Új Néplap, 2002. június (13. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-13 / 136. szám

\ 4. OLDAL SZERKESZTOSEG POS TÁJÁBÓL 2002. JÚNIUS 13., CSÜTÖRTÖK Nem mindennapi látványosság Az elvesztett örökség Ufhausenben ötévente rendeznek nemzetközi Straßenparade feszti­vált. A nálunk alig ismert műfaj Nyugat-Európa több országában is közkedvelt, elsősorban a nem mindennapi látványossága miatt, ami mögött hallatlan felkészült­ség van. Itt a fúvószenekarok nem csu­pán zenedarabokat adnak elő hangverseny vagy utcai felvonu­lás formájában, hanem tágas tere­ken, sportpályákon a gondosan összeválogatott zeneszámokra különböző koreográfiái alakzato­kat mutatnak be. A látványossá­got emeli a zenekarok egyenru­hájának díszessége is. Ennek a műfajnak egyik Euró- pa-szerte elismert zenekara a Mu- sikcorps Ufhausen együttes (a ké­pen), amely az abonyiak meghí­vására látogatott hazánkba annak viszonzásául, hogy tavaly nyáron az Abonyi Fúvószenekar és Ma- zsorettcsoport vendégszerepelhe­tett náluk. Különlegesen szép látvánnyal párosuló zenéjüket a cserkeszőlői és az abonyi közönség ismerhette meg. A parádés bemutatót a több ezer néző vastapssal jutalmazta mindkét helyszínen. CSÁKI KÁLMÁN, AZ ABONYI FÚVÓSZENEKARI EGYESÜLET ELNÖKE Egy közelmúltban feldolgozott jogi eset ér­zékletes példája annak, milyen konfliktus adódhat testvérek között a szülő halálával. Az elveszett örökség? címmel megjelent írásban említett helyzet nem hasonlít az enyémhez, mégis felkavart. Keresem a választ arra, hogy végintézkedés hiányában meddig terjedhet az apai örökségből az egyik örökös által a másik örökösnek a kifosztása? Ilyen-olyan okkal el- veheti-e a teljes köteles részt? Elvesztett örök­ségem története röviden a következő. Két tanú aláírásával alátámasztva a testvérem az­zal állt elő, hogy öt éven át ápolta a vele nem egy fedél alatt lakó apánkat, ezért öt évre visszame­nőleg havi 15 ezer forintos ápolási díjat követelt tőlem. De miért éppen öt évre? Apám halála előtt öt évvel a szülői ház kapuja végleg bezárult előttem. Úgy is, mint felnőtt fejjel önálló életet élő ember előtt (aki egyre nehezeb­ben tűrte a szülői irányítást) és úgy is, mint az örökség egyik várományosa. Ekkor ugyanis, ön­kéntes száműzetésemet megkezdve, illendően elbúcsúztam szüleimtől, és lemondtam a lehet­séges örökrészemről is. Szüleim ez idő szerint már évek óta alig tartottak velem és gyermekeim­mel kapcsolatot, mert elkövettem azt a hibát, hogy 43 évesen mertem véleményt mondani va­lamiről, ami ütközött az övékkel. Az örökségről való lemondás és a búcsú azt a képzetet erősítette bennem, hogy talán ezzel a lé­péssel végre kiharcolhatom a szeretetüket, ami­ben nekem, sajnos, nem volt részem... De nem így történt! Karácsonyra képeslapon kívántam boldog ün­nepeket s ráírtam: „Nagyon hiányoztok!” Szent­estén elhunyt apám. Méltóképpen elsirattam. A házat, ami maradt utána, megközelítőleg olyan értékre becsülték, hogy annak a rám eső örökrésze éppen annyi volt, mint amennyi ápolá­si díjat a testvérem rajtam követelt. Ehhez járult egy szörnyen megalázó hagyatéki tárgyalás, amit a mindenáron örökölni akaró testvérem végig- üvöltött. Felolvasták anyám gyűlölködő levelét is. A tárgyaláson nekem nem maradt más, mint mindenre bólintani és többször elnézést kérni a közjátékért. Néhány nappal a hivatalos eljárás után írásban, immár másodszor