Új Néplap, 2002. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-12 / 10. szám

4. OLDAL T Ü K Ö R MEGYE I 2002. Január 12., szombat A túlélők reménytelensége A jobbító szándékú pénzeket lenyeli az uzsorás meg a kocsma Tiszabura, ahol a cigány kisebbség aránya már közelíti a 60 százalékot, és ahol a 290 millió forintos községi költségvetés több mint egyharmadát a segélyek viszik el, télvíz idején még jelentősebb gondokkal küszkö­dik, mint az év többi hányadában. A faluban ugyanis egyre nő azoknak a száma, akiknek nagyon, de nagyon hosszú a tél. Tiszabura Számuk növekedésével fordított arány­ban van a térség erdőiben a fák száma, ugyanúgy, mint a tyúkólak szárnyasaié - mondják nagyon sokan errefelé. Ami igaz, az igaz: egyenes arányosságot csak az önkormányzati segélyfizetési napok hosszú sorai mutatnak, ám hasonló a helyzet akkor is, amikor a postára megér­keznek a családi pótlékok, nyugdíjak, gyesek és gyedek. Ezen egyre lyukasabb szociális háló foldozhatóságának lehető­ségéről elsőként Gál Zsigmond polgár- mestert kérdeztük meg, a közös települé­si terepszemle előtt. A falu első embere elmondta, hogy egyetlen üdvözítő megoldást a munkahe­lyek jelentenének.- Én, nem megsértve senkit, a legjobb szándékkal kérdezem, hogy ilyen falu­ban, ahol a kisebbség tagjai közül nagyon sokan a periférián, megélhetési gondok­kal küszködnek, hogyan prosperálhat hét italkimérés? A segélyekre kifizetett tízmil­lióknak ezer és ezer helye lenne. Ám fé­lek, hogy ez a folyamat nem nagyon visz- szafordítható, mert hathatós beavatkozás hiányában a lecsúszott rétegek újraterme­lik önmagukat. Felháborítónak tartom azt is, hogy vannak olyanok, akik még ezt a nyomorúságot is kihasználják. Ok az uzsorások, akik már több családot tönkre­tettek. Ellenük mit tehet az önkormány­zat? Semmit! Csak az a baj, hogy a hatósá­gok, beleértve a rendőrséget is, kesztyűs kézzel bánnak velük. Ezt elnézve, eléggé pesszimista vagyok, mert azt látom, hogy a jó példák nem olyan ragadósak, mint a rosszak. Pedig vannak jó példák is: együtt­Lakatos Sándor a portája előtt a lányával: „Tizenkettőnknek kell meghúzódnia ebben a romos házban...’’ működve a kisebbségi önkormányzattal, új iskolát, új utakat építettünk, gyermek- orvost hoztunk a faluba, próbálunk mun­kalehetőséget teremteni, Es még sorolhat­nám, de ez sajnos mindaddig nem sokat ér, míg a munkával megkereshető béreket a segélyek pótolják. Ha tudják! Hiába áll jól viszonylag anyagilag az önkormány­zat, ha a jobbító szándékú pénzeket több­ségében lenyeli az uzsorás, a kocsma, vagy ahol azt megbecsülik, ott egyre több lesz az éhes száj... — mondja szinte egy szuszra a polgármester, amíg beérünk az önkormányzat amolyan ezermesterféle karbantartóműhelyébe. Benn duruzsol a kályha, a munkások kedvünkért szünetet tartanak. A téma ugyanaz: önhibájukon kívül kerül több roma ilyen sanyarú hely­zetbe, vagy maga is tehet róla? Az 56 éves B. Lajos bizony azt mond­ja, hogy: — Tehetnek! Én megtanultam beosztani, tegyék ők is ezt. Több szak­mával és több mint 40 év munkavi­szonnyal alig 55 ezer forintot keresek. Ebből tartom el a családot. Sokan közü­lünk pedig ennek a többszörösét is el­herdálják. Arról meg nem is akarok be­szélni, hogy akit felvesznek közhasznú vagy közcélú munkára, majd’ többet kap mint én. Nincs ez így jól! Nekem se sokra elég ez a kevéske pénz, de megbe­csülöm magam, s nem nyúlok a másé­hoz. Végszava a környékbeli erdők téli fo­gyásához, s a tyúkok éjjeli dézsmálásá­hoz vezeti el a társaságot. Magasröptű aranyköpéseket jegyezhetek le, melyek legszebbike így hangzik: „Itt csak bom­babiztos bunkerban szabad télen tyúkot tartani!” Ám komolyra fordítva a szót, ki­derül az is, hogy a roma is rendes, csak hát köztük is, min mindenhol, találná olyat, aki nem az egyenes úton jár. F. László, aki nem titkolja el roma vol­tát, és biciklije kerekét hozta ide javítani, szintén elmondja véleményét: - Huszon­FOTÓ: A SZERZŐ nyolc évesen három gyereket kell eltarta­nom 60 ezer forintból. Szinte lehetetlen! Ha jön a nagy hideg, akkor én is megyek az erdőre, velünk bezzeg szigorúak akkor is a rendőrök, ha ujjnyi ágakat viszünk haza. Munka kellene, mert míg az nem lesz, mindig lesz, aki a tilosban jár. Az új utat kapott Jákó utcában nagyon sok tilosban járóra lelünk a polgármes­terrel. Amikor egy ház udvarára bekiáltva megkérdezek egy idős asszonyt, hogy miképpen vészelik át ezt a kemény telet, szinte a földből kinőve gyűlnek körénk a panaszosok. A házigazda Lakatos Sán­dor lánya, a negyvenéves Fehér Béláné kezdi: - Nő létemre én is megyek este gallyazni, mert ha nem tenném, akkor megfagynánk a ház végében, ami koráb­ban istálló volt. Én egyedül nevelek két lányt, akik Szolnokon, tanulnak. Ehhez, van havonta 18 ezer 800 forintom! Látva életkörülményeit, nem hagyha­tom ki a kérdést: - És a lányok szívesen jönnek haza a tiszta, szép és meleg kollé­giumból? — Hát?! — csupán ennyi a sokatmondó válasz, amit a 11 gyerekes és 25 unokás apja folytat: — Tizenkettőnknek kell meghúzódnia ebben a romos házban. Ha nincs munka, akkor segélyért folyamo­dunk. Én lehúztam huszonöt évet a víz­ügynél. Most a fiataloknak nincs hová menniük dolgozni... Feleségétől megtudom, hogy a fő me­nü szinte naponta a paprikás krumpli, galuska nélkül, mert drága a liszt, s ami­kor megkérdezem, hogy húst mikor et­tek, többen beszólnak: „Ha megfőzzük a dögöt! Az éhes bendő bevesz mindent!” Ám ezen gasztronómiaínség után visszakanyarodunk a munkanélküliség­hez. L. Alfonz, aki négy gyerek édesapja, keresi a beszélgetés lehetőségét: - Mondja meg nekem, hogy négy jó szak­mával miért tanácsoltak el Budapesten, legalább harminc munkahelyről! A ci­gánytól félnek mindenütt, hiába van is­kolája, szakmája. Inkább felvesznek he­lyette magyart, még képesítés nélkül is. Mi ez, ha nem megkülönböztetés?! E András, aki 26 évesen három gyere­ket nevel, csatlakozik hozzá: - Erőm tel­jében, férfiemberként kell megérnem azt a szégyent, hogy anyámék fogadnak be, s munka nélkül tengődök. Nincs házam, önálló kenyerem, hát élet ez így? A panaszáradat szinte már megjegyez­hetetlen. Megtudom, hogy sokak szemét csípi az is, hogy az értük felelős cigány­vezetők is inkább csak a saját pecsenyé­jüket sütögetik, mint hogy velük törőd­nének; s kiderül az is, hogy legtöbbjük tagja az éjszaka erdőt ritkító fejszés, fa­kopács brigádnak. Informálódhatok arról is, hogy mennyi a tarifája az út mellé strichelni kivitt lányoknak. Egy új cipő, egy új ruha errefelé bűnfelejtően sokat érhet. Mire az öreg Lakatos várandós lá­nya is kabátot húz meztelen vállára, el­húz mellettünk egy márkás kocsi. — Tizenhétezer-hétszázat kaptam dél­előtt a postán. Majd mindet oda kellett adnom égy hasonló szép autósnak — mondja egyfajta végszóként egy másik fi­atalasszony, akivel együtt még nagyon sokan veszik igénybe az uzsorát, ami az idő előrehaladtával bizony előbb három, majd két-, később pedig egyhetesre rövi­dít, meg minden, hónapot. Paradoxon, mert nekik talán éppen ezért is nagyon hosszú az idei tél... PERCZE MIKLÓS Tanár úrból borszakértő Tiszakürt Benkó József hűséges típus, hiszen a tiszakürti általános iskola volt az első munkahe­lye 1956-ban, és ugyanez lett az utolsó is, mivel innen ke­rült nyugdíjba 1993. március 13-án. Legalábbis azon a na­pon tartotta legutolsó óráját. Matematika-fizika szakon vég­zett az egyetemen, de a szaktár­gyain kívül még akadt egy nagy szenvedélye. Országszerte ismert rádióamatőr volt. Tanítványai nemcsak a megyei versenyek el­ső helyeit zsebelték be, de orszá­tébe. Hogy ezen a téren sem amatőrök, sem a fiú, sem az apa, bizonyítja, hogy az alföldi borok versenyében aranyérmesek, do­bogós helyezettek lettek. A szőlőt részben értékesítik, részben ter­melői borként kannás kiszerelés­ben árulják. A nyugdíjas tanár úr pedig a rádiózás után a bortermelés, bor­kezelés titkaiból is egyre többet sajátít el. Olyannyira, hogy nem egyszer hívják borversenyek zsű­rijébe is, amely kérésnek mindig szívesen eleget tesz. Híres mon­dása, amelyet ma már messze földön ismernek és idéznek, imi­gyen szól: A jó bornak megfelelő hely, pince kell. Benkó tanár úrnál az is van. fotó: bakos j. gos döntősök, bajnokok is lettek, sőt nemzetközi versenyeken is szerepeltek. Tiszakürt egyébként arról is híres, hogy sok arrafelé a boros­gazda. Nekik is van szőlőjük, jobban mondva a fiának: rizling­szilváni és kékfrankos. Az apuci, a nyugdíjas tanár úr is szívesen besegít a termelés, tárolás, műve­lés nem mindig egyszerű mene­— Ön szakértő. Nem csak osz­tályozza a borokat, de szereti is? — így igaz. — Hány fajtát? — Csak kettőt. A hazait és a külföldit... Aztán még hozzáteszi: — Természetesen nem a gyen­gébbik, hanem a jobbik fajtá­ból... _________________________ D. SZ. M. Bé r helyett felmondólevél Karcag Pénz nélkül „ünnepeltek” a karcagi Kunrehab Kft. dolgo­zói. A cég ugyanis a novembe­ri bérüket sem fizette ki, s mintegy karácsonyi ajándék­ként még felmondólevelüket is kézhez kapták jó néhá- nyan. A megbeszélt lakcímen többen várnak, és indulatoktól sem men­tesen azonnal sorolják, miért ér­zik becsapottnak magukat. Egy­más szavába vágva veszik sorra az őket ért sérelmeket — a mun­kaidő vége előtt negyedórával el­rendelt túlórát, a nem éppen ide­ális munkakörülményeket. Töb­ben úgy érzik, kihasználták be­tegségüket, és azt, hogy mennyire szükségük van a pénzre. A kis szobában nyolcán va­gyunk, így a heyerőn és a széke­ken is ülnek. Elsőként Nagy Imré- né foglalja röviden össze a cégnél töltött öt év történetét. — Ezerkilencszázkilencvenhat­ban százalékoltak le, a következő évben mentem el dolgozni a Kun­rehab Kft. elődjéhez. Kisebb meg­szakításokkal azóta dolgoztam itt, nekem nettó 76 ezer forinttal tartoznak. A férjemnek 19 ezer fo­rint a rokkantnyugdíja. — Kisebbik lányunk most ke­rült fel Pestre — veszi át a szót a férj, miközben csillapítja felesége indulatait -, neki is segítenünk kellene, sok az albérlet, de hát nem tudtunk neki pénzt adni. — Gondoljon bele, milyen ér­zés az, amikor december köze­pén is hiába vártuk a novemberi bérünket! - folytatja az asszony. — Volt, hogy a bankba a férjemet küldtem érdeklődni, mert én már szégyelltem bemenni. Amikor de­cember 17-én dolgoztam, akkor is azt mondta az üzemvezető, kap­juk a pénzt. Én már akkor sejtet­tem, hogy mi hamarosan nem kellünk... Pedig nagyon számítot­tunk volna az ünnepek előtt erre a pénzre, ám helyette karácsony után a felmondólevelemet kap­tam kézhez. Boruzs Tibor két évet dolgozott a cégnél. Ő negyven százalékos rokkant, úgyhogy abból a pénz­ből gazdálkodott, amit itt kere­sett. A fiatalembernek 71 ezer fo­rinttal tartoznak, leszázalékolt szülein így sajnos nem tud segíte­ni. Farkas Istvánná sorsa sem könnyebb, ők most 28 ezer forint­ból élnek, tűzrevalójuk nincs, ide is jól jönne a pénz, mint Kocsis Já­nosnak, aki 15 ezer forint nyugdí­jat kap. Ő a szüleinél lakik, akik munkanélküliek, úgyhogy ők is nagyon nehezen élnek. Szűcsné és a lánya szintén rég­óta dolgoztak már a Kunrehab- nál. Ők albérletben laknak, és mint mondták, csak a tulajdonos jóindulatán múlott, hogy eddig nem rakta ki őket.- Megígértem neki, hogy fize­tünk, de hát nincs miből, az uno­kámnak kölcsönből volt a kará­csony is. Most mondja meg, mit csinálunk, ha akad egy olyan bér­lő, aki három hónapot előre kifi­zet, akkor mi hova megyünk? — kérdezi az asszony, és kezébe te­meti az arcát. - Nekünk 126 ezer forinttal tartoznak. Voltunk a munkaügyi központban is, ott azt mondták, forduljunk bírósághoz. Lánya saját magát okolja mind­azért, hogy sokszor szombat-va­sárnap is bement dolgozni, ahe­lyett, hogy a fiával lett volna itt­hon. Ma már nem tenné ezt meg. — Kiszúrtunk magunkkal nagyon — summázza véleményét. Szűcs János 1996 novemberé­ben kezdett a jogelődnél dolgoz­ni.- Nekem az a problémám, hogy októbertől három havi táp­pénzt nem utaltak ki. A pesti tár­sadalombiztosítót felhívtam, ott azt mondták, mivel kifizetőhely a kft., itt kapom meg a pénzem. Az­óta is kapom, éppúgy, mint az a gyesen lévő kismama, aki most nem tudott eljönni, de kérte, mondjuk el ezt helyette. A nyug­díjam 25 ezer forint, három kisko­rú gyereket nevelünk. Egy közü­lük tartós beteg, a szülők már nem élnek, ők sem tudnak segíte­ni. Amióta nem kaptuk meg a pénzt, sokkal szűkösebben élünk, nincs tűzrevaló, ki tudja megvenni a 2000 forintos szenet? A karácsonyunk sem olyan volt, ahogy szerettük volna... Az elmúlt napokban a polgár- mesteri hivatalban többen meg­fordultak az elküldött dolgozók közül, s próbáltak segítséget kér­ni.- Mit tehet ilyenkor az önkor­mányzat? - kérdeztük dr. Faze­kas Sándor polgármestertől.- Nagyon aggaszt, hogy a kft. sorsa rosszabbra fordult, de az önkormányzatnak nincs semmi­lyen beleszólása a cég. ügyeibe. Ha a munkabér elmaradása miatt valaki nehéz helyzetbe került, és felkeresi a hivatalt, megnézzük, hogy a hatályos jogszabályok alapján tudunk-e segíteni rajta. Ez önkormányzatunknak a szo­ciális és más törvényeken alapu­ló kötelezettsége is, én is igyek­szem tájékozódni a konkrét helyzetről. Budapesten sikerült utolér­nünk Madburger Andrást, a kft. ügyvezetőjét.- A karcagi dolgozók egy része karácsonykor még a novemberi fi­zetését sem kapta meg, csak a fel­mondásukról szóló levelet. Med­dig kell várniuk még? — A cégnek az utóbbi időben csökkent a megrendelése, meg­változtak a piaci körülmények, így üzemeinkből több tucat dol­gozót kellett elküldenünk év vé­gén. Karcagon ez 20-25 fős leépí­tést jelentett. Sajnálatosnak tar­tom, hogy nem tudtuk kifizetni a dolgozók bérét, de a kifizetésben nehézséget okozott, hogy a szám­lavezető pénzintézetünk a koráb­ban biztosított feltételeket nem bocsátotta a rendelkezésünkre, ígérem, január 20-ig kifizetjük az elmaradt bért.- A dolgozók szeretnének ka­matot is kapni, hiszen többüknek kölcsön kellett kérniük, hogy tüze­lőt, élelmet vehessenek. — Természetesen mindannyi- uknak kifizetjük a kamatokat. Tudjuk, hogy a fenti problémára ez nem jelent orvoslást. Mivel ezek a dolgozók jó munkaerők voltak, így ha újabb piaci megren­deléseket kapunk, munkájukra a jövőben is szeretnénk igényt tar­tani. A cégvezető által ígért végső, 2002. január 20-ai határidő azt je­lentheti, hogy a sérült emberek­nek nem kell naponta a pénzinté­zetnél sorban állmuk, hogy meg­nézzék, rajta van-e bérük számlá­jukon, mert az tényleg ott lesz. Mindenki reménye szerint. DARÓCZI ERZSÉBET I A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom