Új Néplap, 2001. május (12. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-26 / 122. szám

4. OLDAL MEGYEI TŰKOR 2001. MÁJUS 26., SZOMBAT Igazi vesztesek. Cudar kis életük során kevés szépet és jót kaptak. Három gyerek, akikben egy közös vonás van: mindannyian abban látták a kiutat, ha világgá mennek. Marika, Petra és Kármen nem vágytak semmi másra, csak egy kis megér­tésre, türelemre és szeretet- re. Nem a barátoktól, osz­tálytársaktól, vagy éppen a tanároktól, hanem azoktól, akiktől ezt nem kellene kér­niük. A szüleiktől. A „másik” Marika kétévesen került nevelő­szüleihez egy évvel fiatalabb hú­gával, Évivel együtt. Eleinte min­den szép és jó volt, „apu” és „anyu” törődött mindkét lánnyal, ám mikorra Marika hatodikos lett, megváltozott minden. — Anyuék egyszerre nem ked­veltek engem. Mindent Évi kapott meg, a nagyihoz Pestre ő mehe­tett nyaralni, pedig rám tényleg nem lehetett panasz. Mondjuk hatodikban elég rosszul tanul­tam, 3,5 lett az átlagom, de más baj nem volt velem. Apám a bizo­nyítvány után egész nyárra bezárt a lakásba, naponta csak egy órát lehettem az udvaron. Nagyon rossz volt... — Ezért szöktél el? — Nem, bár azt hiszem, innen kezdődtek a bajok. Még suliidő­ben nyertem egy pályázatot, jutal­mul a Balatonnál tölthettem két hetet. Nagyon készültem rá, min­dent bepakoltam, amikor este fel­jöttek hozzám mind a ketten, s apu kioktatott, hogy nem lesz jó így az életem, bezzeg Évi, az mi­lyen rendes kislány, és okulás­képpen nem mehetek sehova. In­dulás előtti este! Bőgtem, könyö­rögtem, kértem, mondják el, mit csináltam, de semmi, bezárták a szobájuk ajtaját, ki sem szóltak. Én pedig dacból is elmentem. Per­sze harmadnap értem jöttek, apu harminc gyerek láttára felpofo­zott, behajították a cuccomat a csomagtartóba, és hazamentünk. Gyereksorsok Képünk illusztráció- Próbáltál velük beszélni?- Akartam, de olyan utálattal néztek rám. Két hétre rá bejelen­tették, hogy elmennek Spanyolor­szágba nyaralni, de én nem me­hetek a viselkedésem miatt. Telje­sen összetörtem, hát még amikor megtaláltam pakolás közben az irataikat. Hónapokkal előtte befi­zették az üdülést két hétre, de csak három személyre! Pontosan tudták, hogy nem visznek el.- Nem is sejted, miért változott meg minden?- Sokáig még csak sejtelmem sem volt róla. Azóta eltelt másfél év, hetedikben kitűnő voltam, most is nagyon jól állok, felvettek egy jó középiskolába, de semmi változás. Aztán egyszer össze­FOTÓi CSABAI ISTVÁN vesztem anyuval, mindenfélét mondtam neki, erre ő kiborult, s azt mondta, örüljek annak, ami van, mert engein csecsemőként fogadtak örökbe, Évi az igazi gye­rekük. Persze rögtön bocsánatot kért, sírt, de bennem is eltört va­lami. Már nem érzem, magam odaillőnek, üzenöt vagyok, de vé­get ért a gyerekkorom. Idegen mindenki, csak ott lakom, és kész. Amint betöltőm a tizennyol­cat, végleg elmegyek. Testvérek Petra és Kármen gazdag szülők gyereké.' Sosem nélkülöztek. Ta­lán ez is lehet a baj szerintük, mert a családjuk ennyivel elinté- zettnek tekinti a nevelésüket.- Sok gyerek álmodik arról, hogy mindene meglegyen: szép ruhák, számítógép, pénz, egye­bek - kezdte Petra. - De mindez nem ér semmit, ha érzelmileg si­vár szülőktől kapja az ember. Az enyémeket a pénz hajszolása tel­jesen megváltoztatta.- Az baj, hogy sokai dolgoz­nak?