is, lemondtam mindenféle örökségemről. A végzésben én már „nem is léteztem”. Az örökség nem érdekel. A megaláztatás ször­nyű. Nem sajnálom, amit elvesztettem. Mert a legdrágább örökség mégis csak az enyém lett: egy kazetta, amelyen apám az akkor még pici lányaimnak énekel. De mi is az én bűnöm? Az, hogy a világra jöttem, amikor nem vártak. Azt mondták, a háború végén, a születésem előtt 9 hónappal, apám nem volt itthon... ________________________________________________(n*v és dm Nyoma sincs a régi életnek Hógolyóztunk a májusi verőfényben Fénykép az ötvenes évekből: az iskolai diákjai egy május elsejei felvonuláson Az „aranykalásszal ékes ró- naság” a szőkébb szülőföld­je annak a közel száz tanyai öregdiáknak, akik Mezőhé- ken gyűltek össze találkozó­ra. Valamennyien a tulahéki iskolába jártak a harmincas évektől a hatvanas évekig. Az egykori diákok felkeresték is­kolájuk helyét az Egyenes-dűlőn, s az emlékezés kopjafájára felír­ták nevüket. Most fájó volt a puszta csendje, hiányzott az egy­kori nyüzsgő élet természetes za­ja. Egykor szépen gondozott pa­rasztgazdaságok virultak itt a jó minőségű földeken, a fehérre me­szelt tanyák rég eltűntek, nem ka­csint ránk a kékszemű búzavirág, kiirtotta a modernizáció, csak a pipacs és a szarkaláb ékesíti még a vidéket, és a szarka csörög a fá­kon — mint hajdanán. A találkozót megtisztelte jelen­létével Halász Vince, a község polgármestere és kedves felesége is. A tanítók közül nagyon sokan hiányoztak már, dr. Georgievicsné Giziké és Tamainé Klárika voltak csak jelen. Dr. Páldi János címze­tes főiskolai tanár pár hónapja búcsúzott el örökre tanítványai­tól. Ő a háború után itt kezdte pe­dagógiai pályafutását. A meghitt beszélgetések, a bol­dog gyermekkor felidézése alatt Gecser Pistáék elkészítették a kitű­nő tanyai eledelt, a topogót. A nosztalgiázást erősítették a Szabó Pista és zenekara által játszott régi, szép dallamok. Boldog-keserűség­gel emlékeztek a Múzsái, Toldi, Héjjá, Marínka, Gonda, Deák, Far­kas, Hegyi, Zsíros, Kecse, Szarka, Miile, Makai, Szabó, Vass, Szűcs nevű egykori diákok sok más tár­sukkal együtt a letűnt időkre. Köszönjük a szervezőknek — elsősorban Vass Rózsikának és Farkas Rózsikának - ezt a lelki örömökben gazdag, felejthetetlen napot. TÓTH BOLDIZSÁRNÉ, MEZŐTÚR A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, monda­nivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvas­ható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiá­nyos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin (e mail: kacsork@ujneplap.hu) A jászberényi Nagyboldog- asszony Kéttannyelvű Katoli­kus Általános Iskola énekka­ra nyolc éve tart kapcsolatot a marosvásárhelyi Tudor Vla- dimirescu Állami Gimnázium énekkarával. Idén a jászberé­nyiek utaztak vendégségbe, 35 diák és négy tanár. Már alig vártuk, hogy találkozhas­sunk kedves barátainkkal, akik nagy szeretettel fogadtak bennün­ket. Ott-tartózkodásunk első nap­ján megismerkedtünk Marosvá­sárhely történelmi nevezetessége­ivel, a Bolyai Múzeummal, a Tele­ki Tékával, a Kultúrpalotával, és a gyönyörű főteret is megcsodáltuk. Délután a két kórus közös hang­versenyére készültünk. Az újon­nan épült Deus Providebit Tanul­mányi Házban énekeltünk egy­másnak, a szülőknek, a tanárok­nak és a vendégeknek. Az erdélyi énekkart Szászkay Erzsébet, a jászberényit Budai Lászlóné, iskolánk karvezetője