Új Néplap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-31 / 76. szám
I 2000. Március 31., szombat 7. OLDAL Szociális otthon az üres bábaképzőből? Az időskorúak ellátásáért Szolnok szociális ellátó- rendszerében az időskorúakért az Egyesített Szociális Intézmény a felelős. Azt kérdeztük dr. Szabó Júlia főorvosnőtől, hogy miként tudnak megfelelni ennek a sokrétű feladatnak, milyen személyi, hálózati, technikai adottságokkal dolgoznak.- Intézményünk felépítése szerint igazodni próbál azokhoz a feladatokhoz, melyek a városra nézve kötelezők — hangzott a válasz. - így az alapellátások közül a szociális étkeztetés és a házi gondozás tartozik hozzánk. Ez a két feladat a gondozási központok közreműködésével kapcsolódik a szakosított feladatokat jelentő nappali ellátáshoz. A városban — az ide vonatkozó törvény hatályba lépését évekkel megelőzve - hét gondozási központot alakítottunk ki. Fontos ez azért, mert növekedett az idősek száma, viszont a dolgozóké a feladatokhoz mérten kevés. A gondozási központok kialakításával közelebb kerültünk a gondozottakhoz. Technikai eszközökkel is hatékonyabbá tettük a munkát. Szolnokon — országos mintaként — mozgó gondozói szolgálat működik. Minden gondozási központban van egy személygépkocsi, amit a gondozónők vezetnek. Az így nyert időt a gondozás javítására fordítjuk. A gondozónők ismerik egymás feladatát és a képesítésük is megvan ehhez. így betegség, szabadság vagy egyéb ok miatt nincs gond a helyettesítéssel. Szolnok lakosságának több mint húsz százaléka hatvan év feletti. Közülük változóan ötszáz- hétszáz ember részesül alapellátásban (tehát étkeztetésben, házi segítségnyújtásban, vagy mindkettőt magába foglalóan), száz- hatvanan pedig bejárnak nappali intézményeinkbe. A gondozási központok zömmel elfogadható állapotban vannak, de akad köztük olyan, amelyik kevésbé felel meg a követelményeknek, s az ottani gondozás nem is bővíthető. A belvárosban a nagy igény ellenére csak harminc férőhelyet tudunk biztosítani. Ezen a területen mindenképpen foglalkoznunk kell a fejlesztéssel. Ugyanígy a Széchenyi városrészben. Dolgozói létszámunk növelése apró léptekkel megkezdődött, de 2001. december 31-ig nagyon sokat kell tenni a városnak azért, hogy a gondozás elégséges legyen. Ma, amikor egy-egy gondozónőre 15-20 gondozott jut, a gondozás inkább látogatás szintű, illetve akut baj elhárítás. Ahhoz, hogy tisztességesen el tudjuk látni ezt a munkát, el kell érnünk, hogy tíz alá kerüljön az egy gondozónőre jutó gondozottak száma. Három bentlakásos intézményünkből az Eötvös téri 1925- ben épült. Ott elsősorban a fokozott ápolást, felügyeletet igénylő idős emberek vannak. Az épület adottságai nem felelnek meg a mai követelményeknek. Folyamatosan pályázunk, hogy ki tudjuk váltani a nyolc-tíz ágyas szobákat. Ha elmarad a fejlesztés, akkor'a 104 férőhelyből negyve- net-ötvenet meg kell szüntetnünk, s az átalakítás is költséges lenne. Ezért tűnik jobb megoldásnak az, ha a régi bábaképző üresen álló épületét átadnák szociális otthoni célra. így felszabadulna az Eötvös téri épület, és még a férőhelyek száma is bővíthető lenne. A másik idősek otthonát 1991- ben egy munkásőrbázisból úgy alakították ki, hogy korszerű, hotelszerű legyen. Négyágyasnál nagyobb szoba alig van ott. Csupán a fürdőszobák számával van baj. Mivel a várakozók száma állandóan nő, hálózatunkat folyamatosan kellene fejlesztenünk. 1995-ben tetőtér-beépítéssel sikerült egy kisebb egységet csatolni az Eötvös téri épülethez. 1998-ban pedig az Abonyi úton - egy bölcsőde felszabadulása révén - hozzákezdtünk egy húszszemélyes mini otthon kialakításához. Az már megfelel a korszerű követelményeknek. Egy-, két- és háromágyas szobák vannak, megfelelő vizesblokkhasználattal és megfelelő közösségi térrel. Az az otthon újszerű formának tekinthető, mert ugyanabban az épületben van a 4. számú gondozási központ, s így a bentlakó emberek naponta kapják bejáró társaiktól a friss híreket. Jobban érzékelik, hogy „odakint”, egyedül még nehezebb az élet. Az intézmény nővéreinek nyolcvan százaléka szakképzett. Kétségbevonhatatlan hivatássze- retetük mellett elgondolkoztató, hogy nyolcvan százalékuk jövedelme csak a minimálbért éri el. Az oldalt szerkesztette: Simon Béla Állni az élet viharát Kató néni Deák Járosnéval és Ferencz Tibornéval Tavaszi hírnökként pompázik a jácint. Mellette egy kedves kis csokor, meg egy szál gerbera. Születésnapi köszöntésül ritka örömet, múló derűt hoztak Kató néni egyhangú életébe. A falon a férjének, Kemény Lászlónak, a szolnoki közgazdasági szakközépiskola hajdani igazgatójának lassan fakuló fényképe. Meg a két fia fotója. Ők már mindhárman búcsút mondtak ennek a világnak. S nem csak ők.- Húsz körüli azoknak a rokonoknak, jó ismerősöknek a szá| ma, akiket már eltemettem - mondja Kató néni. - így aztán a régiek közül már nem tartozom senkihez, s nincs rám szüksége senkinek. Ez a nehéz. Ha valaki j rám néz, nagyon boldog vagyok. A Kató néni kilencvenharma- dik névnapjára érkezett köszöntők, Ferencz Tibomé és Deák Já- nosné, a városi nyugdíjas egyesület vezetői lehangolódnak. Kató néni elejét veszi a szomorkás hangulatnak:- Elérzékenyülni nem szabad. Mindig keménynek kell lenni, eltűrni, elvégezni azt, amit számunkra rendelt a sors. A Kemény családi névhez méltón, Kató néni szilárdan állja az élet viharát. Egyik fiát korán elveszítette, a másikat betegsége miatt évekig injekciózta. A világ legtermészetesebb hangján mondja: — A nehéz munkát mindig bal kézzel végeztem, hogy a jobb kezemmel könnyen kezelhessem az injekciós tűt. Frissítő hangulatkeltéssel gondtalan lánykorára tereli a szót: — Egyedüli lány voltam a Verseghy Gimnázium egyik osztályában. Orvos szerettem volna lenni. Kemény László akkor azt mondta: Pesten is kínáltak neki állást, de ha a felesége leszek, Szolnokon marad. Nem tehettem, hogy várjon rám hat évig, míg elvégzem az egyetemet. Tizennyolc évesen hozzámentem. A gimnáziumban nem viháncolhat- tunk úgy a fiúkkal, mint a mostani diáklányok. Férjhezmenetelkor meg nem volt olyan, hogy valaki ne értsen a háztartáshoz. Megbecsüléssel emlékezik a férjére: — Soha nem parancsolt, mindig csak kért. Művelt ember, s jó előadó volt. Ha felkérték, negy- ven-ötven verset is elmondott egyfolytában. Ha ő volt az előadó, szakadtak a padok, ha pesti előadót hívtak, akkor meg üresek voltak. Kemény László halála előtt húsz éven át vakon élt. Kató néni vezetgette.- Kifinomult hallása volt. Az utcán sokan köszöntötték, sok ismerőse volt, hiszen négyezer érettségi bizonyítványt adott ki. A hangjukról ismerte fel őket. Amikor újabb köszöntő, a még „csak” nyolcvanéves Nagy Gizella, a Tallinn Körzeti Általános Iskola nyugalmazott igazgatója érkezik, végképp felszabadul a hangulat. Ő is tősgyökeres szolnoki, így hát pillanatok alatt úgy elevenednek meg a több évtizeddel ezelőtti arcok, történetek, mintha napjaink tanúi, eseményei lennének. Búcsúzáskor kérlel Kató néni: okvetlen írja meg, hogy „nagy köszönettel és hálával gondolok mindazokra, akik csöppnyi szere- tetet is tanúsítanak irántam”. Túl a talicskatoláson Józsa Antal, a cserkeszőlői Őszi napfény Nyugdíjasklub vezetője talpraesett, ügyes kezű ember. Kitűnik ez abból is, hogy saját kezűleg építette íel a családi házát. Méghozzá rekordidő alatt, s mindössze egy „ keze alá adogató” ember segítségével. Hatvanöt augusztusában látott munkához, s december 17-én már lakható lett két szoba. „Előiskolaként” segédmunkás volt egy maszeknál, de a mester hamar felismerte, hogy Józsa Antal nemcsak a talicskát tudja tolni. így aztán rövidesen segéd úr lett belőle. Később a TÖVÁLL-nál, a műkőiparban dolgozott évekig. Azt követően ő nyitotta meg és kezelte jó egy évig a cserkei benzinkutat, majd kiváltotta az ipart, és sírköves lett. Kicsit morbidnak ható, hogy a sírkövest kapacitálták a nyugdíjasklubba. Nem mutatott hajlandóságot, de mit tesz Isten, akarata ellenére tagja lett a nyugdíjasklubnak már akkor, amikor még nem is érte el a nyugdíjkorhatárt. Az történt ugyanis, hogy a felesége barátnője egyszerűen közölte vele: beírattalak a klubba. A neje egyetértett ezzel. Józsa uram meg bölcs ember lévén, felmérte az erőviszonyokat, és beletörődött sorsába. Klubtársainak ez sem volt elég, 1997-ben a vezetőjüknek választották. Úgy látszik, tudták, hogy jó lóra tesznek. Józsa Antal keze alatt fellendült a klubélet. Kétszeresére nőtt a taglétszám, s az értelmiségiek is megtalálhatók már a klubtagok között. Van ott közgazdász, orvos, gyógyszerész és pedagógus is. Nyaranta - már a negyedik alkalommal - az „Őszi napfényére figyel a fél világ. Június első szombatján ugyanis minden évben a cserkei fürdőben, először megyeinek tervezett, de ma már nemzetközi jelleget öltő nyugdíjas-találkozót szerveznek. Jönnek arra az ország minden részéről, s a környező országokból is. Tavaly nyolcvanhat autóbusz hordta Cserkeszőlőre a találkozón részt vevőket. A vártnál nagyobb érdeklődés arra sarkallta a klub vezetőit, hogy az idén már ne csak egynaposra, hanem kétnaposra tervezzék a találkozót. Az eddigi tapasztalatok alapján jó hangulatban nem lesz hiány. Megelőlegezi ezt a klub pityókás öregasszonyt ábrázoló kabalája is. Jó szeme lehetett tehát a hajdani mesternek, amikor felfedezte, hogy Józsa Antal nemcsak a talicskát tudja tolni. Amikor azt kérdem tőle, hogy népművelői ismeretek nélkül hogyan tudja ilyen jól végezni a klubvezetői munkát, csak annyit válaszol:- Magam is csodálkozom, hogy miként csöppentem bele, hiszen kevés beszédű, nem nagy szókinccsel rendelkező ember vagyok. Már többször le akartam mondani, de nem engedték a klubtagok. Az idei júniusi találkozón a klubok önálló műsora mellett két mazsorettcso- port is színesíti a programot. A nagy tömeget látva mit érez a klubvezető? — Jó érzés végignézni a sokadalmon. Sokan gratulálnak — ha megtalálnak, mert akkor mindenhol vagyok, ugyanakkor sehol. Temesváron, negyvenkilencben Egy 1949-ben, a temesvári repülőtéren készült fotó került a kezembe. A MATEOSZ futballcsapatának néhány tagja látható rajta az utasszállító egyik motorja előtt. Hatalmas virágcsokorral köszöntik őket. A játékosok között van Vörös László (a képen jobbról a negyedik), aki a háború után játszott a Szolno- tó MÁV NB I-es csapatában, Abonyban, a Az eredeti fotó egyik kinagyított részlete Szolnoki Papírgyár csapatában, majd a MATEOSZ-ban. Mellette áll Grosics Gyula, a későbbi aranycsapat kapusa, aki akkor hozta Erdélyből a menyasszonyát. A MATEOSZ csapatát a temesvári repülőtéren magyarul köszöntötte Petru Géza, Románia akkori miniszterelnöke. Nem tudni, milyen kapcsolat fűzte Szolnokhoz, de Vörös Lászlótól megkérdezte: „Hogy vannak a szolnoki vasutasok?”. Az akkori futballmeccs eredménye: Temesvár-MATEOSZ 0-2. Sajnos, Vörös László ezt már nem idézheti. Halálának tizedik évfordulóján emlékezünk rá. Emlékét őrzi a feleségétől kapott fotó. S azt is, hogy volt olyan időszak, amikor Románia miniszterelnöke magyarul, és szíves szóval köszöntötte egy vidéki városba érkező, minden diplomáciai szándéktól mentes magyar futballcsapat tagjait.___________________■ Kézimunka-kiállítás a „Miliben” A népdalkor korelnöke A szolnoki MÁV Csomóponti Művelődési Központ fenntartásában működő nyugdíjasklubok tagjainak alkotásaiból kézimunka-kiállítást rendeztek a Millennium vasutasklubban. A bemutatott anyag szín- és formaválasztása ezernyi ötletről tanúskodik. A kiállítók között volt, aki a hagyományokhoz ragaszkodva a népművészet továbbélésének elkötelezettjeként lepte meg tetszetős munkákkal a látogatókat, s volt, aki szokatlan forma- és színváltozatokkal vállalkozó kedvről, kreatív szellemiségről tett tanúbizonyságot. A kiállítás egésze arról árulkodott, hogy a nyugdíjasok jó része nem szereti a tétlenséget, hasznos elfoglaltságot keres magának, és saját alkotásaival is igyekszik szebbé, meghittebbé Pillanatkép a kiállításról Sebestyén Andrásné, Marika néni a maga nyolcvanegy évével a Szolnoki Népdalkor korelnöke. Azt mondják, tán a világra is dalolva jött. Az mindenesetre bizonyos, hogy végigdalolta az életét, ami anélkül biztosan nehéz lett volna. Viselte a földet művelők könnyűnek nem mondható sorsát. Kapált, aratott, s amellett a háztartás gondja is rászakadt. Sosem tétlenkedett, mégis azt mondja:- Negyvenöt évesen el kellett mennem dolgozni. A megyei tanácsnál voltam takarítónő. Reggel ötkor kezdtem a munkát, mert a szobáknak rendben kellett lenniük, mire a hivatalnokok beérkeztek. Az alapterülettől függően tíz-tizenhárom szobát kellett naponta kitakarítania. Marika néni bírta szusszal és jókedvvel. Munka közben is dalolt, akárcsak az édesapja, aki fütyülve-dalolva szántott-vetett. A hivatal dolgozói megszerették a szorgos, jókedvű asszonyt. Megkérték, hogy a különböző rendezvényeken énekeljen nekik. Meg is őrizték emlékezetükben. Marika néni egy kis büszkeséggel újságolja: — Máig meghívnak nyugdíjastalálkozókra. Ha meglátnak, az utca másik oldaláról sem restellik megemelni a kalapjukat. Marika néni a vasutasok színjátszó körének is tagja volt. Jó szívvel gondol hajdani társaira: — Pesten is szerepeltem velük. Egyszer első díjat is nyertünk. Az évek múlásával abba kellett hagynia a színjátszást, pedig marasztalták, de hát el kellett fogadniuk Marika néni indokát: — Nehezen jegyzem már meg az új szövegeket, kell egy kis segítség. Annyi baj legyen, ha nyolcvanegy éves korában az embernek csak ez a gondja. Marika néninek lánya, fia, unokái és nyolc dédunokája is van.- Csak azzal tudtam segíteni a gyerekeimet, hogy vigyáztam az unokákra - mondja. S hogyan tudta volna jobban lekötni a nebulók figyelmét annál, hogy énekelt nekik. Még lefekvésükkor is kérlelték: Mama, feküdj mellénk és énekelj! Marika néni a húgával jár a dalkörbe.- A házunk zembenéz egymással. így aztá -okszor együtt énekelünk. Amikor me ä jzem, melyik dalt szereti a 1 oan, azt válaszolja:- Talán azt, hogy „Látod édesanyám, látod édesanyám, mért szültél a világra”. Valószínűleg azért, mert hitte, hogy szép lesz az élete. S ha nehéz is lesz a sorsa, s ha nagy súly is nehezedik a vállára, akkor is találjon megnyugvást, örömet a dalban. Még nyolcvanegy évesen is. tenni otthonát. Az, hogy ilyen kiállításokon másokat is gyönyörködtetnek munkáikkal, már csak ráadás, ami mellettük a Csomóponti Művelődési Központ munkatársainak szervezőkészségét is dicséri. __________________________■
