Új Néplap, 2001. szeptember (12. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-20 / 220. szám

4. OLDAL SZERKESZTŐS ÉG POSTÁJÁBÓL A 2001. Szeptember 20., csütörtök ||| Ha találkozhatnánk! Ez az óhaj foglalkoztatott Szol- nok-Debrecen közötti utamon, látva a Keleti-főcsatornát. Vajon, akik építették, büszkék-e rá? Jó volt akkor fiatalnak lenni, sok diák is megfogta a talicska szar­vát. Utánunk maradt valami. A maiak után mi marad? Lesz-e „lenyomatuk”? Ennyi év után jó volna egyszer találkozni, beszélgetni ifjúságunkról, betel­jesült és megvalósulatlan álma­inkról. Ha egyszer egy kerek év­fordulóra valaki megszervezné, bizony én is elmennék. MOLNÁR FERENCNÉ, ___________MA 74 ÉVES NAGYMAMA Am ihez mindenki ért Magyarországon 10 millió em­berből hétmillió ért a futballhoz. Különösképpen, hogy az olaszok ellen döntetlent értünk el, majd 4-5 kabarémérkőzésen nem kap­tunk ki, megnőtt a csapat iránti bizalom, amire egyes szakembe­rek és a média még ráerősített. Aztán jött a két tétmérkőzés, és megaláztak bennünket. Ezen én, 82 évesen, nem is csodálkozom. Most keresik a bűnbakot. Bicske­inek nem ez az első szerződés- bontása. A grúzok elleni meccs nekem nem okozott csalódást; volt 5 percünk, amikor jobbak voltunk az ellenfelünknél. Mondjuk, megverjük őket. Ettől jobb lenne a magyar foci? Amikor jó labdarúgóink vol­tak (régen), a nyugatí nagycsapa­tok keresték a magyar játékoso­kat. Most a játékosok keresik a nyugatí kis csapatokat, hogy leg­alább kispadosak lehessenek. Jó játékosnak születni kell, pénzzel ilyet nem lehet csinálni. De jó já­tékossal lehet pénzt keresni. A futballvilág statisztikája szerint mi a hetvenedik helyen vagyunk. Én ebből a nézetből járok 75 éve minden héten a futballpályára. Játékvezetőt, játékost még nem szidtam. Találkozhatom a régi és új sportbarátokkal, s ennyi elég. _________VITÉZ SÁNDOR JÁNOS, SZOLNOK A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a le­vélíró előzetes hozzájárulá­sa nélkül, mondanivalójá­nak tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemé­nyek nem feltétlenül azo­nosak a szerkesztőség ál­láspontjával. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztősé­günk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cildceket is olvasói levél­ként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Elhibázott volt a pályacsere? A Szolnoki MÁV-Neusiedler szurkolóinak egy csoportja szerint nagy hiba volt a Véső útról elhozni a labdarúgó-mérkőzéseket. A tiszaligeti stadionban lejátszott meccseket egyre inkább érdektelenség jellemzi. Ráadá­sul az ottani körülmények elidegenítik egy­mástól a játékost és a szurkolót, mert nincs lehetőségük a közvetlen, baráti kapcsolatok ápolására. Legutóbb mindössze kétszáz néző volt kíváncsi a mérkőzésre. A szurkolók indokai megalapozottnak tűnnek. Azt mondják, annak ellenére, hogy szép környe­zetben van a tiszaligeti stadion, nincs hangulata, mert hiányzik onnan egy igen fontos elem: az ember. A lakott területtől távol eső pálya rideg, barátságtalan. A nézőtér annyira távol van a já­téktértől, hogy nem lehet a játékosokat felismer­ni. A nap, az eső, a szél, a hó elől nincs hová el­bújnia a közönségnek. Ezzel szemben a Véső úti pálya fedettségével védelmet nyújtott. Az lakott területbe illeszkedik, amitől hangulata van, a la­kóházak közelsége és az ott élő emberek barátsá­gossá tették azt. A környékbeliek rendszeresen kijártak a meccsekre, de a Tiszaligetbe már nem. Míg a MÁV-pályán NB Ill-ban is 800-1200 néző volt, a ligeti stadionban jóindulattal is csak 300- 400-an lézengenek. A Tiszaligetben megszűnt a közvetlen érintkezés a sportvezetők, játékosok és szurkolók között, mert hermetikusan el vannak zárva: a túloldali nézőtérről még üdvözölni sem lehet egymást, baráti kézfogásról pedig szó sem lehet. Ez a körülmény előbb-utóbb a játékosok és szurkolók elidegenedéséhez vezet. Rossz döntés volt továbbá, hogy az évtizedes szokást felborítva, átkerültek szombatra a mécs­esek. Szombaton a potenciális nézők többségét elvonja a televízió, mert az NB I-es közvetítés azonos időre esik a szolnoki mérkőzéssel. Nyil­vánvaló, hogy a szurkoló nem dob ki 400 forin­tot, inkább a tévét nézi. Elgondolkodott már ezen a MÁV-Neusiedler vezetősége? A tervezett 355+180 milliót, amibe a tiszalige­ti stadion korszerűsítése kerül majd, talán inkább a MÁV-pályára kellene fordítani. Piacgazdaságban ahhoz, hogy jó döntés szü­lethessen, az adott helyzetet is fel kell mérni! Nem lehet vitás, hogy a Véső úti pálya jobb be­fektetés lenne. Bármelyik sportágat nézzük is, azt életben tar­tani csak úgy lehet, ha vannak szurkolók. Meg­tartásuk érdekében mindent mérlegre kell tenni - mondják a labdarúgásért aggódó szolnoki szurkolók. Ütavató „utcabál” — először Szeptember elseje nevezetes nap marad a szolnoki Örkény utca lakóinak, mert ezen a dátu­mon nemcsak a város napját jegyzik, hanem első „utcabálju­kat” is. Még párolgott az aszfalt, ami­kor elhatározták, a burkolt út el­készültét megünneplik. Az öröm­ünnepet a hónap első napjára időzítették. Az utat lezárták a for­galom elől, és a házi készítésű sü­temények, üdítők mellett jóízű beszélgetésbe kezdtek. Estére el­készült a bográcsban főtt lábszár­pörkölt is, végül pedig táncra per­dültek. A buli olyan jól sikerült, hogy megfogadták: az Örkény ut­caiak „utcabáljának” lesz még folytatása. Az „avató” ünnepségre Botka Lajosné önkormányzati képvise­lő - aki az utcabeliek kérését tá­mogatta, és képviselői alapjából hozzájárult az építés költségei­hez is — és Fodor György alpol­gármester is ellátogatott, akik­nek ezúton is köszönetét mon­danak. Nem ilyen századot akarunk! A szolnoki Széchenyi István Gimnázium és Általános Is­kola 12. B osztályának diák­jai az Amerikai Egyesült Ál­lamokat ért terrortámadást elítélő aláírásgyűjtést ter­veznek, amit Mádl Ferenc köztársasági elnökhöz jut­tatnak el, kérve a közjogi méltóságot: tolmácsolja szo­lidaritásukat és elhatároló­dásukat az erőszakos csele­kedetektől. Néhány hónappal ezelőtt még bi­zakodva léptünk a XXI. század­ba, bíztunk abban, hogy a techni­ka lehetőségeit kihasználva szeb­bé, értékesebbé tehetjük az em­beri életet. A bizalmat döbbenet és félelem váltotta fel. Elborzaszt bennünket az amerikaiakat ért terrortámadás, a több ezer áldo­zat, és félünk, hogy ez velünk is megtörténhet. Ez lenne a jövőnk? Tiltakozunk az értelmetlen rombolás, az erőszak minden formája ellen! Felhívunk minden hasonlóképpen gondolkodó gyermeket, fiatalt, felnőttet, hogy aláírásával, tiltakozó soraival csatlakozzon hozzánk! A terrorizmus ellen úgy te­gyük meg az első lépést közö­sen, hogy mélységesen elítéljük azokat, akik szeptember 11-én elvakultan kioltották több ezer ember életét, tönkretették az emberiség kultúrájának egy ré­szét. Előttük nincs akadály Az autós közlekedésben be­vezetett pontrendszer volt a témája a szeptember 1-jei lapszám egyik jegyzetének, ami Fekete pontjaink cím­mel jelent meg, s mint kide­rül belőle, a törvényalkotók szándéka a szabállyal az volt, hogy javuljon a közle­kedési morál. A tapasztalatok azt igazolják, a hozzáfűzött reményt nemigen váltotta be a szabályozás. A cikk­író felidéz egy hajmeresztő elő­zést: hogy ne következzék be az ütközés, a kamikazeként szágul­dó autós elől ki az árokba hajt, ki pedig az útpadkára. Az egyik au­tós, egy fiatalasszony, sírással küszködve azt kérdezi: „Hol van­nak ilyenkor a rendőrök?” A fia­talasszony kérdésére a vála­szom: az úton vannak a rend­őrök! A mi 21 éves rendőr őr­mester fiunk is ott volt, amikor július 28-án Pest megyében ha­lálra gázolta egy autós. Fiunk a besenyszögi Felső-te­metőben alussza örök álmát. Drá­ga gyermekünk hivatásának meg­felelően, lelküsmeretesen, az es­küjéhez híven megpróbált meg­akadályozni egy közveszélyes és jogellenes cselekményt, amikor la­kott területen belül egy szintén ka­mikazeként száguldó autóst szere­tett volna igazoltatni. A sofőr az el­sődleges szakértői vizsgálat sze­rint 100-130 kilométeres sebesség­gel elgázolta őt, majd fékezés nél­kül továbbhajtott. Vajon mit mon­dana nekem, a szülőnek a fiatal- asszony most, hogy a tragédiánkat ismeri? A GYÁSZOLÓ ÉDESANYA Összefogással épülnek az új családi házak A hallássérültek megyei szerve­zete a martfűi és szolnoki klub­bal közösen háromnapos kirán­dulást szervezett. Jóllehet mosta­nában inkább az egynapos or­szágjárások iránt van érdeklődés az anyagiak miatt, a Szolnok vá­rosi önkormányzat támogatásá­val sikerült egy gazdagabb prog­ramot kiválasztani. A közel ötvenfős társaság - részben siketek, részben nagyot­hallók - először láthatta Debre­cen megújult és megszépült főte­rét, a máriapócsi, igen értékes gö­rögkeleti bazilikát, a vásárosna- ményi múzeumot. A kirándulás második napján a magyar múlt emlékeivel ismerkedtünk: a táko- si templom történetével, a tarpai gazdálkodással, a szárazmalom­mal. Szatmárcsekén kegyelettel emlékeztünk meg Kölcsey Ferenc­ről. Túristvándin a vízimalom működésén keresztül elődeink leleményességét fedeztük fel; Ti- szacsécsén Móricz Zsigmond szülőházánál az íróra emlékez­tünk. Jártunk Gergelyiugornyán, hazafelé pedig Mátészalkát, Nyír­bátort néztük meg. Elismerés illeti a szervezőket, hisz a kirándulás nem csupán egy volt a sok közül, méltó volt a millenniumi rendezvények soka­ságához. Öröm volt találkozni Mester András márokpapi polgár­mesterrel, nem volt hiábavaló az árvíz elleni küzdelmük. S jó volt személyesen tapasztalni, hogyan épül a sok új ház Csarodán, Tar- pán, Tákoson s másutt - az ösz- szefogás nyomán. ____________________DÉNES PÁL, SZOLNOK Gy omok és ecetfák Nem először teszem szóvá azt a szemléletet, aminek következ­ménye, hogy Szolnoknak még a belvárosa is elhanyagolt, elmara­dott város képét mutatja. A na­pokban az Ady Endre úton ha­ladtam a buszpályaudvar irányá­ba. A túloldalon ütemesen épül a Plaza, amely kétségkívül valami­lyen értelemben fejlődést jelent az elmúlt évtized lehangoló váro­si grundjának helyszínén. A jár­da szélén viszont csaknem elbot- lok a helyenként szélesen ter­peszkedő, száz-kétszáz méter hosszan elnyúló porcsinban (a porcsin az a szívós, minden rés­ből kinövő gyomnövény, amely az elhanyagolt területek jellemző növénye). Régen, faluhelyen megszólták azt a gazdát, akinek a portája előtt elszaporodott ez a gyom. Szolnokon sokfelé, a bel­városban is van belőle. A másik jellegzetes „dísznövénye” a vá­rosnak az ecetfa. Nem kell mesz­szire menni, hogy láthassuk. A Kossuth tér teljes hosszában látni szétszórtan. A valódi díszfák tö­ve mellől is kinő ez az igényte­len, silány fafajta. Sokfelé mélyen lehajtott fejjel tudunk csak haladni a belváros­ban - a Kossuth téren is, ha pél­dául az irodaház melletti kerék­párőrzőhöz (köszönet érte, so­kan örülünk neki!) igyekszünk -, mert gyorsabban nőnek az ágak, mint amilyen sűrűn gal­lyaznak. Nincs igaza annak, aki azt mondja, mindez kicsinyesség, akadékoskodás. Nem az. Ezek a példák egy látásmódot tükröz­nek, amelyen túl kellene lép­nünk. Számtalan jelenséget em­líthetnék, aminek megoldása nem annyira pénz, sokkal inkább szemlélet kérdése. Mert hiába te­lepítik a méregdrága egynyári vi­rágok tömkelegét a városházával szemben vagy a körforgalmi cso­mópontok földterületein, ha azok nem kapnak kellő gondozást, s ezt nem teszik szóvá, szemet hunynak felette azok, akik a munkákat megrendelik és ki is fi­zetik. Mellesleg egy „nyugatnémet” ismerősöm - aki nyaranta a Damjanich uszoda törzsvendége - említette meg, hogy Szolnok igen gazdag lehet, mert ennyi egynyári virágot ők nem merné­nek ültetni saját városukban. Egyébként amikor az igazán remek millenniumi rendezvény- sorozatra a Kossuth tér felé halad­tam, az egyik drogéria közelében egy hatalmas kiszáradt faág és rengeteg fatörmelék hevert a jóin­dulattal sétánynak nevezett gid- res-gödrös járdán. Legalább hu­szonnégy órája ott volt. Kinek a dolga ezt észrevenni és intézked­ni? PINTÉR LÁSZLÓ, SZOLNOK, _______ VÁROSVÉDŐ EGYESÜLET NÉ PI TÁNC ÉS NÉPI HANGSZEREK. A szolnoki Szandaszőlősi Általános Iskola és Művészeti Okta­tási Intézmény negyedik és ötödik osztályos táncos diákjai harmincötén, nevelőikkel és oktatóikkal ér­zelmileg is egy nagy családot alkotva, az ötnapos bajai néptánctáborból egy héttel az iskolakezdés előtt tértek haza. A táborban a délelőttök próbákkal teltek, de délutánonként a szórakoztató programok sora várta őket. Ezek között volt hajókirándulás, fürdőzés, megismerkedtek többek között egy fajátékokat ké­szítő mesterrel és egy régi népihangszer-gyűjtővel. A hangszerek hangzását is meghallgatván, a kedves, új ismerős a jövő nyárra meghívta a csapatot._______________________________________(amatőr fotói

Next

/
Oldalképek
Tartalom