vezényelte. A hangverseny han­gulata bensőséges volt, hiszen nagy örömet jelentett mindannyi­unk számára a közös éneklés. A két csodálatos előadás után nem maradhatott el a köszöntés és ajándékozás sem. Este kimerültén feküdtünk ágy­ba, mégis vártuk a másnapi izgal­makat, hiszen kirándulni men­tünk. A történelemórán tanultak elevenedtek meg előttünk, ami­kor Segesvárra érkeztünk. Meg­néztük a várat és a Petőfi-emlék- művet, majd Brassóba érkeztünk. Felemelő volt számunkra a Feke­te-templomot és a város főterét látni. Ezután a Brasso-Pojánába, a „síelők paradicsomába” utaztunk, ahol felvonóval feljutottunk a hegy tetejére, hogy a hógolyóz­zunk egyet. Nem tudtunk betelni mindenki televásárolhatta szép és értékes ajándéktárgyakkal a táskáját. Vasárnap délben az újonnan épült cserealji katolikus temp­lomban a szentmisén énekelt együtt a két kórus. Előadásunkat szűnni nem akaró tapssal jutal­mazták. A délutánt a vendégfoga­dó családokkal töltöttük együtt. Nehéz és könnyes búcsúzko­dás után másnap reggel indul­Népes csoportunk az programok egyikére igyekszik a havas táj szépségével, a ragyogó napsütéssel, az éledező fák és vi­rágok gyönyörűségével. Mindezt később megkoronázta a csíksom- lyói hegytemplom és a Szűz Má- ria-szobor látványa. Korondon, a népművészetéről híres faluban, tunk haza. Három felejthetetlen napot hagytunk magunk mögött. Megköszöntük barátaiknak a kedves vendéglátást, és azzal kö­szöntünk el egymástól, hogy jö­vőre találkozunk Jászberényben. ___________TACZMAN ANDREA, JÁSZBERÉNY Re ttenetes idők voltak azok Múltidéző ünnepség színhelye volt a kunszentmártoni Karmelita Rendház. 1950 nyarán a településre deportált ciszterci szerzetesek és a hosszabb ideig ott tartózkodó Ágos­ton Julián papköltő emlékére gyűl­tek össze a rendtársak, a hívek, a meghívott vendégek, a múlt előtt tisztelgő polgárok. A megemlékezés dr. Kerekes Károly nyu­galmazott zirci főapát koncelebrációs szentmiséjével kezdődött, majd a rend­ház bejáratához vonultak az egybegyűl­tek, hogy emléktáblát helyezzenek el. Az ünnepi műsorban, ahogy a szentmisén is, a Szent Márton Énekkar lépett fel Lauri- nyecz Pál kántor vezetésével. Ágoston Ju­lián verseit Laurinyecz Péter egyetemista adta elő, igen kifejezően. Avatóbeszédet Józsa László Pro Urbe-díjas helytörténész mondott. Szónoklatában kiemelte, hogy „a fél évszázad előtti múlt egy szomorú mozzanatának felidézése céljából jöttünk össze, hogy emlékezzünk történelmünk­nek egy olyan félelmetes szakaszára, amelyet a fiatalabb nemzedék ma már el sem tud képzelni. De mégsem ez a mai emlékezésünk lényege, hanem az, hogy az utókor számára megörökítsük azok­nak a kiváló ciszterci atyáknak a nevét és tevékenységét, akik 1950-ben nem saját elhatározásukból és nem saját akaratuk­ból töltötték itt egy hosszú, forró nyár he­teit, hónapjait. Hitet és embert próbáló, rettenetes idők voltak azok. Jó lenne, ha nem engednénk a feledés homályában el­veszni, elkallódni e sorsdöntő események emlékét.” A szónok felidézte, mi is történt a jel­zett vészterhes esztendő júniusában itt, a Karmelita Rendház falai között és szerte az országban. „A Rákosi-korszak egyházüldöző poli­tikájának kegyetlen intézkedései a tető­pontra hágtak. Mindszenty József bíbo­ros hercegprímás életfogytiglani fegyház- ra ítélve már két éve raboskodott ismeret­len börtönökben, hozzá hasonlóan ter­mészetesen a papok százai is. A Magyar Püspöki Kar mégsem volt még hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, hogy aláírja az ál­lam és az egyház közötti megállapodás szövegét, melynek pontjait úgyis Rákosi és környezete diktálta volna. Elkezdődött hát az iskoláiktól még 1948-ban megfosz­tott szerzetesrendek elhurcolása az or­szág egyik részéből a másikba, hogy a püspöki kart térdre kényszerítsék, s egyúttal a legitimitás látszatát keltve el­kobozzák, állami tulajdonba vegyék a férfikolostorokat és a női zárdákat. A szerzetesek sorsa megpecsételődött. Jú­nius 9-ről 10-ére virradó éjszaka megin­dult az első deportációs hullám: a Jugo­szláviával határos sávból elhurcolták az összes férfi és női szerzetest.” Józsa tanár úr Sulyok Ignáctól, a ki- lencvenegy évesen is aktív zirci apátsági monostor szerzetesétől idézve ismertette az internálás kálváriáját. Elmesélte, ho­gyan toloncolták be egy leponyvázott te­herautóba a szerzeteseket, akiket a kun­szentmártoni karmelita zárdába hurcol­tak. A szónok név szerint is felsorolta az akkori kegyetlen politikai döntés elszen­vedőinek tagjait. A legidősebb nyolcvannégy, a legfiata­labb huszonhat éves volt. Közülük ketten Kunszentmártonban hosszú időre: Csehy Alfonz atya majdnem 30 évig, 1980-ban bekövetkezett haláláig állott a kunszent­mártoni nagytemplom híveinek szolgála­tában, Maróti Arnold atya pedig pontosan 50 évig tartózkodott a településen. 52 év elteltével a harminchét meghur­colt ciszterci atya közül már csak öten vannak életben: a 95 éves Horvát Adolf és Sulyok Ignác kiérdemesült zirci perjel, Simon Marót, Hardy Gilbert és Maróti Ar­nold atya. „Az államhatalom nem kímélt költsé­get és fáradságot, hogy a szerzeteseket embertelenül szétszórja s kitépje őket otthonukból, de a kisujját sem mozdítot­ta azért, hogy létfenntartásukhoz akár egy karéj kenyeret is biztosítson! De egy vidéki településen hogyan le­het ennyi embert ellátni? A nagylelkű karmeliták szerény tartalékai egy-két nap alatt kimerültek. Ők azonban köz­szeretetnek örvendtek Kunszentmárton hívő népe körében és a környező tanya­világban. Megszervezték a helyi hívő kö­zösséget, mely a környékbeli tanyák jó­lelkű népével karöltve, csodálatos áldo­zatkészséggel és megható szeretettel gondoskodott szalmazsákról, takaróról és mindennapi élelmezésükről, három hosszú hónapon át. Míg élünk, nem fe­ledkezhetünk meg ennek az igaz magyar és keresztény népnek jóságáról” — emlé­kezett vissza Sulyok Ignác atya. Józsa ta­nár úr ünnepi beszédében kiemelte, hogy a leleplezésre váró emléktábla Ágoston Juli­án ciszterci papköltőre is ráirányítja a fi­gyelmet, aki kényszerű kunszentmártoni tartózkodása idején kötetnyi verssel gazda­gította a magyar irodalmat, habár az ő munkásságának felfedezése, teljes feltárása még mindig várat magára. Fájdalmasan rö­vid életének sokrétűségét — hiszen 1969- ben halt meg 60 éves korában - versek, prózai művek, irodalomkritikák, didaktikai tanulmányok jelzik. Az emléktábla leleplezésének ünnepi aktusa előtt Józsa tanár úr köszönetét mondott a kezdeményezés gondolatáért dr. Barna Gábor egyetemi tanárnak, a megvalósítás lehetőségének megteremté­séért pedig azoknak a személyeknek és intézményeknek, akik és amelyek anyagi áldozataikkal segítették az emlékezés ünnepét. VASS ZOLTÁN, KUNSZENTMÁRTON c A I ß

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom