Új Néplap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-27 / 98. szám

4. OLDAL MEGYEI TÜKÖR 2002. Április 27., szombat Szívfájdalom a szívemberéit A Fradi válogatott focistája igazi baráttá vált „Sír a telefon...” — ki ne emlékezne a ré­gi-régi slágerrel? Valóban, a lélek legrej­tettebb zugait tárja fel, ha egy férfiem­ber könnyeivel küszködik. Nagyon ne­héz a gondolat a beszélőnek, de a vonal túlsó végén lévők is ökölbe szorított kéz­zel birkóznak ilyenkor az érzéseikkel, melyekben néha toleranciát veszt a fáj­dalmakból kifakadó indulat, a féltés vagy a félelem. Esetünkben nekem is birkóznom kellett, amikor megcsörrent Tiszafüreden a telefo­nom, hiszen a két mondatfoszlány után sejt­hettem, hogy a hívó szája széle bizony je­lentős fogpróbának van kitéve azért, hogy a könnyekkel együtt is érthető legyen ez a be­szédes kapcsolat. Gyerekkori jó barátom ke­resett, aki még 1998-ban vesztette el felnőtt fiát. Ez a gyógyíthatatlan seb szakadt fel új­ra Simon Tibor válogatott futballista értelmetlen halá­lával. Ez a történet igazi szülői szívfájdalom a szív­emberért.- Tudod, hogy ősfradista vagyok, amolyan zöld vérű, aki minden követ megmoz­gatott azért, hogy relikviát szerezzen a lebontott régi Fradi-pálya maradványaiból - kezdi az emlékezést S. Já­nos. - Ezt a kincset egy kis szelencében őrzöm, benne azzal a szalagocskával, amit kisfiam a csuklóján viselt születésekor. így talán ért­hető, hogy gyerekemből is vérbeli Fradi-drukker lett. Kötődése akkor vált igazán erőssé, amikor sűrűsödtek látogatásaink az Üllői úton. Édesanyám a László Kórházban dolgozott, s a háza is közel volt a szentélyhez. Amikor a fővárosban jártunk, a család férfiszekciója nem hagyhatta ki a derbiket. így volt ez ak­kor is, amikor édesanyám ápolónőként ma­ga is ápolásra szorult lábtörése miatt. Érthe­tően gyakoribbak lettek ekkor látogatásaink. Hozzá, de a stadionba is. Fiam 15 éves volt, amikor először látott kifutni a gyepre egy megalkuvás nélküli, az utolsó leheletéig haj­tó, küzdő fiatal, vagány srácot. Ő volt a SI- MI! így, csupa nagy betűvel, hiszen a srá­comnak azonnal ő lett a kedvence, az Isten, akit az Úr is fradistának teremtett. Igazi pél­dakép, akinek ezek után kincs lett minden fotója, nem is beszélve a nevével díszített zöld-fehér mezről, s azokról a sorra megvá­sárolt kis csecsebecsékről, amelyek taliz­mánjai lettek a kamasz fiamnak - mondja János, akinek szavaiban ekkor még csak lappangva éreztem a tragédiát, ami most is, mint legtöbbször, váratlanul tört ketté vala­mit, hiszen elcsukló hangon így folytatta:- Tudod, hogy 1998-ban el kellett temet­nem a fiamat? „Nem, nem...” — hebegtem ki zavarodott őszinteséggel, hozzátéve azt a „megértelek” szócskát, amit esetemben az is indokolt, hogy én is átéltem ezt az érzést akkor, ami­kor szinte a karjaim közt halt meg a huszon­három éves bátyám. Nekem is köszörülni kellett így a torkomat, amikor kértem, hogy folytassa. Ekkor már valóban sírt a telefon...- A fiam már főiskolás volt Pesten, ami­kor megtámadta a halálos kór. Bíztunk a csodában, reménykedtünk a felépü­lésében, hiszen erős volt, fiatal, és a súlyát is tartot­tuk. Nehéz műtétre készí­tették fel, abban a kórház­ban, ahol történetesen a népszerű színész, Bubik István egyik ismerősét is gyógyították. Hogy, hogy nem, Pista közeli barát­ságba került a fiammal. Barátaival egyre többet időzött a betegágyánál. Tréfálkoztak, heccelőd- tek, éltetve ezzel is a gyógyulás hitét, bennem és feleségemben is, amit talán soha nem tudunk megköszönni. A nagy műtét előtt magam is be­széltem Bubikkal, s elmondtam neki, hogy mekkora fradista a fiunk, s mit jelentene számára, ha találkozhatna példaképével, Si- mivel. Elmondtam, de akkor haza kellett utaznom, így csak a fiam műtétje után tud­tam meg, hogy Bubik felhívta Simít, aki az első hívó szóra rohant be a kórházba, s a gyerekem úgy nyithatta fel a szemét, hogy látta, a bálvány, akit az Isten is fradistának teremtett, fogja a kezét... Ezek után megért­heted, hogy milyen indulatok dúlnak ben­nem, amikor hallom, hogy ezt a szívembert agyonverte egy kigyúrt izmú, embertelen, lélektelen, esztelen, állatiasan őrült falka. Ők most belém is rúgtak, „viperájuk” vagy vasrúdjuk engem is kicsit halottá tett, hi­szen megölték annak a lehetőségét, hogy megölelve, kezét megszorítva köszönjem meg Tibinek, amit a fiamért tett... Itt már valóban nehéz volt összeraknom János mondatait, hiszen a vonal egyre több­ször elcsuklott, majd szaggatott, búgó hang­gal meg is szakadt. Letette a kagylót egy meglett férfi könnyeket rejtő büszkesége, hogy aztán délután újra megcsörrenjen a te­lefonom: — Átjöttem autóval, hogy négyszemközt folytassuk. Tudod, ez nem telefontéma! Egy kávé mellett fejeztük be a történetet. Kiderült, hogy Simon Tibor állandó beteglá­togató baráttá válva még jó hét hónapig él­tette János fiát. Meghíva őt a Zöld Sasok le­gendás Simon-féle éttermébe, zöldkártyát adva a halálos kórral küszködő fiatal druk­kernek ahhoz is, hogy beléphessen az Üllői úti szentély legrejtettebb szegleteibe. Most már megsokszorozva azt a szülői fájdalmat, ami tiszta szívből sír Simiért, a szívembe­rért. A markáns arcú, mindig elszánt küzdő­ért, aki nemcsak a pályán, de magánember­ként is szívét adta a győzelemért. Érző lelkű barátként, segítve másokon. — Tudod, nekem most szólni kellett Tibi­ért és a fiam emlékéért. Fiamat a gyilkos kór gyűrte le, Simít a két lábon járó esztelen gyűlölet, az állatian brutális ösztön, az a vér­szomjas düh, melynek falkában szánalmas bátorsága nem ismer sem irgalmat, sem ke­gyelmet, mert lelketlen, szívtelen, ezért go­nosz is. Ez is betegség, de ha időben felis­merjük, gyógyítható. Ha sokan emeljük fel a szavunkat ellene, akkor még ki tudjuk irtani az írmagját is ennek a halálos veszedelem­nek - önti ki szívét a fiát négy éve elvesztő apa, aki szeme sarkát törölgetve, utoljára még elrebeg egy „nyugodj békében, Simi” mondatot. Látszik rajta, hogy nem csak az érzéseitől fél, mégis rábeszélem, hogy ma­radjon nyoma ennek az emlékezésnek, hi­szen az nem fejbe rúgásokkal, teleszkópos viperák, vasbotok vagy éppen baseballütők ütlegével akar írmagot irtani, hanem a szív­emberek csendes fájdalmával, azzal a szép emlékkel, amely csak a jók életének a része, nem engedve azt sem, hogy elvegyék tőle, ami az övé. Úgy, mint azt a transzparensek és a nagy kivetítőtábla hirdette az Üllői úton: Velünk maradsz mindörökké! ___ ___ PERCZE MIKLÓS Sim on Tibor az első hívó szóra rohant be a kórházba a megműtött fiúhoz „Kivirágzott” a karcagi piac Körkép Nagyon sokan megfordultak csütörtökön a karcagi pia­con. A kínálat bőséges volt, a helyi termelők áruja mellett abádszalóki, tiszaörsi és bu- csai portékát is lehetett kap­ni. A beköszöntött jó idő „meghozta” a palántaáruso­kat is. Az önkormányzat a közelmúlt­ban újíttatta fel a régi piaccsarnok épületét. A sárga műanyag tetőt modernebb váltotta fel, amely re­mélhetőleg a nyári kánikulában kis enyhet ad majd az árusoknak és portékáiknak is. A csarnok épületében az állandó kereske­dők, őstermelők árulnak. Az idős nénik, bácsik néhány tojással, a kertben megtermelt zöldséggel, hagymával kis nyugdíjukat egé­szítik ki. Többen azonban most attól tartanak, igaz lesz a szóbe­széd, hogy ők is csak nyugtával árulhatnak majd a piacon. — Látja, kedves, a kezeimet, az ujjaimat is nehezen mozgatom már, nemhogy még számlákat ál- lítgassak majd. Ez a fiatalasszony is vett egy csomag retket és egy csomag petrezselyemzöldet hat­van forintért. Ha erről számlát kell majd adnom, azt a kis hasz­not, amit ez a piacozás jelent, a papírboltba hordom nyugtára. Miért gürcöl akkor az ember? — dohog a 73 éves Mária néni, aki­vel egyetért a mellette krumplit, hagymát, zöldséget áruló idős fér­fi is. Az egyik abádszalóki kereske­dőnél éppen fizet Nagy Zoltánná. A kétgyerekes anyuka magasnak találja az árakat, mint mondta, nagyon kacsingatnak ugyan rá az eperszemek, de bármennyire is szeretné megvenni csemetéinek, a kilónkénti 1500 forint megfizet­hetetlen ár neki, így csak egy kis almát, narancsot, banánt és egy fej káposztát vásárolt. Ő inkább hetente többször vásárol keveseb­bet, hogy mindennap friss áru ke­rüljön otthon az asztalra. Kiss Mihályné két szatyorral éppen kerékpárjához igyekezett, amikor megszólítottuk. Örült, hogy már 60 forintért szép salátát kapott, de a káposztával kissé elé­gedetlen, mert mint mondja, a szép árut belülről sokszor barna levelek fedik. A hagyma árával és a zöldségével elégedett.- Már azt is kiderítettem - folytatja —, ha zsák krumplit ve­szek, akkor a 60-80 forintos kilón­kénti ár helyett 38-40-et kell fizet­nem, úgyhogy szombaton veszek egy zsákkal. A kinti szabad területen árulók közül Kovács Jánosnét szólítottuk meg, aki néhány csokor virággal, egy kis zöldséggel, hagymával, szárazbabbal jött ki a piacra. Er­zsiké néni egyedül él, 28 ezer fo­rintos kis nyugdíját igyekszik ki­egészíteni a piacozással.- Itt az idő is jobban telik, em­berek között vagyok, otthon meg csak a kutya és a macska vesz kö­rül. A néhány tojásért, amit ilyen­kor felhozok, egy asszonyka min­dig érte jön. Most 15 forintjába’ vitte el. Nem adom sokért a répát, hagymát se, nézze meg, ott mennyiért adják — mutat a keres­kedők felé. - Nekem már nem sok kell, nincsenek nagy igénye­im, amíg bírom, addig csinálom azt a kis kertet. Kiss Imre a saját élelmiszer- boltjába vett friss zöldséget és gyümölcsöt. Általában a terme­lőktől vásárol, mert ott húsz­harminc forinttal olcsóbb az áru. Az idősebbek által is kedvelt al­ma 140-160 forintos árát magas­nak tartja, véleménye szerint a déligyümölcsdömping miatt las­san elfeledjük a magyar terméke­ket, és ez hiba. A piacon azonban nem csak a zöldségárakat vitatták meg az emberek, a nyugdíjasok egy cso­portja a politikára fordítja a szót. - Maga el sem tudja képzelni, mi lesz még itt - fordul felém Kiss Lajos bácsi -, mi már átéltünk sok mindent, és higgye el, most sem babra megy a játék - mond­ja a hetvenes éveit taposó férfi, aki szerint lesz még itt gázproblé­ma, áramgond, és a kenyér is 200 forintba fog kerülni, majd máris visszafordul a kis kupaktanács­hoz, ahol tovább vitatják a világ dolgait. Csütörtökön talán a legna­gyobb forgalom mégis a virág­árusoknál volt. Fogyott a csokor­ba kötött orgona, gyöngyvirág, tulipán. Egy-egy csokor 100-150 forintot kóstált, de a kálát, szeg­fűt is vették. A palántaárusok sem panaszkodhattak, hiszen a jó idő a kiskertekbe csalogatja a tulajdonosokat, így rövid idő alatt akadt vevő a paradicsom-, paprika- és virágpalántákra. A fu­tóparadicsom-palántáért a sarok­ban 260 forintot kértek, de voltak itt palánták 30-50 forintért is. Egy cserép muskátli 200-300, a petú­nia 60-80, az árvácska 70 forintba került. A karcagi Péntek Istvánná kis nyugdíját egészíti ki a palánta- ámsítással. Mint mondja, a mun­kából a család is kiveszi a részét, hiszen a több száz palántát velük gondozta eddig. A legkapósabb a petúnia volt, tíz szín közül vá­laszthattak nála a vevők, de volt futómuskátlija és szegfűpetúniá­ja is. Mészáros Ferencné petúniát vett, mint mondta, a temetőbe vi­szi a palántákat.- Nekem nagyon drágák a 60 forintos palánták, a konkurencia még magasabb áron kínálja őket - mutat a mellettünk árusító el­adókra -, pedig szívesen vennék néhány tővel otthonra is. Amikor Borúzs Lajos beállt a sorba, kosarában már ott sorakoz­tak a paradicsompalánták.- Szeretek vásárolni - mondja a fiatalember, amikor megjegy­zem, nem sok férjet lehetett látni a piacon kosárral a kezében. — A feleségem dolgozik, a gyerekek iskolában vannak, én ráérek, így kijöttem megvenni a zöldséget, gyümölcsöt és a palántákat. A pe­túnia- és paraijicsompalánták az otthoni kiskertbe kerülnek - árul­ja el fizetés közben, majd még el­megy a zöldségpiacra is, ahol a kakaspörkölt mellé salátát vásá­rol. A fiatalember a karcagi piac zöldség- és gyümölcsárait elfo­gadhatónak tartja, bár a minőség­gel sokszor elégedetlen. Éppen ezért nála nem az ár az elsődle­ges, hanem a minőség. OARÓCZI ERZSÉBET Álláspont Ismerkedtek a veszéllyel Ifjúsági katasztrófavédelmi verseny Szolnok Az Országos Katasztrófavé­delmi Főigazgatóság versenyt szervezett az általános és kö­zépiskolás fiatalok számára annak érdekében, hogy isme­reteket szerezzenek veszély- helyzetekről, azok elhárítá­sának módjairól. A megyei verseny tegnap zajlott Szolnokon, a üszaligeti Turiszti­kai és Szabadidőközpontban nyolc csapat részvételével. A ver­seny résztvevői - negyvennyolc általános iskolai tanuló és közép- iskolás diák alkotta kis közössé­gek - a szolnoki, a kunszentmár­toni, a tiszafüredi és a jászberé­nyi polgári védelmi kirendeltsé­gek és a tűzoltóságok által felké­szített csapatai voltak. A verseny­zők több olyan szituációban bi­zonyíthatták felkészültségüket, amelyekhez hasonlókban nap mint nap éles helyzetben bizo­nyíthatnak a profi tűzoltók és a katasztrófavédelem területén dolgozó más szakemberek. A fia­talok számot adtak egészségügyi, rádióhasználati ismereteikről, ar­ról, hogy milyen gyorsan és ügyesen tudták magukra ölteni a speciális védőruhákat. A résztvevők tárgyjutalmat kaptak, a legnagyobb tét azon­ban az országos fordulóba való bejutás lehetősége volt. Ez a ka­tegóriák első helyezettjeinek, a ti- szakürti általános iskolásoknak és a karcagi Gábor Áron Gimná­zium versenyzőinek adatott meg. Ők lesznek azok, akik május vé­gén képviselhetik megyénket a háromnapos országos versenyen Zánkán. HGY LACZI ZOLTÁN Földvédők Az utóbbi hetekben ismét előkerült a magyar föld tulajdonlásának ügye, amin nincs mit cso­dálkozni, hiszen e téma kitűnő lehetőség az emberek megtévesztésére. Miután szomszéda­ink többségével ellentétben országunkban már szinte minden rögzített vagy mozdítható vagyon külföldiek érdekeltségébe került, nem nehéz meggyőzni a többséget arról, hogy a földet mindenáron meg kell védeni a külföldiektől. Ez eddig rendben is volna, azoknak a hangja vi­szont sokkal halkabb, akik azt állítják, a magyar mezőgazdaság jövője alapvetően nem ettől függ. A külföldiek földtulajdonlása ügyében ugyan megszületett egy ideiglenesnek tekinthető, hétéves átmeneti időszakot tartal­mazó egyezség az Európai Unióval, az igazán lényeges, a vidéki népesség boldogulását alapjaiban befolyásoló agrárkérdésekben '■ azonban még mindig homá­Földönfntóvá válhat saját birtokán lyos a kép. A pillanatnyi helyzet szerint a hazánknak biztosítandó kvóták konzer­válják a jelenlegi termelési méreteket, messze alulmúl­ják az ország ökológia és gazdasági lehetőségeit. Még több vitát vált ki a közvetlen kifizetésekre vonatkozó brüsszeli javaslat, mely szerint a csatlakozás első évében a magyar paraszt a tagál­lamokbeli kollégájának juttatott összeg negyedét kapná csak meg e címen. Nem babra megy a játék, például gabonafélék ese­tében a hazai termelő hektáronként 20 ezret kapna, míg közös­ségbeli társa 80 ezer forintnak megfelelő összeget. Ennek — és a jóval magasabb uniós hozamok — ismeretében egyszerű annak megállapítása, hogy a magyar gazda, bármennyire is találékony, rövid időn belül bedobja a törülközőt, és szerencsésnek mond­hatja magát, ha nem válik földönfutóvá saját birtokán. És ez csupán egyetlen példa a sok közül. A lényeg, hiába min­den, a földvédelem érdekében tett lépés, ha ilyen hátránnyal áll rajthoz a magyar paraszt, hamar tönkremegy, sőt, rákényszerül­het földje eladására is. Különösen azt a réteget fenyegeti e ve­szély (ezenkívül több is), mely az alig táblák, parcellák talaját túrja. Nem véletlen, hogy a nemrégiben meghirdetett program egyik fő célként a versenyképes üzemméret kialakítását szorgalmazza. A gond csak az, hogy a tíz-egynéhányezer felfejlesztendő családi gazdaság nem gyógyír az ágazat megannyi bajára, nem pótolja az agrár-szerkezetátalakítás érdekében az elmúlt évtizedben tett sikertelen próbálkozásokat. Ha hinni lehet egy tanulmánynak, hazánkban 300 ezer főre becsülhető a „felesleges” agrárnépes­ség, azoknak a száma, akik mikrogazdaságaikban képtelenek nemzetközi mércével mérve hatékonyan és versenyképesen ter­melni. Ezen is el kellene már gondolkozni, nem csupán a földtu­lajdon védelmét hangoztatni. FÖLÖMÉRE GYAKOROLNAK. A szolnoki Építészeti, Faipari és Környezetgazdálkodási Szakközép- és Szakiskola ötödéves kör­nyezetvédelmi technikus tanulói a gyakorlatban is foglalkoznak földméréstannal és szintezéssel. Felvételünk az egyik gyakorlati foglalkozáson készült._______________________fotó, mészáros jános I I *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom