Új Néplap, 2002. április (13. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-20 / 92. szám

4. OLDAL MEGYEI TÜKÖR Gázlámpa virít a tanyán Ha a most ötvennégy éves Sallai Kál­mánnak és a feleségének a tanyája — amelyik Túrkeve és Mezőtúr között fi­gyeli a múló időt — mesélni tudna, hej, de sok mindent elárulna a múltról! Pél­dául azt, hogy évtizedekig bakterház- ként szolgált, és ablakai előtt néhány méterre naponta hatszor csattogott, za­katolt, pöfögött el és vissza a komótos mozgású „Kevi Julcsa”. Mozogtak az edények, megzörrentek a tá­nyérok, mert itt nem volt megálló, és a sze­relvény teljes sebességgel - ami lehetett vagy negyven kilométer is — robogott tova. Sallai Kálmánék 1973-ban költöztek ide hár­man: a párjával, egy kislányával együtt. Még két évig járt ez a vonat, majd emberek, gé­pek érkeztek, felszedték a síneket, váltókat, elvitték a talpfákat, és mára csak a néma bakterházak közül őrzik páran az itteni kis­vonat emlékét. A Sallai családban még egy kisasszony szü­letett, de ők azóta már felnőttek, férjhez men­tek, családot alapítottak. Eddig három apró­ság érkezett hozzájuk: az egyikük Túron, a másikuk Keviben lakik, de sűrűn felkeresik az itteni tatát, mamát. Jó kis tanyasi levegőt szív­ni, kosztot enni, nagyokat futkározni, játszani a szélben, a széllel, amelyik akadályok nélkül suhan át a se eleje, se vége pusztán. Két szoba, konyha, kamra, melléképüle­tek tartoznak ehhez a bakterházhoz. Ko­rábban Kálmán dolgozott a téeszben, jelen­leg nem messze egy vállalkozónál áll alkal­mazásban. Bérlete nincs, buszra jó ha évente háromszor száll, kerékpáron közle­kedik. A munkahelyére is, meg Mezőtúrra is, ha valamiért menni kell, vagy látni sze­retné a városi nyüzsgést. Mert aligha zavar­ja nyugalmukat a szomszéd, hiszen a leg­közelebbi tanya két kilométerre van tőlük. A felesége Mezőtúron dolgozik, a katolikus iskolában ebédkiadó. Ő busszal megy és érkezik haza. Tavaly meglopták őket, elvittek negyven baromfit, azóta sincsenek meg a tettesek. Van viszont négy eb, közülük kettő olyan vad, akár a darazsak. De csak a tanya hatá­ráig, ami kutyanyelven egy jókora udvart je­lent. Mégsem ők a legéberebbek, az idege­nek jelzését négy liba vállalta, és ha bárki közeleg, messziről akkora patáliát csapnak, hogy nincs az az anyós-összejövetel, amely megközelítené ezen zenebonát. Kálmán úr imád itt lakni, az égvilágon se­hová nem vágyik. Ellátja a jószágot, az ól­ban tíz másfél hetes kismalac szívja az any­ját, odakinn meg épül-készül a szélkerék, a gazda találmánya. Mert a tanyasi ember roppant leleményes, rákényszerítik a zord, mostoha körülmények. Villany nincs, az es­ti órákat gázlámpa színesíti. Ad annyi fényt a csillagtalan éjszakákon, mint egy kétszá­zas égő. Egy gázpalack jó hónapig elég. Mosni, centrifugázni aggregátorról szokott az asszony, a tévé akkumulátorról sugároz. Az 1-es, 2-es meg az RTL Klub fogható. Fő­leg Kálmán párja figyeli az adást. Ha nagy ritkán a lámpa felmondja a szolgálatot, gyer- tya világít. Éhezni sohasem szerettek, a tavaly vágott három mázsás hízóból még akad ez-az a kamrában. Az idei tervek között tetőrepará­lás szerepel, mert a böjti szelek viharosra si­keredtek, amelyek otthagyták kezük nyo­mát a széldeszkákon, a ház tetején. Azután ha minden igaz, nyárra, nyár végére meg­lesz a szélkerék. Ezt a gazda fabrikálja, a szerkezet majd IFA-generátort hajt, és így tölti az akkumulátort. Akkor pedig itt is nyugdíjba mehet a régi, bevált gázlámpa, mert ezt a kereket úgy lehet állítani, fordíta­ni, ahogyan az arra bóklászó szelek kénye- kedve diktálja. Érkezzenek bármerről, dél­ről, keletről, északról, nyugatról. A gazda olvasni is szeret, hiszen jár a Kis- kegyed hetilap. Az újságra is sokáig előfize­tett, de már nem viszik ki, pedig a bakterház akkora távolságra áll a műúttól, hogy egy hosszú kezű suhanc jókora göröngyöt be tudna hajítani a portára. Igaz, utána ajánla­tos felkötni a nyúlcipőt, mert mint korábban szó volt róla, a négy eb közül kettő úgy őrzi a területet, hogy nem ajánlatos bevárni őket... □. SZABÓ MIKLÓS Ez kérem a gázlámpa! - mutatja Sallai Kálmán, a kevi tanyák egyikén fotó. m. j. Tiszta szíwel és lelkiismerettel Özv. Molnár Balázsáét Erzsiké nénit négy saját gyermekkel — Balázs, Barna, Erzsiké és Zsuzsika — ajándékozta meg egy boldog házasság. A gyerekek felcseperedése idején gon­doltak egy nagyot élete párjával, s azt tervezték, hogy még magukhoz vehetnek két apróságot. A sors azonban ekkor közbeszólt, hiszen elvitte Erzsi mama legfőbb támaszát, Ba­lázs bácsit. Az egyedül maradt asszonyt, akit nagyon megvi­selt a korán jött özvegység, gyerekei próbálták lebeszélni a közös tervről, mondván: Anyuka, betegen ne vállaljon ilyen komoly terhet! Erzsiké néni ennek ellenére belevágott, s nem bánta meg: „Meggyógyított a feladat, újra értelmet ka­pott az életem azzal, hogy megvalósíthattam azt, amit még közösen terveztük a papával” Tiszafüred Tizenhét esztendővel ezelőtt kér­ték arra a „gyermekvédelmisek”, hogy csak egy hétre viselje gond­ját Mónikának és Zsoltinak, az ikerpárnak. Elvállalta, s az egy hétből úgy lett már lassan két év­tized, hogy a gyerekek tisztessé­ges felnőtté válva, a legtermésze­tesebb szeretettel és ragaszkodás­sal szólítják édesanyának az ér­tük szó szerint mindent vállaló idős asszonyt. — Olyan kis madárcsontúak voltak, hogy nagy volt nekik a bi­ciklim csomagtartója. Igényelték a gondoskodást, a szeretetet, így egy hét után ragaszkodtam ah­hoz, hogy az enyémek maradja­nak. Mit bántam én, hogy kevés volt a pénz, mindent megtettem Erzsiké néni nagylányával, Sós Benke Mónikával, s a jól kiérdemelt kitüntetéssel azért, hogy semmiből ne szen­vedjenek hiányt. Rajtam nincs ék­szer, mert ha kellett, még azt is pénzzé tettem értük - emlékezik a nehéz időkre a most 72 eszten­dős Erzsiké néni. Elbeszéléséből is kiderül, hogy ezek az idők bizony embert pró­báló évek voltak: Zsolti gyakori betegségeivel, s még gyakoribb iskolai csínytevéseivel, a csende­sen szerény Mónika sportkarrier­jének építésével, s azzal a jól ér­zékelhető feszültséggel együtt is, amit az „első fecske” ikerpár fél­tékenysége jelentett a ’89-ben harmadikként érkező Szilvivel szemben. Az ezzel kapcsolatos történe­tek mindegyike megérne egy-egy szívbéli fejezetet, ám most elég talán csak annyit leírni, hogy Er­zsiké néni minden nehézséget képes volt leküzdeni, amiben se­gített persze az elhatározását el­fogadó és tisztelő családja is, amikor beteg volt, amikor a szükség azt úgy hozta. Mosolyog, amikor arról'mesél, hogy negyvenna­pos kórházi ápolá­sából lábadozva azért hívták sürgő­sen az iskolába, mert az igazságát a 7-8 évesek őszinte­ségével kereső Zsoltika egyszerű­en bezárta a tanári­ba a pedagóguso­kat, vagy amikor ar­ra emlékezik, ahogy hatvanéves fejjel együtt kellett futni Mónikával a karateedzésekre. Ez a múlt, a jelen pedig az, hogy Zsolti keresetten ügyes kezű festő lett, közben letéve a bizton­sági őri vizsgát, Móni úgy tagja a kyokushin karate magyar váloga­tott keretnek, hogy 2000-ben a kaunasi Európa-bajnokságon do­bogóra állhatott a felnőttek 60 kg- os súlycsoportjában. Mindezek mellett a fővárosi készenléti rend­őrség megbecsült tagja. Szilvi pe­dig úgy ért a házasság révébe, hogy már három unokával is megajándékozta a mamát. A nagylány röviden, de kifejezően mondta tollba a szeretetet:- Ő ezt soha nem a pénzért csinálta, hiszen az sokszor kevés lett volna ahhoz, hogy úgy nő­jünk fel, hogy nem szenvedtünk semmiben hiányt. Mindent meg­adott nekünk, amit egy édesanya megadhat gyerekeinek! Szeretete, gondoskodása mindent előterem­tett, s mindent megadott. Hát, ez lenne a titok! No, és persze az a mondat, amit Erzsiké néni már egy kicsit homályos sze­mekkel fogalmazott meg: — Ezt csak olyan embernek szabad elvállalnia, akinek tiszta szíve és még tisztább lelkiismere­te van! Ez utóbbi hallatán bizonyosan a legjobb helyre került a nevelő­szülői kitüntetés, amit Erzsiké né­ni nemrég vehetett át a megyehá­zán, mert az adományozók mel­lett hét felnevelt gyermek és már unoka is tanúsíthatja: Erzsi ma­ma szíve és lelkiismerete maku­látlanul tiszta. Olyannyira, hogy szinte biztos, most Balázs bácsi is büszke lenne arra, hogy élete pár­ja nélküle is vállalta ezt a nehéz, de szeretetteljesen szívbéli fele­lősséget. ________________P. M. 2002. ÁPRILIS 20., SZOMBAT $ɧ Nézőpont ZSOLDOS GYÖRGY Vészhelyzet A könyvek pedig a polcon csendben kushadnak Egy nemzetközi felmérés szerint hazánk la­kossága a negyedik helyen gubbaszt üveges szemekkel a tévénézők rangsorában. Még mi­előtt felhorgadnék a kétes dicsőség hallatán, és passzusokat idéznék a „ szem rágógumija” által okozott káros hatásokról, némi önvizsgá­latot tartva, magamba szállók. Mert lássuk csak, mit teszek én? Foglalkozásomból adódóan jószerével egész nap egy szerkesztőségi monitor előtt csücsülök, vadul gyomlálgatva a megbúvó helyesírási hibákat (több-keve­sebb sikerrel), de közben azért néha fél szemmel egyik hírforrá- i sunkra, a tévére sandítok, hadd lám, mi is történik a nagyvilágban. Belefér az időbe. Aztán este, kissé le­.... ........................... csiszolt aggyal hazaérek, s bi zony, nem az első dolgom tréningruhát ölteni, s táncos léptekkel, fitten futni pár kört a la­kótelep körül. Ellenben sarkig tárom a hűtőszekrény ajtaját, él­vezettel matatok a jobbnál jobb falatok között, aztán a szekérde- réknyi tálcával megrakodva belehuppanok a fotelba, és a tévé távirányítója után nyúlok, hadd pettingeljek egy jóízűt a nyomó­gombokkal. A virslim mellé pedig ömlik a kecsappal dúsított ak­ciófilm. Aztán jóllakottan szuszogva, tunyán átváltok egy másik csatornára. A könyvek pedig a polcon csendben kushadnak. Apropó! Tán egy éve, hogy megkapó riportot láttam egy értel­miségi családról, akik megelégelve a civilizáció áldásos-átkos ha­tásait, egy kies tanyára költöztek. Csicseregtek a madarak, ringa­tózott a pipacsmező, fecsegett a csermely, de villany, tévé nem volt fellelhető. S a riporternő feltette a kérdést a bájos, cserfes kislánynak, nem hiányzik-e neki a televízió. A kis fruska pedig elcsodálkozott: Miért hiányozna? Ha olvasok egy könyvet, elkép­zelem magamnak a szereplőket, meg mindent. Kissé elméláztam. Talán nekem is költözködnöm kellene. De akkor sosem tudom meg, mi lesz a Vészhelyzet vége... Hetven csípés egy napon „Nyugodt legyél fiam! Bo­lond, ideges, kapkodó em­bernek nem való a méhész­kedés. Én mán olyan nyu­godt vagyok, hogy menet közben alszok”. (Öreg túr- kevi méhész monológja) Égig érő nyárfák alatt a kevi ha­tárban, nyúliramodásnyira egy tanyától, két lefátyolozott fiatal­ember szorgoskodik a kaptárak környékén. Mindketten keviek, ráadásul testvérek: a huszonki­lenc éves Busi Roland, és eszten­dővel idősebb bátyja, Busi Attila. Vállalkozók, és a fullánkos cim­borák társaságát négy éve válasz­tották. Tizenhat családdal kezdték, amely mára hatvannégyre gyara­podott. Jobban mondva hatvan­talmas, hadseregnyi létszámról van itt szó: hatvan kaptárról, kaptáranként ötven-hatvanezer mézgyűjtőről. Nevetve mesélik, eleinte számolták, hány csípés éri őket naponta. Rájöttek: ha hordáskor pergetnek és valami miatt nem halad a hordás, mér­gesebbek. Szóval számolták, hány fullánkot kapnak naponta, és hetven volt a csúcs. Mert nem a szúrás száma számít, hanem az, miképpen távolítja el az em­ber a fullánkot. Ha úgy, hogy a kis méregzacskó nem pattan szét, és a tartalma nem kerül a sebbe, az nem érdekes. A legiz­galmasabb az, amikor bent a nadrágszárban iparkodnak felfe­lé, mert ebből az útból előbb- utóbb szúrás lesz. Csak az nem mindegy, hol, merre... Busi Roland és a bátyja, Attila előkészítik a családokat a szállításra FOTÓ: M. J. ra, mert négy fiatal család nem bírta az esetenkénti szibériai zi­mankót. A testvérek most készí­tik elő őket az év első komolyabb vándorlására, Túrkeve túloldal­ára, a repcére. Napokon belül in­dulnak, mikor az idő engedi, majd az akácot sem hagyják ki: akár közelebb fehérük, akár a Nyírségben. A családjukban találtak egy je­les méhészt, legalábbis ezt bizo­nyítják a korabeli feljegyzések. Hegyi Antalnak hívták, az ükap­juk volt, és valamikor az 1880-as évek körül foglalkozott a fullán­kos, szelídíthetetlen cimborákkal. A testvérek sűrűn kiruccan­nak a városból megnézni, kezel­ni a zümmögő sereget. Mert ha­Tavaly nem kedvezett az idő a méhészkedésnek: főleg repce- és vegyes mézet hordtak, lett vagy nyolc mázsa. Noha a két testvér már megszokta a fullán­kokat, imádják ezeket a kis jó­szágokat. Ők ketten nyugodtak, ha közelükben dolgoznak. A méhészkalapot meg a rajta lévő sűrű hálót felteszik, a többit a véletlenre bízzák. És tudják, ezek az apró állatok nagyon nem szeretik a dezodor, a kölni illatát, sőt még az izzadó, verej­tékező lovakat sem. Mondják, a méhcsípés hasz­nos a reuma ellen. Nekik aztán nem is fáj, sajog egyetlen test­részük sem... D. SZABÓ MIKLÓS 4 a t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom