Új Néplap, 2001. november (12. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-02 / 255. szám

2001. November 2„ péntek I 7. OLDAL A klubélet hírei A szolnoki Városmajori Nyugdí­jasok Baráti Köre október elején, már második alkalommal ren­dezte meg a „mézesnapot”. Ez alkalommal Baldavári László méhész tartott ismeretterjesztő előadást, ami mézvásárral, mé- zessütemény-kóstolóval, recept­cserével párosult. A megyei önkormányzati hi­vatal és az Ellátó és Szolgáltató Szervezet vezetése november 20-án 14 órára találkozóra hívja a megyeháza nyugdíjasait. A megnyitó és a kultúrműsor a megyeháza dísztermében lesz, amit vaesora, beszélgetés követ. A szolnoki cukorgyár októ­berben több mint kétszáz nyug­díjasát látta vendégül. Kovács György szakszervezeti titkár kö­szöntötte régi kollégáit, majd Domonkosi Imre vezérigazgató üzemlátogatásra, ebédre invitál­ta a megjelenteket. A karcagi Déryné nyugdíjas­klub a közelmúltban ünnepelte fennállásának huszonötödik ju­bileumát. A zeneiskola növen­dékei műsorral kedveskedtek a klubtagoknak, akiket a város és a megyei nyugdíjas egyesület vezetői köszöntöttek. A törökszentmiklósi Almássy János nyugdíjasklubban élénk az élet. Voltak a cserkeszőlői és a hajdúszoboszlói fürdőben, szétnéztek Nyíregyházán. Részt vettek a városi juniálison. Prog­ramjukban szerepel a Vöröske­reszt által szervezett elsősegély- nyújtó tanfolyam. Vöröskeresz­tes csoportjuk ajándékokat ké­szít a véradóknak. Terveznek egy közös színházlátogatást is. Novemberben a Béres Rt. egyik szakemberének előadását hall­gatják meg. Az ősök nyomában Bedekovich Andor a Magyar Veteránrepü­lők Szolnoki Egyesületének tagja. A Ma­gyar Királyi Honvéd Légierőben teljesített szolgálatot, ott avatták tisztté. Ebből is gondolni lehet, hogy az idősebb nemze­dékhez tartozik. Tapasztalatai fontosak a katonai hagyományok ápolásában, a baj­társi szellem erősítésében. Egyesülete ja­vaslatára a közelmúltban nyugállományú őrnaggyá léptették elő. A múltból azonban nemcsak a repülők története, hanem saját családfájának titkai is érdeklik, szin­te megszállottan kutatja annak fő- és oldalhajtásait.- Harmincöt generációs család a mienk - magyarázza. - Famíliánk legrégibb tagja IV. Béla püspöke, Ta­más volt. De nemcsak püspökként szolgált, hanem a királyi kancellár tisztét is betöltötte. Ez a püspök 1267- ben kapott donációt, tehát akkor több mint húszévesnek kellett lennie. Ta­másnak volt három testvére: Pál, Ist­ván és Kristóf. Ők azok a legrégebbi őseink, akikről tudunk. A családba tartozott egy másik püspök is, aki az adriai tengerparton teljesített szolgála­tot. Előfordult a családban miniszter is: Bedekovich Kálmán, aki Pesten az Angol Királynő Szállóban lakott, a hi­vatala pedig a miniszterelnöki palotában volt. Egy évig a horvát bán tisztét is viselte. A család szerteágazó foglalkozású tagjai között báró, szer­zetes, tanár, festő és még szépségkirálynő is fel­lelhető. Bedekovich Lőrinc hadmérnöki intéz­ményben földmérő szakot végzett. A Jászságról készített térképeket.- Ilyen sok generációs famíliát hogyan lehet számon tartani? - kérdem tőle.- Ezért vettem számítógépet. Nyolcvanadik éve táján újdonságnak számí­tott ez, de úgy látszik bevált. Ezernél több sze­mély adatait tartja nyilván rajta. Kissé kételkedve az adatok valódiságában, tu­dakolom:- Hitelt érdemlően hogyan lehet bizonyítani családfája alakulását?- Többszörös szerencsém van. A török előtti korban minden királyváltáskor meg kellett ismé­telni a donációt, s arról okmány készült. Mivel a donáció Zágráb és Varasd közötti területre vonat­kozott, ahol a török csak mutatóban volt, az ok­levelek megmaradtak. Segítséget jelent az is, hogy a Bedekovich családnak saját levéltára talál­ható mind a zágrábi, mind a varasdi levéltárban. A varasdi történelmi levéltárban 1481-től 1848-ig terjedő időt felölelő levéltári hagyatéka van a Be- dekovichoknak. Megtalálható benne azok névso­ra, akik már akkor, amikor Magyarországon még nem volt egyetem, Bolognában, Bécsben, Graz­ban folytattak felsőfokú ta­nulmányokat. Olyan egyházi levéltárak­ban is vannak a családra vo­natkozó adatok, mint a zág­rábi püspökség levéltára. A horvátországi levéltárakban őrzött oklevelek közül 1267- től 1520-ig terjedő időszakról 217 darabról van mikrofil­mem. Az azokat felölelő te­kercseket a szolnoki levéltár­nak szándékozom adomá­nyozni. Ami pedig a török utáni időszakot illeti: a katolikus egyházban korán megkezd­ték az anyakönyvezést, így a család alakulása abból is nyomon követhető. Bedekovich Andornak korunk technikai vív­mányai is segítenek.- Rájöttem - mondja -, hogy az interneten is van keresnivalóm. Apámnak egy unokatestvére az 1920-as években kivándorolt Amerikába. Csa­ládja ott szétterjedt. Számítógépes adatlapjuk megvan.- Miért csinálja mindezt, hiszen gyakorlati haszna nemigen van?- Sokan megkérdezték már tőlem ezt. Min­denkinek azt válaszoltam: kíváncsiságból. Ezért tanulmányozom a történelmet, ezért szereztem be szótárakat, ezért tanulok még most is.- Mióta foglalkozik családja történetével?- Huszonöt éve. Az egyik távoli családtag önarcképe Buday Páter hajdani tanítványaival (álló sor, balról a negyedik) fotó* mj Ugyan ki nem ismeri Szolnokon a nyolcvanadik évét taposó Buday Pétert? Pedig más megyéből ke­rült ide. Derecskén született, ahol az édesapja a gazdasági iskola, majd Szolnokra kerülve a Délibáb úti iskola igazgatója volt. Apja nyomdokába lépve, két évig ugyanott tanított. Később a Thö­köly úti iskolába került, ahol már '46-ban énekkart szervezett. Mi­vel orgonistaként is szerepelt, az iskolák államosításakor úgy gon­dolták a városi vezetők, hogy olyan embert kell ültetni az isko­laigazgatói székbe, aki kapcsola­tot tud teremteni az egyházi tiszt­ségviselőkkel. így lett ő alig hu­szonnyolc évesen a Konstantin is­kola igazgatója. Jól végezhette munkáját, mert 1962-ben tanulmányi felügyelő­nek nevezték ki. Egy év múlva pe­dig rábízták a művelődési osztály vezetését. Abban az időszakban már kórusokat vezetett. Beosztá­sából adódó lehetőségeit a város kóruséletének segítésére használ­ta fel. Első kórusát 1947-ben szervez­te a városban meglévő négy férfi­kar legjavából. Ezzel a „centenári­umi férfikarral” lépett fel a Kecs­keméten rendezett fesztiválon - s nem is akármilyen sikerrel, Ko­dály is gratulált Buday Péternek. Azt mondja erről:- Lehet, hogy a Kodályhoz va­ló kapcsolódás, Kodály szellemé­nek továbbvitele ennek tudható be. Mennyi, de mennyi élményt je­lentett számára az ének. 1950-től 1992-ig vezette a Járműjavító fér­fikarát. Az ötvenes években a Ti- tász és a rendőrség kórusát is ő vezényelte. Fellelkesülve emléke­zik:- Olyan kórusélet volt, hogy nem igaz. Egyszerre öt-hat kóru­som is volt. Buday Péternek nélkülözhetet­len szerep jutott a „Szolnoki Kul­turális Hetek” megszervezésében is. Azokon nemcsak énekkarok léptek fel, hanem szimfonikus ze­nekarok, néptáncegyüttesek szá­mára is szerveztek országos ren­dezvényeket. A középiskolások számára megszervezték a Verseghy diák­napokat. A legjobbakkal az egri diáknapokon szerepeltek, kitűnő eredménnyel. Szokoli Lajos veze­tésével akkor kezdett éledezni a „gépipari” száztagú férfikórusa. Ez adott alapot arra, hogy a ké­sőbbiekben megszervezzék a fiú­kórusok országos találkozóját. Megvolt a hátterük, jogcímük a szervezésre. 1982-től kezdték megszervezni egyik évben a Kodály kórusok, a másik évben a fiúkórusok orszá­gos fesztiválját. Ez nemzetközivé szélesedett. Jöttek fiúkórusok Ko­lozsvárról, Szabadkáról, Galántá- ról és Kárpátaljáról. Buday Péternek is érdeme az, hogy sikerült lelkesíteni sok énektanárt, aminek eredménye­ként az Éneklő ifjúság mozga­lomban országosan az első he­lyen, nagyobb megyéket meg­előzve áll megyénk. Ugyanez mondható el a pávaköri vonalról. Nagy szó, hogy megyénk a ked­vezőtlen történelmi események ellenére meg tudta őrizni népze­nei kincsét. Negyvennyolc nép­dalkörünkkel az országos me­zőny élvonalába kerültünk. A ha­gyományőrzést szolgálva Buday Péter Kaposvári Gyulával annak idején kiadta a Jász-Nagykun- Szolnok megye népzenei kincsei című kötetet. A hajdani „igazgató úr”, „kar­nagy úr” megszólítást lassan-las- san a szívből jövő „ Péter bácsi” váltja fel. A kilencedik évtized kezdetén, a város által az elsők között neki adományozott Ezüst Pelikán-díjjal is elismert dolgos élet után így van ez rendjén. S rendjén való volna a csendes szi- esztázás, a múlton való elmeren­gés is. Buday Pétert azonban más fából faragták. 1992 óta ugyan nem vezet kórust, hanem „csak” lelkesíti az együtteseket, s külön­böző fellépési alkalmakat szervez számukra.- Életcélom ez - mondja. - Amíg bírom, csinálom. Nekem ez ad örömet. S talán más is. Az például, hogy életműve sok emberben tiszteletet kelt iránta, aminek egyik apró megnyilvánulásaként a Konstantin iskola negyvenegy évvel ezelőtt végzett 8/a osztá­lyos tanulói (osztályfőnökük Kiss Istvánná) a napokban meghívták osztálytalálkozójukra, s szívből köszöntötték. Az igazi kitüntetés ugyanis az, ha az ember mások szívében, em­lékezetében él. Aki sosem fáradt Az Isten is a színpadra teremtet­te. Magabiztos fellépése, tisztán hangsúlyozott szavai lekötik a nézők figyelmét. A világot jelentő deszkákból mégis csak a tisza- szentimrei művelődési ház szín­pada jutott számára.- Miért nem lett színésznő? Susányi Andrásné, a tisza­szentimrei „Őszikék” nyugdíjas­klub vezetője gondolkodás nél­kül válaszol:- Későn érő típus vagyok. Öt- ■ venéves koromban neveztem be először az egyik irodalmi vetélke­dőre. A zsűriben ült Czine Mi­hály és Jancsó Adrienn. Különdí- jat kaptam és egy gyulai üdülést. Jancsó Adrienn biztatott, hogy ne hagyjam abba. Az élet nem mindenkinek nyújtja tálcán a jó lehetőségeket. Susányiné az irodalomtól messze eső idomműszerész szakmában próbált kenyeret keresni, majd ételkihordó lett.- Elkallódtam - jegyzi meg. Az irodalomhoz mégsem lett hűtlen. Verseket ír, s a helyi ama­tőr művészeti csoportban játszik. S „mellesleg” vezeti az ötven ta­gú nyugdíjas egyesületet. Három unokája is igényli figyelmét. A le­tűnt évek sokasága is terheli, mégis azt mondja:- Sosem vagyok fáradt. ■ Tiszaszentimre, a derű forrása Dicsérendő hagyományként immár harmadszor rendez­ték meg Tiszaszentimrén a vidám művek fesztiválját. A közelmúltban tartott ren­dezvényre megyénk telepü­léseiről több nyugdíjasklub nevezett be. Nem a versen­gés volt a cél, hanem az, hogy néhány derűs órát sze­rezzenek önmaguknak és a szép számú közönségnek. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) a szereplők lámpaláz nélkül, képessé­gük javát adva, felszabadul­tan léptek a színpadra. A közönség hálás volt a produk­cióikért, lelkes tapssal jutalmazta azokat. A derű, a felszabadult jó­kedv átragadt a hallgatóságra. A rendezők elérték céljukat, né­hány gondtalan, búfelejtő órát szereztek az idős embereknek. A rendezvény egésze jól szol­gálta a kitűzött célt. A műsorban résztvevő nyugdíjasklubok mindegyike kitett magáért. Közü­lük leginkább a tiszaszentimre- iek, a törökszentmiklósiak és a ti- szaörsiek csoportja váltott ki osz­tatlan elismerést. A házigazdák részéről jó ötlet volt a fesztivál megrendezése, s egyúttal elgondolkodtató is. Az a tény, hogy Beleznay Sándor pol­gármester köszöntötte a vendég­szereplőket, ebben az esetben többet jelentett a kötelező udvari­asságnál. Kifejezte nemcsak az idősek iránti tiszteletét, hanem a helyi hagyományok ápolását, a kulturális munka megbecsülését is. A színpadi jelenettel, prózá­val, népdalköri fellépéssel, szóló­énekléssel, hagyományőrző mű­sorszámmal bemutatkozó tisza- szentimreiek azt bizonyították, hogy sokrétű és színvonalas kul­turális élet jellemzi községüket. Nemcsak ötletadói, hanem pél­dát mutató szereplői is voltak a fesztiválnak. Bővérű, népi humorral átszőtt lakodalmas jelenetükkel, próza­mondással, paródiával kellemes perceket szereztek a közönség­nek a törökszentmiklósiak is. Ugyanígy a tiszaörsiek, akik a há­rom pösze lányt felvonultató jele­netükkel talán a legnagyobb ka­cagást váltották ki a nézőkből. Az egyéni szereplők némelyi­ke szinte színészi képességeket csillogtatott, ezzel is emelve an­nak a fesztiválnak a rangját, melynek rendszeres megrende­zése a jövőben is kívánatos. Az is kívánatos, hogy a nyugdíjasklu­bok lehetőleg működjenek együtt a művelődési házakkal, mert azok szakmai hátterével színvonalasabb, pezsgőbb kultu­rális életet teremthetnek önma­guk számára. A tiszaszentimrei példa is ezt igazolja. Az idősek világnapjának méltó köszöntése A megye több településéről érke­zett nyugdíjasklubok részvételé­vel a martfűi művelődési házban ünnepelték a közelmúltban az idősek vüágnapját. A megjelente­ket Kozma Imre, Martfű polgár- mestere köszöntötte, majd dr. Bo- zsó Péter megyei főjegyző tartott ünnepi beszédet. Az ünnepség fénypontja az ér­sekújvári színház művészeinek és a velük együtt fellépő művész­palántáknak, a gyerekeknek mű­sora volt. Az operettrészleteket, dalokat nemegyszer a közönség a színészekkel együtt dúdolta. Felejthetetlen volt a zárószám, amikor a közönség hosszú perce­ken át felállva tapsolt, énekelt, alig engedte le a színpadról a mű­vészeket. A lelkes tetszésnyilvánítás az érsekújváriak nívós produkciójá­nak jutalmazásán túl kimondva- kimondatlanul annak is szólt, hogy szerencsére vannak, akik határainkon túl, esetenként mos­toha körülmények között is szív­ügyüknek tartják a magyar kul­túra ápolását és terjesztését. Az érsekújváriak ezért is megérde­melt élca szűnni nem akaró tap­sot Homokiak Sopronban Szűcs Pétemé, a homoki Barátság nyugdíjasklub elnöke arról adott hírt lapunknak, hogy az idősek világnapja alkalmából klubjukat meghívták Sopronba, az idősek nemzetközi taüálkpzójára. Erre a rendezvényre az Életet az évek­nek országos szövetség javaslata alapján kerültek. Megyénket a homokiak tánccsoportja képvi­selte. Az október 6-ai díszünnep­séget a homoki táncosok nyitot­ták meg. A kulturális műsor mellett kézműves kiállítás is volt, me­lyen két munkájával Kádas János klubtagjuk is szerepelt. A homo­ki csoport kiránduláson is részt vett, megtekintve a fertődi Ester- házy-kastélyt és a Széchenyi-ma- uzóleumot is. Köszönettel adóz­tak városuk (Tiszaföldvár) ön- kormányzatának, amely lehetővé tette számukra a soproni találko­zón való részvételt. AZ OLDALT ÍRTA: SIMON BÉLA FOTÓ: MÉSZÁROS JÁNOS Útmutatás — vezényléssel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom