Új Néplap, 2002. február (13. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-25 / 47. szám

6. OLDAL MŰVÉSZ BEJÁRÓ 2002. Február 25., hétfő ! Dokk és passió Két próba közt Tordy Gézával- Honnan a vonzalom az úgynevezett kor­társ amerikai dráma iránt?- Nem is kortársak ők, inkább százados társak, jó részük már nem is él. Az 50-70- es években világszerte feltűnően sok dráma született — ne kérdezd, miért. A jó részük ráadásul igen jó színvonalon íródott. Ekkor keletkeztek példának okáért a modern ma­gyar dráma gerincét képező színdarabok is. Örkény, Szakonyi, Mesterházi és az azóta sajnos „hivatást” váltó Csurka is ekkor írta legjobb darabjait. A mai ínségesebb korból visszatekintve - amikor szinte alig szület­nek darabok - bizonyos nosztalgiával né­zem ezt a kort. A Pillantás a hídról a többi hasonló darabbal együtt - egyszerűen jó. Régebben talán azt szerettük bennük, hogy maiak, nyersek voltak, maguk a darabok is átmentek sok-sok szűrőn — kis színházak­ban mutatták be őket, aztán az Off-Broad- way-n kísértették meg a szerencséjüket, míg végül egy nagy rendező keze nyomán világ­hírű Broadway-sikerek lettek. A nyomtatás­ban megjelent - és ma is olvasható - néha kétségbeejtően aprólékos és lapos instrukci­ókkal ellátott szövegkönyvek lényegében a Broadway-produkciók premierjének napján rögzített, végleges szövegváltozatok, amik azért készültek, hogy a más színpadokon életre kelő előadások a leghűebben követ­hessék a Broadway-bemutatót. Én ezeket az instrukciókat mindenesetre kihúzom.- Miről szól most Neked a Pillantás a híd­ról? — Ez a legélőbb emberi történet, ami bár­mikor, bárkivel megtörténhet. Veled, velem, akár egy lakótelepi lakásban is. Ez a történet számomra az ártatlanság rémisztő drámája, ami - akár egy görög sorstragédia - szinte kikerülhetetlen. Egy velejéig becsületes, egyszerű gondolkodású ember, a minden­kori társadalom egy atomja, beleszeret a sa­ját nevelt lányába, és amikor ez számára ki­derül, nem marad más választása, csak a ha­lál. A hihetetlenül pontosan megírt darab - akárcsak Szophoklész Oidipusz királya — a felismerésnek ezt a drámai, sorsszerű folya­matát fejti fel.- Élet és halál választása. Szerinted ilyen világos korban élünk?- Dehogy. Ez egy zavaros és ronda kor, amikor csak a látszat és a pénz számít, az, hogy életed során minél többet birtokolj, pe­dig jól mondja a példázat: a halotti öltönyön nincsen zseb... — persze nem tudom, vajon voltak-e az emberiségnek tiszta és fényes korszakai. A nyolcvanas években egy híres természettudós mondta azt, hogy az ember a Föld rákos sejtje — olyan ellentmondásos egyed, aki gyönyörűségeset álmodik, ugyanakkor rosszat tesz. A bűn megvallása és a megbocsátás lehet továbbélésünk egyik lehetséges útja. Engem már közel negyed százada foglalkoztat ez a gondolat magán­emberként és a mesterségemben is. Négy évtized a színpadon Czibulás Péter jubileuma Az a baba, aki akkor született, amikor Czibulás Péter először színpadra lépett, ma már - negyven esztendő múltával - akár nagymama vagy nagyapa lehet.-Most, hatvan múltával, hogy ér­zi magát? — Megriadtam egy kicsit a pa­pírjaimtól, amikor néhány évvel ezelőtt észrevettem, hogy a 60. születésnapom következik. Egyébként ugyanúgy érzem ma­gam, mint amikor idejöttem Szol­nokra, 27 éves koromban. Ha színházról hallok, ugyanúgy bi- zsergek, mint akkoron. Kösz, jól vagyok. — Egerben kezdte a pályát, majd a Vígszínházban Páris ap- ródja volt. Hálásan emlékezett egy interjúban Várkonyi Zoltánra. Va­lójában ő indította el a színészpá­lyán. — Szerény részese voltam an­nak a Rómeó és Júlia előadásnak, amelyet Várkonyi rendezett Rutt- kay Évával és Latinovits Zoltán­nak a főszerepben. Felejthetetlen emlékem. — Hogy került a Szigligeti Szín­házba? — Kertész Péterrel együtt ját­szottam a Vígszínházban, ő Szol­nokra szerződött, „összehozott” Berényi Gáborral, a színház akko­ri igazgatójával. Meghívtak „felvé­telizni”. Verset mondtam, mono­lógot, énekeltem, táncoltam. Be­rényi szerződtetett, de hozzátette: a bonviván szerepkör szemé­lyemmel nincs betöltve. Volt igaz­gatóm sarkalatos és lényeglátó megjegyzése ellenére sok zenés darabban játszottam. Szóval így lettem a Tisza- parti társulat tagja, ke­mény, 1500 forintos gá­zsival, az 1967-es évad kezdetén.- Megkérdezhetem, kitől kapta meg a „ví­rust”?- Önvírus volt. Ma­gam tenyésztettem ki magamban. Sutytyó ko­romban már színész akartam lenni.- Szolnokon igen „nagy csa­patba” állt be. Az akkori magyar színészvilág több jelessége itt ját­szott.- Tőlük tanultam meg a szak­mát, már amennyire azt meg le­het tanulni. Persze, ahogy idősödöm, egyre jobban rájö­vök, hogy nem tudok semmit. Fi­atalon persze ezt nem így fogja fel az ember. De már régen fejet haj­tok Berényi rendezői alapossága, Bor József mindig megújuló szel­lemessége, Székely Gábor követ­kezetessége, vasakarata előtt. Rengeteget tanultam Horváth Je­nőtől, aki a „legkegyetlenebb” rendezőm volt. Már akkor kényte­len voltam elismerni az igazát, ma még inkább... Tudta mit akar, mindig csalhatatlannak bizo­nyult. Kerényi Imre is sok min­denre megtanított. Együtt játsz­hattam Hegedűs Ágnessel, Hor­váth Sándorral, Upor Péterrel ... Huszár László, Kránitz Lajos, Vaj­da László voltak a kortársaim, ve­lük voltam amolyan egytyúkalja gyerek.- A legrégebbi „bútordarabok” egyike a Tisza-parti színháznál. Hűséges alkat, arra kell gondol­nom.- Volt egy szép „kalandom” a nyolcvanas évek elején. Talán nem is akármilyen. Kerényi Imre meghívott a Várszínházba, a Csík- somlyói passióval bejártam Euró­pát, mindenhol igen nagy sike­rünk volt, úgy is mondhatom, megható sikerünk.- Kétféle színész van: az egyik gyűlöli, ha megkérdezik tőle, hogy vannak-e szerepálmai, a másik megsértődik, ha elmarad az ér­deklődés ...- Nemigen voltak szerepálma­im. Múlt időben mondtam, ez már jelez valamit. Bosszantott vi­szont, hogy a meglehetősen erős­nek mondott karakterizáló képes­ségem miatt mindig olyan szere­peket kaptam, amelyek épp hogy csak meg voltak írva. Hány, de hány figurát nekem kellett kitalál­nom, mert a szerző nem írta meg!- Megjegyzem: legnagyobb si­kereit ilyen szerepekben érte el.- Éppen ez a bosszantó, mert a legközelebbi papírmasé figurát megint rám bízták. Ördögi kör, amelyből alig tudtam kikevered­ni. Többnyire beskatulyáztak ko­mikus szerepkörbe, holott megle­hetősen érzékeny ember vagyok, más feladatokat is szívesen fogad­tam volna. Sok-sok évem ment így el. Persze, mindenben van azért valami jó. Helyzetemből kö­vetkezően mindig nyitott szem­mel járok, az életet igyekszem be­vinni a színpadra.- Mit csinálna másképpen, ha valami csoda folytán az az ifjú le­hetne, aki 1967-ben bekopogtatott a szolnoki színházba?- Többet foglalkoznék önma­gámmal, talán kevesebbet dol­goznék, még többet olvasnék, jobban meggondolnám, hogy mit, miért teszek. Nem szabad hályogkovács módján élni...- Negyven, színpaddal áldott vagy megvert év különösen nagy idő. Nem fáradt? Erre az alakításaim adják meg a választ, én - említettem már - ha színpadra gondolok, ugyan­úgy bizsergek, ahogy huszonéves koromban. „Szolnokon most is nagyon jó próbálni” Egri Márta hosszú idő után újra a Szigligeti Színház színpadán próbál, de vajon milyen érzés visszatérni Szolnokra?- Milyen érzés? Jó. Ehhez a szín­házhoz nekem csupa jó emlékem fűződik: jól éreztem itt magam, jó szerepeket játszottam. Szak­mai szempontból fontos időt töl­töttem el itt. Ezt a mostani idő­szakot nagyban befolyásolja az a tény, hogy mit próbálok. Ese­tünkben egy nehéz, gyönyörű darabban, Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában a dokkmunkás Eddie feleségének, Beatrice-nek a szerepét.- Szorongás?- Csak annyi, amennyi össze­függ azzal, vajon a saját mércém­nek megfelelő színvonalon meg tudom-e majd oldani ezt a rám váró színpadi feladatot.- Amikor elszerződött, akkor a várossal is megszakadt-e a kap­csolat?- Igen. Azt hiszem, ez termé­szetes.- Változott-e a város valamit az elmúlt években? Mit jelez a „pillantása”?- Feltétlenül változott... Ren­geteg új üzletet, épületet látok. De hát annak idején nekünk nem sok időnk maradt az úgynevezett városi létre. A színház zárt vilá­gában éltünk. Délelőtt próbál­tunk, este játszottunk, aztán haj­nalokig beszélgettünk. Ez példá­ul megváltozott. A színészklub ma már nem olyan, mint régen. Nemcsak ez, az összes színház klubja is megváltozott, de ez sze­rintem természetes, hiszen más lett a kor is, amelyben élünk. Ma mindenki hajt, dolgozik, a fenn­maradó picinyke időt pedig igyekszik a családjával eltölteni.- Milyen érzésekkel jár-kel a színház felújított falai között ön, aki a legnagyobb szerepeket még­is csak a régi színházban játszot­ta el?? — Sokat játszottam a régi épü­letben, és játszottam még az új­ban is, de akkor az még nagyon új volt. Mindenhol új bútor, friss meszelés. Az ember pedig az új­ban egy kicsit mindig elfogódott. Tíz év alatt az épület „bejárató- dott”. Szerintem ez is fontos. A színház olyan tér, amit be kell lakni. Élettel kell megtölteni. A próbák hangulata beivódik a fris­sen rakott falakba és a steril kö­zegből lassan előrajzolódik a színház. Szolnokon most is na­gyon jó próbálni. A főpap és a filmsztár kerül az 1956-os forradalom leve­rése után. A szárnyalóan törhe­tetlen hitből táplálkozó meg nem alkuvás és az élet szeretetéből fa­kadó természetes élni akarás csap össze, vívó­dik, majd talál egy­másra a kétfelvo- násos drámában. Vajon kinek volt igaza? És mit jelent egyáltalán az igaz­ság? Mindszenty Jó­zsef szerepét Mertz Tibor, Jávor Pál szerepét Kautz- ky Armad alakítja. A darab rendezője: Kiss József. A dráma Jávor Pál születésének centenáriuma alkalmából márci­usban három estén át látható a Szobaszínházban. Pozsgai Zsolt Szeretlek, Faust cí­mű színpadi művét hamarosan a Szobaszínházban mutatják be. A dráma a közelmúlt magyar törté­nelmének viharos időszakát mu­tatja be két ellentmondásos sze­mély életén keresztül. Mindszen­ty József, a főpap és Jávor Pál, a sikeres színész egy börtöncellába Scsedrin és Bizet zenére táncol a szolnoki modern balett-társulat. A darab koreográfusa — melynek be­mutatója március 16-án lesz — Bo­dor Johanna.- Scsedrin és Bizet zenére táncolnak, de főleg az előbbire. Miért?- Nagyon régen, még Romániában láttam egyszer egy előadást, amelyben Maja Pliszeckaja táncolta Carment, de nem az operazenére, hanem egy szvitre. Furcsa, mégis rabul ejtő zene volt, vala­hogy nem Bizet. Csak később tudtam meg, hogy valószínűleg Scsedrint hallot­tam. Erre a zenére tényleg sokkal jobb táncolni. Ez a zene tisztább, ugyanakkor szenvedélyesebb, virtuózabb, néhol olyan tempót diktál, hogy először azt hit­tem, erre nem is lehet táncolni. Menet közben találtuk meg a fortélyokat. Feszí­tett tempóban tanuljuk egy nagy művész — esetünkben főleg Scsedrin - nyelvét, és most már időnként nagyon jók értjük egymást.- Egész estén át nagyszínpadon, ne­héz zenére eltáncolni a világ egyik leg­szenvedélyesebb szerelmi történetét - nem Carmen kortalan szenvedélye túl mély víz ez egy frissen ala­kult társulat számára? — Most már bevallhatom, kezdetben féltem. Ennek elle­nére úgy döntöttem, nem vá­rom ki azt a néhány évet, amíg egy társulat megismeri egymást és kisebb munkasi­kereken át egyre nehezebb feladatok megoldására vállal­kozik. A táncosaim fiatalok, most kell megmutatniuk, hogy mire képesek. Mélyvíz? Igen. Nagyon magasra tettük a mércét, én pedig megfog­tam a kezüket és azt mond­tam, ha rengeteget dolgo­zunk, meg tudjuk csinálni, el tudjátok érni azt a szintet. A nagy kihívás, az elszántság és a közös akarat a legjobb taní­tómester. Nagyon-nagyon szépen haladnak. Végül is a világ egyik legizzóbb, legbonyolultabb érzését táncoljuk el: a szerelmet.- Miért fontos személy szerint az ön számára Carmen?- Mert az életemben, nőként, azt hi­szem, most leginkább ez érdekel. Kevés­sé megélt életünkben talán a szenvedély az, amivel kapcsolatban igazán érdemes kérdéseket feltenni. Az emberek nagy ré­széből eltűnt a szenvedély, vagy éppen eltűnőben van, viszont sóvárognak utá­na, vagy jobb esetben benne élnek nap mint nap, ami persze megválaszolatlan kérdések tömegét vonja maga után. A Carmen arra ítél bennünket, hogy azon­nal és őszintén reagáljunk érzelmi meg­nyilvánulásokra. Ilyen a tánc is — abban a pillanatban hat. Kiemelve az időből a csók, a tekintet, a gesztus - nem vi­szonylagosan, nem manipuláltan... egy­szerűen és tisztán — önmaga. Carmen — különleges viszonyítási pont: maga a tisztán megélt pillanat. Az összeállítás a színház és a kiadó együttműködése alapján készült. A költségeket az intézmény viseli.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom