrena József őrnagy lapunk­nak elmondta, az ügyeletüket rendszeresen és folyamatosan zaklató ismeretlen személy adata­ihoz sem juthattak hozzá, bár a hívásokhoz használt mobil ké­szülék számát a hívásazonosító rendszernek köszönhetően isme­rik. A szolgáltató cég csak a rend­őrség vagy a bíróság közbenjárá­sával ad ki adatot - tudták meg. Ennek ismeretében a Szolnoki Rendőrkapitányságon tettek felje­lentést a közelmúltban bűncse­lekmény alapos gyanúja miatt. Karakas László alezredes, rendőr- kapitány tájékoztatása szerint ez esetben nem volt lehetőség nyo­mozás elrendelésére, mert a kér­déses ismeretlen telefonáló tette nem minősül bűncselekmény­nek. Ettől függetlenül azonban vizsgálják annak a lehetőségét, milyen módon lehet felelősségre vonni a rosszindulatú telefonáló­kat. A rendőrkapitány azt is hoz­zátette, a rendőrség központi ügyelete is hasonló gondokkal küzd, van olyan nap, amikor 200 ilyen hívást is fogadnak az ügye­let munkatársai. HGY Nézőpont JÁRVÁS ZSUZSA Nem a Való Világra, hanem a valós világra vagyok kíváncsi Nem kukkotok! Érzem, mindenáron rá akarnak venni, hogy kukkoljak, de én akkor sem teszem. Azért, mert egyszerűen nem szeretek leselkedni, ku­takodni. Édesapám annak idején megtanította, meddig illendő a kíváncsiságomnak terjesz­kedni, és a diszkrécióért diszkréciót kapok cserébe. Ezért soha nem nyúlok a gyerekeim fiókjába, táskájába, a férjem zsebébe, s nem bontom fel más levelét, nem olvasom el az sms-ét. Azért sem fogok kukkolni, mert gyer­mekkoromban rette­netesen zavart, hogy mindig akadt egy Nagy Testvér (nem egészen így neveztem), aki minden csínyte­vésemről részletes pontossággal beszámolt a szüleimnek. Ké­sőbb tanúja volt valamennyi iskolakerülésemnek, orgonalopá­somnak, vad motorozásomnak és szerelmetes kézszorongatá­somnak. Haragudtam is rá eleget. Csak akkor enyhültem meg, amikor rájöttem, mennyire hasz­nos is lehet ez a „tevékenység”. Mert volt nekem olyan Nagy Testvér szomszédom, aki mindenre jobban emlékezett még ná­lam is. így aztán, ha nem tudtam, az-e a gyerek legújabb farmer­ja, amit éppen kiszakított, szellőztettem-e már aznap, a Katiék voltak utoljára vendégségben nálunk vagy mi őnáluk, a kará­csonyfa előző évben pirosban vagy kékben pompázott, esetleg nem jutott eszembe egy rendszám, személyi szám vagy a fehér­neműm mérete, egyszerűen csak megkérdeztem tőle. Annyi árnyoldala azért volt a dolognak, hogy ő bizony arra is emléke­zett, ami nem történt meg. Sőt legszívesebben épp az ilyeneket tudta előadni. Azért sem kukkolok, mert én nem a Való Világra vagyok kíván­csi, ahol luxusvillában rendeznek főzőversenyt és falmászást, ha­nem a valós világra. Arra a magyar valóságra, amely többnyire la­kótelepi panelekben játszódik, ahol nincs jakuzi, ám olykor gon­dot jelent a vízdíjat kifizetni, s nem mindig van mit enni. S bár tényleg falra tudnék mászni attól a rengeteg sületlenségtől, ami­vel meg akarnak etetni, a versenyen mégsem indulnék, mert a műsor fő rendezőelvét: a szex, szerelem, barátság hármasát olyan intim dolognak tartom, ami csakis azokra tartozik, akikre én akarom. Olyan értékek, érzések, észlelések, rezdülések, ami­ket nem szabad havi egymillióra és két luxusutazásra cserélni, mert többé nem lesz a miénk... Tv-notesz Árvizek „árnyékában” Úgy tűnt, az idei Szent István-napi ünnepre bizony árnyékot vetett a fenyegető árvíz, ellenben az áradó Dunával a képer­nyőn programok „apadtak el”, például a máskor hagyomá­nyos vízi és légi parádé, az esti tűzijáték sem jelent meg a te­levízió kínálatában - merthogy elmaradtak a valóságban is. De egyébként is mintha kevesebb emlékező műsort tervezett volna a köztévé erre az ünnepre. Kevesebb csillogást. Valójá­ban rábízta az ünneplést alapvetően két alkotásra, a XI. szá­zad magyar történelmi konfliktusait boncolgató Sacra Coro- nára, és az István, a király című jól ismert rockoperára. Nos, a Koltay Gábor rendezte játékfilm tüzetesen épül a históriai tényekre, ragaszkodik a történelmi valósághoz, s csak keve­sebb szerep jut benne a képzeletnek, a regényességnek. Ami nem baj. Egyébként megjárta már sikerrel a mozikat, állító­lag több mint hatszázezren tekintették meg, ami magyar film esetében igen ritkaság. Valójában azonban most, a képer­nyőn lett igazán közkincs a legszélesebb körökben. És nem okozott csalódást, jóllehet mint általában a kosztümös törté­nelmi filmeknek, melyek látványos tablókban is bővelked­nek, nem kedvez a kis méretű képernyő. A Sacra Coronának sem tett jót, ezek a képek vonzottak legkevésbé, viszont ki­tűnően érvényesültek a film azon részletei, amelyekben a szereplők emberi drámái, a személyes ellentétek, indulatok, érzelmek jutottak szóhoz. Itt élvezhettük erejét, az uralko­dójelöltek - Géza, Salamon és László - egymásnak feszülé­sét. Ebből a szempontból a Sacra Corona a rendező legjobb alkotásának tekinthető, még akkor is, ha az előbbi munkái­ban, például a Honfoglalásban működő túlzó eszményesítés vágya itt is tapasztalható, ámbár visszafogottabban. Belete­kinthettünk történelmünk kevésbé ismert, viszályos korsza­kába, s ez arra is ösztönöz, hogy többet tudjunk meg róla, akár olvasmányban; ugyanakkor elvitt a történelmi szerep­lők lelkivilágába is, lélektani pontossággal. Főleg a különös természetű, ingatag jellemű Salamon ragadhatott meg ben­nünk, hála a kitűnő színészi alkotásnak, Horkai Péter játéká­nak, akiben - mellesleg - a fiatal színésznemzedék egyik igen tehetséges tagját ismerhettük meg. Lám, mennyi tehet­ség és ismeretlenek! Eddig róla is jószerivel semmit nem tudtunk. Láthattuk az olasz sztárt, Franco Nérót, aki volt már nálunk Julianus barát, hont foglaló Árpád, most Gellért püspökként ő mondja ki a szentenciát a korona szerepéről és jelentőségéről mint „üzenetet”. Alighanem erre a szerepre is lehetett volna megfelelő magyar színészt találni, kár volt ér­te Itáliába menni. De ne keressünk kákán is csomót. A film készítéséről szóló „műhelyfilm” elöljáróban péntek este ér­dekes képet festett a filmcsinálás bonyodalmairól kis ha­zánkban. Ami pedig az elnyűhetetlen István, a királyt illeti, még szolidabb kivitelben is - szegényesebb koreográfia - mint ez az esztergomi szabadtéri, melynek felvételét láthat­tuk, unalmassá nem vált, mert a zenéje egyáltalán nem az, mindig jó hallani. Az volt most is. Mindezek ellenére, bár akadt egy-két más úgynevezett ünnepi program is, amely ál­lamalapító István királyunkról szólt, mégis úgy érezhettük, az árvíz öntötte el a képernyőt, a vele való emberi küzdelem. De hát ez érthető. VALKÓ MIHÁLY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom