Új Néplap, 2001. október (12. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-25 / 249. szám

I 2001. Október 25., csütörtök A SZERKESZT ŐSÉ G P 0 S TÁJÁBÓL 7. OLDAL A javítást megrendeltük, kifizettük, mégis beázunk Társasházunk lapos tetővel ké­szült, amit többszöri beázás és javítás után fel kellett újítani. Ta­láltunk egy betéti társaságot, amely a munkát elvállalta, dol­gozott is rajta, mi pedig kifizet­tük a kért összeget: áfával együtt közel félmillió forintot. Ez há­rom éve történt. Tavaly újból be­ázott a tető, de akkor a betéti tár­saság kijavította. Az idén, júni­usban a javítás helyén ismét be­áztunk. Levelünkre, telefonhívá­sunkra többször ígérkezett, de a tájunkra sem jön. Egyébként más társasház is hasonlóképpen járt városunk­ban. Sajnos az ilyen kis társashá­zak, mint a miénk is, teljesen ki vannak szolgáltatva a vállalko­zónak és a végzett munka minő­ségének, mert pereskedésre, bí­róságra nincs pénzük. Tudják ezt a munkavállalók is. Ha mások is hasonlóan meg­járták, jó lenne összefogni, hát­ha együtt jutnánk valamire. TÁRSASHÁZI LAKÓKÖZÖSSÉG, MARTFŰ Kilencvennégy éves Kőtelek legidősebb polgára Az idősek világnapján hálóztak a kőtelki nyugdíjasÚub tagjai. A feltálalt őzpörkölt a helyi va­dásztársaság adományából ké­szült, ami érthetően osztatlan elismerést aratott. Mint az már hagyománnyá vált, ezen a napon a falu legidő­sebb polgárát is köszöntjük. Pó- ta Pálné Marika néni, 94 évvel a háta mögött, sokat látott, ta­pasztalt polgára a községnek. Öt gyermekétől tizenhárom unoka, húsz dédunoka és húsz ükuno­ka született. Marika néninek jó egészséget kívánunk. BOZSIKNÉ JUHÁSZ ANDREA KLUBVEZETŐ SAJNÁLHATJA SOK APUKA, ANYUKA, nagymama, nagypapa, ha ezt kihagyta! A szolnoki Hold ut­cai óvodában rendezett sportnapon ugyanis tartalmas és szórakozató programok várták nemcsak a gye­rekeket, hanem a hozzátartozókat is. Volt itt lovacskázás, karikában hitás, kötélhúzás és még sok más. Újra fiatalnak, gyermeknek érezhettük magunkat, és főleg az egészségünkért is áldozhattunk pár órát. A testi-lelki-szellemi felfrissülés jutalmaként sárgarépát, almát, karalábét kaptunk. Köszönet az óvónőknek és daduskáknak a lelkes közreműködésért - írja Szabó Károlyné, az egyik „nagycsoportos” nagymama. (AMATŐR FOTÓI A szegénységet a sors hozza Villany-, vízdíj, fűtési és közös költség, lakbér (építési hitel) — mind velejárói annak, hogy lakunk, s amelyekért fizetni kell. Van azonban egy jelentős réteg, amelynek a lakásfen­ntartás költségei megfizethetetlen terhet jelentenek, vagy azért mert munkanélkülivé lett, vagy azért, mert rokkant, vagy mert több gyermekről gondoskodik (esetleg valamelyik még beteg is), de a kiskeresetűek és kisnyugdíjasok is ide tartoznak. Nekik dönteni kell: élni vagy lakni akarnak. A szegénység sarkalatos pontja a lakás és a -fenntartás kérdése. Október 17- én volt a szegénység elleni küzdelem világnapja. Másnap megjelent a lapban egy írás a szegénységről. „A szegénységről sokszor nem tehet az ember — idézte Móra Ferencet az egyik riportalany —, a sors hozza. A szíved jóságáról azonban magad döntesz...” Az alább közölt levél írója is azok közé tartozik, aki utolsó esélyét a szívek jóságától reméli. Akik ismernek minket, tudják, rendes emberek va­gyunk. Mindketten szorgalmasak, szeretünk dolgoz­ni. Problémánkra igyekeztünk megoldást keresni, de a mi esetünkben nagyon nehéz, mert nincs olyan nagyszülő, rokon, aki segíthetne nekünk talpra állni. A baj két évvel ezelőtt kezdődött, amikor férjem semmi jövedelmet és munkát nem kapott. Márciustól, hál’ istennek, már dolgozik. Én leszázalékolt lettem, de mellette dolgozom négy órában. Gyermekeink kö­zül kettő tanul, de anyagi gondjaink miatt nem azt az iskolát járják, amit szerettek volna. A szívműtéten át­esett gyermekünket is leszázalékolták, s bár ő is sze­retett volna továbbtanulni, főiskolára menni, a jelent­kezési lapot sem tudtuk megvenni neki. Egy gyerme­künk még óvodás. A nyomasztó terhek közepette egyik nagyszülőnk gondozását, elhelyezését is meg kellett oldanunk, ami újabb, tetemes kiadásokkal járt. A nélkülözésben eltöltött két év alatt lakásunk után felhalmozódott az adósság. Most már tudnánk fizetni a havi költségeket, de a hátralékok gyors ren­dezésére nincs elegendő jövedelmünk. Két bírósági tárgyalás van a hátunk mögött, másra nem számítha­tunk, minthogy bármikor megérkezhet a végzés: el kell hagyni az otthonunkat. Kétségbeejtő a helyze­tünk. Mi lesz velünk, mi lesz a gyermekeinkkel? Hálát adok a sorsnak, hogy férjem az utolsó pilla­natban munkát kapott, s reménykedhetnénk, hogy most már majd csak boldogulnánk és megtarthat­nánk az otthonunkat is, ha a tartozásokat ki tudnánk fizetni. Ez azonban hitel, kölcsön nélkül nem megy. Mindig minden problémánkat megoldottuk, de most végképp nehéz helyzetben vagyunk. A hajléktalan­ság réme fenyeget bennünket a gyermekeinkkel együtt... _________________ (NÉV ÉS CÍM) Sá r ellen pár méter járda Mindig örömmel tölt el, ha vala­mi újat, szépet látok a szolnoki utcákat járva. Ilyen a Várkonyi té­ri körforgalom, amely a tervezője mellett a kivitelezők munkáját is dicséri. Egy dolog azonban bosszúsá­got okoz az 1-es autóbuszról le­szálló utasoknak, nevezetesen azoknak, akik a túloldalra szeret­nének átjutni a zebrán. Mint tud­juk, a magyar ember már csak olyan, hogy mindig a legrövidebb utat választja, ha nincs út, csa­pást tör magának. Most az a hely­zet, hogy aki a 18 emeletes olda­lába át akar jutni a zebrán, kény­telen egy félköríves kerülőt tenni ahhoz, hogy járdán maradjon. Ezt a megoldást kevesebben vá­lasztják, szemben a kitaposott csapással. Ha a buszmegállót összekötnék a kerékpárút két ol­dalánál néhány méteres járdasza­kasszal (ideiglenesen akár járda­lap is megfelelne, ha most nincs másra pénz), korrigálni lehetne ezt a kis hibát (vagy hiányt). Tu­dom, apróság ez a nagy bajokhoz képest, de ha sikerül a kérést tel­jesíteni, több száz ember mente­sül a napi bosszúságtól. NÉMETH MIHÁLYNÉ, SZOLNOK Heringszindróma Legalább százötven éves a Szolnok—Pest közötti vasútvo­nal, és gyanítom, hogy Cegléd és Szeged között is sok-sok év­tizede futnak a sínek. Nem csodálkoznék, ha a szolnoki és környékbeli illetőségű, Szegeden tanuló egyetemisták, főis­kolások elátkozták volna már azt a napot is, amikor tanul­mányaik helyszínéül az egyetemi várost választották. A hét végi haza-, illetve visszautazások ugyanis embert próbáló kínokat jelentenek mindannyiuknak. Túl azon, hogy esetenként az in­formációs szolgálattól kapott tá­jékoztatás sem pontos egy-egy vonat paramétereiről, a 160 kilo­méternyi távolság alkalmanként olyan lassan fogy el, mintha a vi­lág másik sarkába utazna a ren­geteg diák. Nagy öröm, ha a me­netrendnek megfelelő időinter­vallumban elindul a vonat, de et­től még nem biztos, hogy időben oda is ér, ahová igyekszik. Ceg- léd-Szeged között a mai napig nem sikerült két sínpárt lefektet­ni, ezért aztán rendszeres, hogy tíz-húsz percre, fél órára is vesz­tegel a vonat valamelyik állomá­son vagy a nyílt terepen. A hering módjára összepréselt emberek a tumultusban egymás testi közel­ségét már-már alig képesek elvi­selni. Bár jóllehet, igen gazdasá­gos egy-egy ilyen szerelvény a MÁV-nak, mégsem gondolom, hogy utasoknak ezt akceptálni kellene, s el kellene tűrni, hogy egymás arcába szuszogunk. Nem kívánom senkinek, hogy így utazzon bárki is Szeged—Ceg­léd, illetve Cegléd—Szolnok kö­zött, de a vasút elöljáróinak azért ajánlanék egy próbautat. Ezekben a körülményekben évek (évtizedek?) óta nincs válto­zás. Önmagában az a tény, hogy a két város között alig van közvet­len járat, múlt századi fejlettség­re utal. Hihetetlen, hogy százöt­ven év is kevés volt ahhoz, hogy úgymond, európaivá váljék a vas­úti személyszállítás. Sejtem, hogy nem én vagyok az első, aki méltaüannak érzi a körülményeket. Sajnos, azt is sej­tem, hogy én már rég nem leszek főiskolás, amikor még mindig té­ma lesz a Szeged-Szolnok kö­zötti utazgatás minősége és an­nak körülményes mibenléte. Na, de ha így is működik a rendszer, miért is törekedne a MÁV jobbra? _ F. NÓRA, SZOLNOK A KUNHEGYESI NYUGDÍJAS BARÁTI KÖRNEK és a Kisújszál­lási 48-as Olvasókörnek nem új keletű a kapcsolata. Számos találko­zón vannak túl, és természetesen az idén is. sem maradt el a baráti kézfogás. A vacsorával, műsorral és táncmulatsággal egybekötött ta- lálkozón jelen volt a két település polgármestere is. (amatőr fotói A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások - a levélíró elő­zetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tar­tásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztő­ség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin A hosszútávfutók álma a legendás helyszín A szolnoki olimpikonok kiemelke­dő sikereiről írásaimban már több­ször szóltam. Budapest után váro­sunk sportolói szerezték a legtöbb aranyérmet az ötkarikás versenye­ken. Már az első újkori olimpián is szép sikert értünk el. Maratoni fu­tásban Kellner Gyula — pontosan 105 évvel ezelőtt — szerezte első olimpiai érmünket Athénben. Vi­lágraszóló eredményét a magyar atléták azóta sem tudták felülmúl­ni e versenyszámban. Kellner Gyula sportpályafutásáról tud­nunk kell, hogy először rövid távokkal próbálkozott, gyalogolt is, majd áttért a hosszútávfutásra. Az első nemzetközi si­kert a 20 kilométeres olimpiai próbaver­seny megnyerése jelentette számára. Mivel az első újkori olimpiát 1896-ban Athénban rendezték, ezért a maratoni fu­tást a görögök nemzeti ügynek tekintet­ték. Az érdeklődés minden várakozást fe­lülmúlt, és méltán vált az olimpiai verse­nyek fénypontjává. Több mint százezer ember gyűlt össze a legendás Marathon és Athén közötti útvonal mentén. Az olimpiai stadion is zsúfolásig megtelt. Hetvenezer néző viharos kiáltással kö­szöntötte György görög királyt, aki ven­dégével, Sándor szerb királlyal, a királyi család tagjaival és nagy kíséretével együtt jelent meg. Itt volt Mária Terézia királyi hercegnő is, leányával. Amikor a monarchiát képviselő két dáma belépett a stadionba, a közönség ülőhelyéről fel­emelkedve üdvözölte őket. 1896. április 10-én, pontosan délután 2 órakor indultak el a versenyzők Marat- honból. Huszonegy görög futó mellett egy amerikai, egy ausztrál, két francia, egy német és egy magyar versenyzőből állt össze a mezőny. Az esélyes a világhí­rű ausztrál Flack volt, aki korábban már megnyerte az 1500 méteres síkfutást. Az amerikaiak a bostoni Blake sikerében voltak biztosak. Ahogy közeledett a fu­tók célba érésének ideje, úgy fokozódott az izgalom az athéni stadionban. Minden görög érezte, hogy most a nemzeti be­csületről van szó. Eldördült a mozsár­ágyú, amely jelezte a győztes közeledtét. Három görög futó érkezett be leghama­rabb. Elsőnek Louis Spyridion futott el a királyi trón előtt. Itt volt a cél. A király fel­pattant, levette kalapját a győző előtt, aki 2 óra 55 perc és 20 mp alatt teljesítette a távot. A közönség berohant a pályára, összecsókolgatták és gratuláltak a görög győztesnek. Az újságok érdekességként Kellner Gyula nyughelye a református temetőben megírták, hogy egy szmirnai hölgy aranyóráját küldte el az olimpiai bajnok­nak, az orosz nagykövet felesége pedig ezüstből készült konyakosflakonját, egy gazdag görög nyomban 26 ezer drachmát ajándékozott a görög futónak. A hatal­mas örömet és lelkesedést jellemezte az is, hogy egy szegény tejesasszony fel­ajánlotta, hogy míg él, mindig ellátja őt tejjel, egy vendéglős pedig ellenszolgálta­tás nélkül étellel, itallal gondoskodott ró­la, ugyancsak élete végéig. Kellner Gyula szerepelt a legjobban a külföldiek közül. A negyedik helyen fuj- tott be 3 óra 6 perc 35 mp-es idővel. A cél­ba érés után azonban szemtanúk jelen­tették, hogy a harmadik görög a táv egy részét szekéren tette meg, így eredmé­nyét megsemmisítették. Kellner Gyulát hirdették ki harmadiknak, és bocsánat­kérésként, György hercegtől, az olimpiai érmen kívül egy aranyórát kapott aján­dékba. A görög király ekkor meghajolt a mel­lette ülő Mária Terézia királyi hercegnő előtt, elismerését fejezve ki ezáltal a ma­gyarok kánt. A közönség is lelkesen üd­vözölte Kellner Gyulát, ki a világhírű ausztrál és amerikai futókat legyőzve „a többi nemzetek felett elnyerte a győze­lem koszorúját”. Ha a Kellner név nem is, de fia, Kés­márki Kornél neve tovább ragyogott a magyar atlétikában, 1927 és 1934 között hétszer nyerte meg a magyar magasugró- bajnokságot. Kellner Gyulát 1940-ben a szolnoki re­formátus temetőben helyezték örök nyu­galomra, a belvárosban utcanév őrzi em­lékét. A magyarok első sikeres olimpiai sze­replésének köszönhetően a NOB már 1896-ban úgy döntött, hogy 1901-ben Bu­dapesten lesznek az olimpiai játékok. Sajnos, ez csak terv maradt. E sorok írója lelkes amatőr hosszútáv­futó. Élete egyik nagy vágya teljesülne, ha lefuthatná a maratoni távot az eredeti helyszínen. 2004-ben ismét Athén rende­zi meg az olimpiát. Ez nagyszerű lehető­séget kínál arra, hogy a nyári játékok megkezdése előtt, tavasszal, teljesíte­nénk Görögországban a 42 kilométeres távolt. Ezzel méltóképpen emlékeznénk és tisztelegnénk Kellner Gyula és a sike­res szolnoki olimpikonok előtt. Ehhez társakat keresek: futókat és támogatókat. ___________________DR. NEMES ANDRÁS, SZOLNOK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom