Új Néplap, 2001. december (12. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-29 / 302. szám

2001. December 29., szombat

MOZ A I K

9. OLDAL

Budapest- Az édesapja is a vám- és pénzügyőrségnél dolgozott Gyöngyösön, parancsnokként. Előre eltervezetett volt, hogy az ő szakmáját választja?- A szüleim biztosak voltak benne, hogy nem leszek pénzügyőr, és nem veszek fel semmilyen egyenruhát.

Apám zászlóskoromban azt mondta: akkor lesz rám büszke, ha elérem az ő rendfokozatát. Ő őrnagyként vonult nyugdíjba, én már alezredes vagyok. Nem

mondja, de biztosan örül a sikeremnek. Gyerekkoromban minden fiú beatze- nész vagy híres focista akart lenni. Én is a focinak köszönhettem, hogy Budapestre kerültem. NB lles csapatban játszottam, és bekerültem a pénzügyőrség csapatába. Egyébként a vámhivatalnál talpas járőrként kezdtem dolgozni. Napi 15-20 vámszemlém volt. Szóval tudom, milyen az, amikor hóban- sárban fagyoskodnak a vámosok, és közben még sürgetik is őket a soroksári pályaudvaron. Jó elöiskola volt ez a mostani munkámhoz.- Előfordult, hogy megpróbálták megvesztegetni a gyorsabb ügyintézés érdekében?- Igen, általában alkohollal kínáltak. Bevallom, volt, amikor elfogadtam. Persze csak akkor, ha már ellenőriztük a szállítmányt. Ha akkor is elégedettek voltak, és megkínáltak, elfogadtam. A legkülönlegesebb az volt, amikor pénzt kínáltak. Annyit, amennyi megegyezett az akkori fizetésemmel. Sokan megszédültek volna ekkora összegtől. Természetesen nem tudtak megvesztegetni.- Akadt igazán nagy fogása?- Egy németországi kamionban érdekes csempészárura leltem. Az okmányok szerint bútort szállított, nekem valamiért mégis gyanús volt. Talán azért, mert nagyon sürgettek, és mindenáron etetni, itatni akartak. Tételes vizsgálatot rendeltem el. A bútorokban több millió forint értékű csokoládé volt elrejtve. Abban az időben szenzációnak számított a nyugati csokoládé. Még meg is jutalmaztak az értékes felderítésért.- A talpas járőrből hogyan lett szóvivő?- Elvégeztem egy újságíró-iskolát. Egy magánbeszélgetésen derült ki, hogy épp kommunikációs osztályt szervez a VPOP. Szerencsém volt. Akkoriban hétköznap adtunk híreket, de én vasárnap is kijártam a felderítésekre. Ma már a kollégáimtól is elvárom, hogy naprakészek legyenek. 1994-ben helyettes szóvivőként kezdtem dolgozni, két éve szóvivő és a kommunikációs osztály vezetője vagyok. Eleinte zavarba lehetett hozni, izgultam az J élő adások előtt.- Mostanában nem keresik fel segítségért? Hiszen egy szóvivői szék magasabb beosztással és befolyással jár...- Ha akarnék sem tudnék segíteni. Már nem az én feladatom a szállítmányok ellenőrzése. Ilyenkor csak azt tudom mondani, hogy rossz helyen kopogtatnak.- Mivel foglalkozik, amikor \ nem dolgozik?- Amióta létezik a mobiltele- j fon, nincs nyugalmam. Ha van j egy kis szabad időm, akkor a ma- i gyarországi várakat járjuk a fiam- j mai. A munkám miatt sokat tartózkodom külföldön, ám én szívesebben vagyok Magyarországon.- Fogyasztott már zárjegy nélküli szeszes italt?- Amikor át kellett állni a zárjeggyel ellátott palackokkal való kereskedésre, rövid ideig természetesen én is találkoztam ilyen j italokkal. Ma már ezeket főként J piacokon vagy aluljárókban lehet | kapni, én viszont inkább a bolt- j ban vásárolok. A napokban a petárdaárusok is megjelennek itt- ott, és bevallom, tartok ezektől a pirotechnikai eszközöktől. A barátaim szilveszterkor mindig dur- j rogtatnak vele. Mérges is vagyok érte. Nem tudom, honnan szerzik be. Inkább pezsgőt kellene pukkantgatniuk.- Milyen a kapcsolata a többi rendvédelmi szerv szóvivőjével?- Baráti kapcsolatban vagyunk. Sőt, szeretnénk összehozni egy szóvivői focicsapatot is. Arra gondoltunk, hogy kihív- | juk egy meccsre a bűnügyi újságírókat. Esélyük sem lenne...-NEDSipos Jenő

Született: Szombathely, 1959. július 4. Beosztása: a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának (VPOP) szóvivője Tanulmányok: Rendőrtiszti Főiskola, szakirányú tanfolyamok

Munkahelyek: 1. számú és 5. számú vámhivatal

Apám nyomdokain

Sipos Jenő világéletében a vám- és pénzügyőrségnél dolgozott, két éve pedig a rendvédelmi szerv szóvivője. A még mindig fiatal alezredest hivatásáról és pályája kezdetéről kérdeztük.

Tízéves forma lehettem, amikor az egyik decemberi estén Mészáros bácsiék hazafelé indultak tőlünk az esti tanyá- zásból. Akkor még nem volt televízió, rádió is mutatóban, és villany helyett a hold meg a csillagok virítottak. Kikísértük őket a kiskapuig, odafenn cudar hideget ígértek az égi lámpások, mert láthatatlan kezek fényesre sikálták őket.- Hideg éjszaka jön ránk! - így az öreg, hófehér bajszú Mészáros bácsi.

Nézd csak, fiam, ott az ég felénél az a villogó, hunyorgó csillag az én ükapám. Csillag lett belőle, mert ha nem tudnád, az igaz emberekből, a korán elhalt gyerekekből az válik. így üzennek nekünk, hátramaradt rokonoknak.

Megszeppenve hallgattam és kiszakadt belőlem:

— Honnan tudja Pista bácsi, hogy a temérdekből éppen melyik az ükapja csillaga?- Amelyiket ha figyelem, fénylik, hunyorog. Az ükapám már öregen sokat tett a községért, 1839-ben a pestis megfékezéséért. Igaz, végül a fekete halál magával vitte őt is.

Csillagok lettek...?

Amikor elmentek, apám csak ennyit szólt.

— Szép történet, megható. Csak szerintem az a baj, hogy minden igaz lélek nem fér el az égboltra.

Telt-múlt az idő, 1981-ben volt az utolsó előtti olyan hízóvágás nálunk Kunhegyesen, amelyet édesanyám és édesapám együtt vezényelt le. Anyu benn a konyhán, meg kinn a darabolásnál, apu végig kinn, amíg ki nem sült a zsír, el nem locsoltuk az utolsó parazsat. Ahogy a hátsó udvarról ballagtunk felfelé, csillagok figyelték az utunkat. Apám rám nézett fáradt, szomorú szemekkel és így szólt.

— Lassan én is odajutok! — és felfelé mutatott az égi országúira. - Nem tudom, hogy belőlem lesz- e csillag, mint Mészáros szomszéd egyik őséből. Ha lesz, szorítok mellettem helyet anyádnak is, ha már a földön együtt tapostuk az út porát, sarát, fent se tébláboljunk külön — állította félig tréfásan, félig komolyan. — Mert ha én elmegyek, nem leszek, csak így tudok üzenni neked.- Jó, majd figyelem, melyik két csillag hunyorog egymás mellett, mert bizonyára azok lesznek apuék. De az még messze van...

Sajnos, nem volt messze, pár év múlva elment ebből a világból az én apukám és nemsokára vitte, kézen fogva vitte az én anyukámat magával. December 16-án temettük, zuhogott az eső, mintha az ég is siratta volna.

Azóta el is felejtettem ezt a kis történetet. A minap azonban vidékre utaztam, és egy kis állomáson vártam a személyvonatot. Mivel már megszűnt a váróterem, kivert ablakai, ajtói sötéten ásítottak a semmibe. Villany csak távolabb égett, így az eget kémleltem. Tiszta volt, a csípős szelek messze hajtották a felhőket. Mint ezer és ezer szentjánosbogár, fénylettek a csillagok. Ahogyan Tiszagyenda, Ti- szaroff, Kunhegyes irányába néztem, felfedeztem egy csodát. Két picike valami hunyorgott rám. Összebújva a nagy hidegben, mintha egymás kezét fogták volna, utat ne tévesszenek ebben az irdatlan térben.

— Te jó ég! Csak nem az én drága szüleim? — hasított belém a felismerés, a húsz év előtti keserédes apai állítás. Megszorítani nem tudom a kezüket, irdatlan a távolság. Ezért gondolataimmal üzenek nekik, az gyorsabb a fénynél. Azt küldöm feléjük: odavannak a rokonok, mindenki meghalt, csak még két kilencvenen felüli testvér él. A gyerekek felnőttek: az egyik egyetemista, a másik főiskolás. Megvan a régi szoba- és konyhabútor, a sótartó, a gáztűzhely, a négy karosszék. A 11-es petrólám- pa petróleumra vár, a szenes vasaló a polcon pihen. A kis- és nagybalta, a vüla, a lapát, a fűrész is a régi, most az én markomba simul.

Eddig értem, amikor berobogott a vonat. Felszálltam, pedig még mennyi mindent kellett volna üzennem. Hiszen mióta elmentek, annyi, de annyi történt körülöttünk, velünk. És ezt mind el kellene mondanom nekik, de azóta sem volt csillagfényes, derűs éjszaka. Várom a következőt, hiszen erre én vagyok csak képes, mivel nem az eszemmel, a szívemmel üzenek nekik. Ahogyan évtizedekkel korábban tette Mészáros Pista bácsi ükapjával...

D. SZABÓ MIKLÓS