- Nem, dehogyis. Ha holnap leállnának, akkor sem lenne töb­bé anyagi gondjuk még a déduno­káiknak sem, annyit összekapar­tak - szólt közbe Kármen. - Sok­kal nagyobb baj, hogy nem is fi­gyelnek ránk. Egyszer erőszakos­kodott velem egy pasi, már féltem suliba menni miatta. Elmondtam anyának, akinek közben meg­csörrent a mobilja. Aztán a pasi egyik este elkapott, de szerencsé­re nálam volt a teniszütőm, jól fej­be vertem. Napokig bőgtem, de anya csak annyit mondott, ha igaz lenne a mesém, akkor már korábban szóltam volna neki.- A szökéshez ennyi elég?- Furcsán történt. A szüléink hajnalban mennek el, késő este jönnek meg. Petrával felültünk a pesti vonatra egy hétfői napon, pénteken pedig hazajöttünk, mert elfogyott a pénzünk. Észre sem vették! Azt kérdezték, amikor es­te beléptünk a lakásba, hogy strandon voltunk? Majd folytatták a megbeszélést az egyik üzletfe­lükkel...- Hogyan tovább?- Fogalmunk sincs. Jövőre nagykorúak leszünk, jól tanu­lunk, egyetemre megyünk, s vég­leg eltűnünk innen. Még azt sem tudják, hova jelentkeztünk felvé­telizni, csak pénzt adnak, meg ki­írják, mit vegyünk vacsorára. A nyáron kipróbáljuk, elmegyünk hosszabb időre, kíváncsi vagyok, feltűnik-e a hiányunk. Három gyerek. Három sors. Merre visz az életük, mi lesz ve­lük?! PÓKÁSZ INDRE Néma sikolyok és szorítások SOMFAI PÉTER A fiúk nem tanulnak férfi-, a lányok anyaszerepet Olvasom kollégám szomorkás gyemeknapi riport­ját a világgá ment gyerekekről. Azokról a tizen­éves fiúkról, lányokról, akik a szülői házon kívül keresték - ha csak néhány órára is - a boldogságot. A megértést. Orvosságot a magányukra. Mert a szülők nem értették a testbeszé­det: a nyakuk köré fonódó karok szorítását, nem hallották a néma sikolyokat. Nem vették észre a befelé csorgó könnyeket. Évszázadokig nem is kellett. Más volt a világ, a különböző nemzedékek kapcsolatát nem mérgezte a rohanás, a befelé fordu­lás, az érvényesülés kegyetlen élethalálharca. Az apa vadászni, földet művelni, mester­séget űzni tanította a fi­át, az anya pici korában befogta már a ház körü­li munkára a lánygyere­ket, nyugodtan rábíz­hatta a kisebbek dajkálását is, mert - ahogy a szociológusok ma­napság fogalmaznak: a magatartási normák - a családon belüli szerepek, mindenki számára egyértelműek voltak. Talán falun még maradt valami ezekből a hagyományokból, de a városban az elmúlt ötven év fenekestül felfordította a család sze­repéről vallott nézeteket. Felnőtt két, három vagy talán több nem­zedék is, amelyben a fiuk nem tanultak férfiszerepet, a lányok munkában megfáradt, hajszolt anyjukkal jószerével a női dolgok­ról sem tanultak meg szót váltani. És akkor még nem beszéltünk a csonka családokról, az elvált szülők malomkövei között őrlődő gyerekek dolgáról, amikor a fiúk legfeljebb vasárnap látják az ap­jukat, mama és nagymama adja nekik a példát. Meg szidja a férfi­akat - a papára gondolva, de úgy nagy általánosságban. (A lá­nyokban is csak annyi marad ebből: a férfi mind büdös, részeges, szőrős állat...) A nevelés dolga az iskolára meg az aszfaltra maradt. Az iskolá­nak kellene megtennie mindazt, amire a szülők idejéből nem fut­ja. Annak az iskolának, amelynek jószerével a matematika, a tör­ténelem meg némi földrajz megtanítására telik ugyan az erejéből, de a rosszul fizetett, értelmiségi mivoltában megfázott (főként nőkből verbuválódott) tantestületeknek családszerepeket, férfi, női magatartási példát mutatni végképp se kedve, se ereje. Marad tehát az aszfalt. A haverok, az egy-két évvel korábban odaszokott, cigarettában, csibészkedésben, talán még narkóban is már tapasz­talatokat gyűjtött többiek „nevelő iskolája”. Talán nem sok kellene a lelki békéjükhöz. Talán megtenné né­hány gondtalan, szép vakációs hét a nagymama falusi házában, a frissen sült kenyér, vagy a fazékban fortyogó nyári bableves ottho­nos illata is. Sajnos nem tanítják a szülők iskolájában a testbeszédet. Nem tanítják meghallani a belül visszhangzó sikolyokat. Sajnos egyál­talán nincs szülők iskolája. Se Felhagyott, de még kopottságában is impozáns iskolaépület áll az abonyi határban. Itt fogad bennün­ket egy leendő természetvédelmi oktatóközpontnak megálmodott helyszínen Belső László, a Termé­szetért Alapítvány elnöke, aki itt helyezte el — tervei szerint egyelő­re ideiglenesen — a nemrég bal­esetben elhunyt jó barát herpetoló- gus kígyógyűjteményét. Belső László baráti közvetlenséggel fo­gad, és egyből végigvezet, nem titkolt büszkeséggel, „birodalmán”, az úgyneve­zett Kis-Balaton-dűlőben lévő, egykori ta­nyasi iskola épületében. Közben fáradha­tatlanul és a jó értelemben vett megszál­lottakra jellemző hévvel magyaráz: itt nemsokára egy modern környezet- és ter­mészetvédelmi oktatóközpontot alakíta­nak majd ki. A masszív, öreg épület felújí­tása már elkezdődött, így minden remény megvan arra, hogy a tervek valóra is vál­janak. „Ezek nem csak hogy tervek, de mindez így is lesz” - erősít rá Belső Lász­ló, akiről oldalakat lehetne írni: mi min­denen dolgozik jelenleg is, kiféle-miféle neves embereket nyert már meg a termé­szet- és környezetvédelem ügyének, mi minden foglalkoztatja. A hétköznapi em­ber szinte már abba is belefárad, ha mindezt csak végighallgatja, de látni, be­lőle egyszerűen nem fogy ki az energia.. Nem kérdezem, de érzem, erre a feltöltő- désre csak egy szó lehet a magyarázat: a természet, ami most is körülvesz ben­nünket. Csendes társbérlők az egykori iskolában László arca csak akkor komorul el, amikor a nem­rég, 37 éves korában el­hunyt jó barátról, az ismert kígyószakértőről, a tatabá­nyai Benke Zoltánról kérde­zem. Mint mondja, immár húszéves barátság fűzte össze őket, ezért is gondol­ta, hogy itt, Abonyban lét­rehoz egy Benke-emlékhá- zat Zoltán tudományos munkásságának bemutatá­sára, az elhunyt családtag­jainak anyagi megsegítésé­re (erről május 12-i szá­munkban bővebben írtunk — a szerző). Emellett Zoltán mérgeskígyó-gyűjteményét is el lehetne biztonságban helyezni ebben az emlék­házban, amely idegenfor­galmi nevezetességgé is válhatna ezáltal Abonyban. A megvalósu­lás azonban a tervezettnél kissé lassab­ban halad (mint mondja, a városban a legolcsóbb lakatlan ház felújítása is 10 millió forint körül van). A kígyókat vi­szont el kellett hoznia, mivel az özvegy­nél nem maradhattak. így a múlt héten pénteken a hüllőket átköltöztették Abonyba, a volt iskolába. Belső László lelakatolja a hüllőket rejtő terem ajtaját. Rajta a felirat: Belépni tilos! Vigyázat, mérges kígyók! fotók> mészáros János Hűvös pillantás: mexikói csörgőkígyó Az elhunyt jó barát kígyói már megérkeztek Abonyba nak tartott, de most már önálló fajként elkönyvelt közeli rokona, a miloszi vipera él, amely arról nevezetes, hogy Európa legveszé­lyesebb marású mérges Wgyója. Egyébként dél-mediterrán, félsi- vatagos-sivatagos területeken ta­lálható. Két fiatal és egy kifejlett mexikói csörgőkígyó is a gyűjte­mény részét képezi. E fajról tudni kell, hogy a mérge vesekatasztró­fát okozhat, azaz akit megmar, annak a vérrel a veséjéhez eljutva a méreganyag a vese teljes elhalá­sát okozhatja. Amott a fáraófej- díszről is ismerős egyiptomi kob­rák, más néven ureuszkígyók pi­hennek a terráriumbán. Nekik a kobrafélék közül kiemelten erős a mérgük. Érdekességként említi László, hogy az egyik példány döglöttnek tettette magát, amikor áthozták, akár egy ijedt vízisikló: oldalra csapta a fejét, kilógatta a nyelvét, mintha nem is élne... A gyűjteményt ki­egészíti még egy kis-ázsiai hegyi vipera, illetve három úgynevezett európai homo­ki vipera, más néven orrszarvú vipera. Magyarországon ez utóbbi faj sem él, hozzánk legközelebb a történelmi Ma­gyarország területén, Herkulesfürdő kör­nyékén, a Bánátban, illetve Isztrián talál­ható. A fotózás kedvéért László határo­zott mozdulattal segít „kobrásítani” (azaz hogy kifeszítse a nyakpajzsát az állat) a pápaszemes és az egyiptomi kobrát, de hangoztatja: bár megtehetné, de ki nem vesz egyet sem közülük, hiszen nem er­ről szól a történet. Csak egyetérteni tu­dunk vele... Később, mikor kimegyünk ismét a sza­badba, elmondja: vegyes érzések viseltet­nek a lakosok, vannak, akik már most jönnének megnézni az állatokat, míg má­sok félnek, hogy mérges kígyók kerülnek a városba. A látvány azonban meggyőző volt, és László szakértelme is biztosíték A veszélyes állatokhoz természetesen a megfelelő biztonsági előírások betartása párosul, több, lakattal lezárt ajtón jutunk be a terráriumokat rejtő terembe, s a ter- ráriumok kulcsa is egy külön lezárt do­bozban van. László kérésünkre bemutat­ja a terem csendes lakóit. Található köz­tük két példány vízi mokaszinkígyó Flori­dából, meg két indiai pápaszemes kobra és halászvipera. „Ez mart meg” - mutat az egyik mokaszinkígyóra László -, „amikor átpakoltuk őket. Szerencse, hogy csak az egyik foga ért el, mert ha mind­kettővel belém harap, akkor lehet, hogy most nem beszélgetünk itt. A marás után azonnal indultunk Budapestre, ott kap­tam meg a kórházban az ellenszérumot” - mutatja lábán a kígyóharapás nyomát. A gyűjtemény legérdekesebb, legkevésbé ismert faja a két mozambiki vörös köpkö­dő kobra, mivel elég keveset lehet tudni az élettanáról ennek az állatnak. A két le- vantei vipera török Kis-Ázsiából szárma­zik. Európában ennek egy régebben alfaj­arra, hogy biztonságos helyen vannak ezek az állatok. Most egyelőre szakható­sági engedélyekre kell várni, a Duna- Ipoly Nemzeti Park munkatársai éppen kedden érkeznek ez ügyben. Beszélgetünk még erről-arról, további tervekről, elképzelésekről, majd körbesé­tálunk az iskolához tartozó nagy udva­ron. Itt lesz majd egy tó, itt lesz egy sül­lyesztett ház - mutatja házigazdáik, aki Az indiai pápaszemes kobra kifeszített nyakpajzsa ar­ra figyelmeztet: jobb, ha távol maradsz tőlem roppant büszke arra, hogy saját nyárfaso­ra is van. Elsétálunk még egy közeli ta­nyához is, amelyben már nem lakik sen­ki, az udvarát a vad természet visszahódí­totta. Belső László szeretné megvásárol­ni, hogy ez is a leendő oktatási központot szolgálja majd. Örömmel újságolja, hogy itt látta eddig élete legnagyobb nyestjét, amelyik a tanya egyik épületében vert - stílusosan mondva - tanyát. Mikor bú­csút veszünk házigazdánktól, a feléledő szélben még egyszer megüti orrunkat a bodzavirág és egy elvadult rózsabokor il­lata. Nehéz ilyenkor visszaindulni a város panelrengetegébe... BARANYI GYÖRGY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom