Új Néplap, 2001. július (12. évfolyam, 152-177. szám)

2001-07-07 / 157. szám

4. OLDAL TÜKÖR 2001. Július 7., szombat EGYE Haverok — buli — Wanted Sátorerdő. Dübörgő zene. Söröspoharak a földön. Fiatalok hullámzó tömege. Őrült frizurák, csillogó szemek és vidám arcok mindenütt. Igazi bulihangulat. El­lesett pillanatok az ország második leg­nagyobb könnyűzenei fesztiváljáról. Életképek. A felszín a mezőtúri laktanya komor falain túlról is látható. Ám itt a tartalom a lényeg. Az pedig csak a kapu­kon belül érinti meg az embert igazán. Mezőtúr Alkonyodik. A kaszárnya bejárata előtt fiata­lok népes csoportja tolong. Az igazi élet még csak ezután kezdődik. A kapuőrök állják a rohamot. Nem az első fesztiváljuk, láttak már hasonlót. Most is tudják a dolgukat. A belépők ellenőrzése után motozás követke­zik, ám a hangnem emberi marad. A vissza­térő vendégek már ismerik a csíziót, és az „újoncok” sem okvetetlenkednek. A zsebek­ből olykor előkerül néhány apróság. Jobbára félig üres üvegek, amelyek a benti italforgal­mazás miatt vannak tiltólistán. De mutatóba néhány kalapács, nyél nélküli ásó, bicska és lánc is akad. Többségében a sátorveréshez szükséges célszerszámok. Nincs vita: a tulaj­donos mehet, ám a tárgyak „megőrzőbe” ke­rülnek. A rendezvény biztonsága és nyugal­ma mindennél fontosabb. Odabent szinte el­vész az ember a színes forgatagban. Tizen­éves koruk vége felé, húszas éveik elején já­ró lányokból és fiúkból álló társaságok in­gáznak a sörsátrak és a színpadok között. A legtöbben a nagyszínpad előtt gyülekeznek. Én is oda igyekszem. A koncert első hangja­ira a jókora füves térség harmada zsúfolásig megtelik. A háttérben párok és csoportok ücsörögnek nagy egyetértésben. Kezükben az elmaradhatatlan műanyag söröspoharak. Az egyik társaságban ismerősökre buk­kanok, akik kitörő örömmel üdvözölnek. Letelepszem melléjük. Nincs nehéz dol­gom, amikor a fesztiválról kérdezem őket, egymás szavába vágva mesélik élményei­ket. Az egyik fiú különösen közlékeny. Mint kiderül: a szerény kivitelű punkfrizu- rát viselő, 21 éves Pásztor Zoltán a szabad- szállási laktanya egyik rajparancsnoka. — Hét éve szeretnék ide eljutni, ám csak idén sikerült. Eddig mindig közbejött vala­mi. De most itt vagyok, és ez a lényeg. Na­gyon király a buli! Mindenki haver, aizzal is el lehet dumálni, akit eddig sohasem láttam. Szabadok vagyunk, hát kell ennél több? A kis csapat hölgytagja valamivel csönde­sebb. Csak a becenevét árulja el: ő Picúr, egyébként 24 esztendős és helybeli.- Az az igazság, hogy most éppen lógok az átképző tanfolyamról. Orvosnál voltam, tényleg beteg vagyok -, de azért nem halá­los. így hamarabb meggyógyulok. Eddig majdnem minden fesztiválon részt vettem, és szerintem az első három, amit még a pi­actéren rendeztek, jobb volt. Ott legalább voltak ingyenes rendezvények, a Wanted vi­szont üzlet. Itt már mindenért fizetni kell. A húszéves szolnoki Retter Zsolt viszont elégedett.- Nagyon sok az ismerős, és a zene, a programok is jók. A hangulat meg olyan, amilyet mi csinálunk magunknak. Rendben van itt minden, csak az eső ne essen! Egy kicsit még eldiskurálunk, majd to- vábbállok. Alig lépek néhányat, ritka ter­mészeti jelenség közelít felém. Két lány, fi­Tájkép - koncert előtt úk nélkül. Mint kiderül, egyikük sem ve­szélyes. Aztán megtudom, hogy Barizs Ani­ta és Gál Zsuzsanna először vannak Mező­túron, és azért lófrálnak facérán, mert ro­konlátogatóba indultak. Csupán egy napra jöttek el a fesztiválra.- Elsősorban a koncertek kedvéért tet­tünk egy kis kitérőt. Eddig megérte, hogy jövőre visszatérünk-e, azt még meglátjuk. A távolság mindenesetre nem lesz akadály. Ebben egyetértünk, aztán a sörsátrak felé veszem az irányt. Munka közben szeretnék valakit szóra bírni. A 21 éves szolnoki Hor­váth Tamás készségesen vállalkozik erre.- Három éve már, hogy a fesztiválon fel­szolgálóként dolgozom, egyébként főisko­lás vagyok. Bár a 12 órás műszak kicsit fá­rasztó, ha van mozgás, repül az idő. Na­gyon jó a buli. Már a szokásos eső is meg­volt, úgyhogy tényleg semmi sem hiányzik. A Pál Utcai Fiúk koncertjére várók kö­zött újra ismerős arcot fedezek fel. Egy ki­sebb társasággal Szűcs Lajos, a város alpol­gármestere ácsorog a sokadalom szélén. Mi céllal jött ki a rendezvényre? - kérdezem.- Szerencsére most csak annyi a felada­tom, hogy jól érezzem magam. Nem min­dig volt ez így, de az utóbbi évek fesztivál­jain - hála a profi szervezésnek és a fiata­lok kulturáltságának - béke honol. Többek között ezért szeretnénk - a hírekkel ellen­tétben - a későbbiekben is megrendezni ezt a programot. Én egyébként negyven­éves létemre is szeretem a mai könnyűze­nét, és itt számtalan ismerőssel is összefu­tok. Úgyhogy ma biztosan végig kitartok, holnap pedig folytatom. Közben a zenekar már a jól ismert dal­lamokat játssza. Az emelvény előterében felforrósodik a hangulat. Átszellemült ar­cok, táncoló, csápoló fiatalok tűnnek elő a tömegből egy-egy pillanatra. Szemeikben a tomboló érzelmek szabadságának tüze ég. Kórusban éneklik a számok refrénjét. Az­tán véget ér a bő félórás fellépés, átmeneti­leg takarékra áll az eufória. Oszlik a tömeg, a srácok felkerekednek. Nem mennek messzire, a cél is közös. Irány a sörsátor vagy a másik színpad. Nincs megállás. A show-nak folytatódnia kell. BUGÁNY JÁNOS FOTÓI A SZERZŐ Amikor már nehezek az évek Ahogyan korosodik az ember, őszül a halánték, telnek az évtizedek, egyszer bekövetkezik az az időszak, amikor a magányosság, az egyedüllét nem kimondottan hasznos társ. Hiszen lehetnek múló vagy tartós rosszullétek, illetve olyan körülmények, amelyek rendszeres orvosi ellátást, gondozást, ápolást igényelnek. Kunhegyes Valami olyasmit, amelyet Kunhe­gyesen adnak mostanság a hajda­ni szülőotthon átalakított épületé­ben harminckét itt lakónak. Fur­csa fintora a sorsnak, hogy évtize­dekig a legfiatalabbak, az újszü­löttek népesítették be a termeket, most meg olyan emberek lépked­nek, csoszognak, ballagnak a fo­lyosókon, akik túl vannak életük delén. Általában három hónap itt az ápolás, kezelés, gondozás, de ehhez az időszakhoz nem mindig ragaszkodnak szám szerint. Tény, az intézet jellege miatt váltakoz­nak a benn lakók, akik közül né­hányat szólaltatunk meg. Lukács Imre viszonylag még a fiatalok közé tartozik, ámbár ed­dig lédolgozott 39 évet és 117 na­pot. Már leszázalékolt nyugdíjas.- Egyedül élek, messze dol­goztam Kunhegyestől. Az egyik szombaton, amikor hazajöttem, rosszul lettem. Agyvérzést állapí­tottak meg. Telt-múlt az idő, már A volt kunhegyesi szülőotthont ma idősek népesítik be FOTÓI M. J. járok, kelek, most éppen itt, eb­ben az otthonban vagyok két he­te. Négyféle gyógyszert szedek, és gyalog egyre messzebb elóva- kodok. Ha letelik az a pár hónap, hazamegyek. Aztán kiderül, ho­gyan bírom magam. Benn jól va­gyok, szeretek itt lenni, beszélget­ni a többiekkel. Rendszeres az or­vosi ellenőrzés, jó a koszt, ilyen dolgom gyerekkoromban volt. Hubai Istvánná Erzsiké tisza- burai. Hetvenöt éves, és neki is ez a jelenlegi otthona.- Az uram meghalt, a fiam Bu­rán lakik, a lányom Szegeden. A fiammal laktunk együtt, aki csak negyvenéves. Sajnos j3 is agyvér­zést kapott, én is. Őt Karcagon ápolják az elfekvőben, én ideke­rültem. Mit mondjak? Urak va­gyunk, mindenünk megvan, csak sétálni kell. Valami azért hiány­zik: az egészség. Nem tudom, mi­kor mehetek haza, a gyerekem ál­lapota is sokat javult, azt mond­ják. Én is jobban vagyok. A ház Tiszaburán üresen áll, vár ben­nünket. Csak az a baj, hogy az évek elszálltak, hiszen én már se fiatalabb, se gyorsabb nem le­szek. Ha valamikor esetleg vissza is jutunk, majd kiderül, hogy bír­juk azt, ha mindent mi csinálunk magunk körül. Mert úgy köny- nyebb élni, hogy itt vannak az ápolók, elénk rakják az ennivalót, mosnak ránk, megvizsgál a dok­tornő. Dr. Thürmer Istvánt rengete­gen ismerik Kunhegyesen. Évtize­deket dolgozott a községházán, rengeteg festménye őrzi a telepü­lés egykori mindennapjait. Négy gyereket neveltek fel. Pista bácsi 83 éves, és noha megismer, lát­szik, már nehezebben forognak azok a bizonyos agyi kerekek. Egy hónapja laknak benn a felesé­gével, Julianna asszonnyal. 1- Infarktusa meg agyérgörcse is volt a páromnak. Úgyhogy be kellett jönnünk. Én ápoltam, de már nem bírtam, mert nekem is adódik szakajtónyi bajom. Hogy mást ne mondjak, öt műtéten es­tem át, és tizenegyfajta gyógy­szert szedek. — A párom jól érzi magát, tulaj­donképpen nincs gondunk sem­mire. Jönnek látogatni a gyere­kek, az unokák. Csak üres a la­kás. Arról pedig fogalmam sincs, ha letelik ez a pár hónap és eset­leg hazamegyünk, mi lesz ve­lünk. Azt már most is tudom, hogy valakit fogadnom kell mellé. De erről ráérek majd később mor­fondírozni. így igaz, sőt mint ko­rábban írtuk, a három hónap sem mindig szentírás. Ugyanakkor ta­pasztaljuk: jó ötlet volt az egykori szülőotthont olyan otthonná ala­kítani, ahol az átmenetileg vagy hoszszabb ideig beteg emberek ellátást, felügyeletet, orvost kap­nak. És hogy szükség van efféle intézményekre, mi sem bizonyít­ja jobban, mint a várólista. Ez hosszú, rajta egyre több névvel, akik szintén be szeretné­nek kerülni néhány hónapra. Hogy legalább addig ne legyenek egyedül, és vigyázzanak, figyelje­nek rájuk... D. SZABÓ MIKLÓS NÉZŐPONT Kárörvendők PÓKÁSZ ENDRE Martfű válságban, többszáz milliós a hiány - nagyjából ezt tartalmazza a legtöbb híradás mostanában a cipővárossal kapcsolatban. Saj­nos téma a kisváros anyagi helyzete, pedig ez a mai magyar valóságtól egyáltalán nem tér el, csak Martfűvel kapcsolatban nem ezt szoktuk meg. Egy évtizeden át tartott a csoda, épült-szépült a település, új városközpont nőtt ki a földből, játékparadicsom a gyerekeknek, aszfaltozott, rende­„Mindenki büszkén mesélhette, hogy martfűi’’ zett utak, ahogyan az illik az egyik leggazdagabb ma­gyar településhez. Mindenki büszkén mesélhette, hogy martfűi, ő ott él, ahol minden fejlődik. Aztán az új törvényi rendelkezéseknek köszönhetően elapadtak az ipar­űzési adóból származó források, a korábbihoz képest minimális szintre csökkentek a saját bevételei az önkormányzatnak, akik pe­dig pár éve még mellüket döngetve a martfűi fejlődés élharcosá­nak tartották magukat, most bőszen rázzák figyelmeztetőleg az ujjúkat, mondván, miért nem hallgattak rájuk. Szerintük öt évvel ezelőtt kellett volna félretenni a pénzt, nem pedig szobrokat, ját­szótereket építeni, s akkor most nem kellene többször is módosí­tani a költségvetést. Csak egyet felejtenek el a most kritizálók. Olyan településen él­nek, ahol gyakorlatilag minden biztosított a nyugodt élethez, az összes utca burkolt, teljes a csatornázottság, ahol biztonságos, tiszta helyen játszhatnak a legkisebbek (sokan még a megyeszék­helyről is ide hozzák gyerekeiket), a szobrok és a parkok pedig egyenesen gyönyörűek, magyarán csak az intézmények fenntar­tása és állagmegóvása a legfőbb feladat. Ezt pedig kevés település mondhatja a megyében, sőt talán az országban is. Az, hogy most szűk esztendőket él a település, a legkevésbé a város bűne. Bírálni azonban a legkönnyebb. Időt kell hagyni az új gondok megoldására, és ha nem megy, akkor fölemelhetjük szavunkat. Martfű etalon volt eddig, megyénk egyik legnagyobb büszkesége. Gyanítom, jó pár évvel megelőzte legtöbb városunkat, s az a fél-, talán egy évtized, mire utolérik a többiek, elég lehet a sorok ren­dezésére. 25, / , 7© Megtalálta világát Újszentgyörgy Szabó Julianna gyömrői, és bizony korábban azt sem tudta, hogy Újszentgyörgy nevű település is van a vilá­gon. Ma Julika Balogh Ti- borné, és ebben a parányi faluban laknak a férjével meg a gyerekekkel. Jobban mondva a párja ritka ven­dég, messze dolgozik, legin­kább a hétvégek hozzák ha­za. a ház körüli munkákra fordíthat­ja. Ő osztja be saját idejét, azért nem unatkozik, mert ahol ekko­ra porta van, és az udvarban eny- nyi kosztos kéri a porciót, ott mindig akad tennivaló. Nem be­szélve a gyerekekről, akik Tisza- szentimrén tanulnak. Most persze remek a világ, dühöng a szünidő, úgyhogy a kis Tibinek és Edinának felhőt­lenek a mindennapjai. Lehet so­káig aludni, gyümölcsöt szedni, a jószágokat etetni és jókat ke­A négytagú Balogh családból hárman. A férj messze dolgozik, a gyerekek önfeledten hin­táznak, az anyukájuk pedig vigyáz rájuk Újszentgyörgyön fotó: m. j. rékpározni. Ráadásul rokon gyerekeket várnak, majd ők mennek el kicsit nyaralni Gyömrőre, meg a feleség barát­nőjéhez Pestre. A gyerekek ezt nagyon várják, elvégre ritkán jutnak el a vidámparkba, az ál­latkertbe. A városi lányból lett falusi há­ziasszony pedig azt várja, hogy hazatérjenek. Zajos, hangos, túl­zsúfolt, ideges már neki az ottani élet. Ráadásul Újszentgyörgyön a szép ház, a sok jószág, a nagy kert — ez már az ő igazi, megta­lált világa. Ahol tényleg rengeteg a munka, de ahol a maga ura. És ez ideges, vibráló mindennapja­inkban nem semmi... | D. SZ. M. A Széchenyi utca páros oldalán I lévő, kívül-belül mutatós ház j előtt gyerekjátékok várják a lur- | kókat, az út mellett karbantartott I lugas. Hátul hatalmas kert, tele zöld­ségfélékkel, gyümölcsfákkal. No­ha az idei termés nem volt világ­ra szóló, a családnak nem kell pi­acra járni, ha almát, cseresznyét vagy más gyümölcsöt szeretné­nek enni. Gyömrő ma város, ezt cserélte j fel ez az asszony Újszent- györggyel. Hogy végül is itt kö­töttek ki, ennek van még egy pró­zai oka: a férje, Tibor idevalósi. Julikától soha nem volt idegen a falusi, nyugodt élet, a jószág­tartás, a kertészkedés. Már nyug- I díjas, így az idejét a háztartásra,

Next

/
Oldalképek
Tartalom