Új Néplap, 2001. március (12. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-24 / 70. szám

2001. Március 24., szombat MEGYEI TÜKÖR 5.. OLDAL Nézőpont Léggömbfújók országa Talán sokan nem is tudják, de a csillagászati tavasz beköszöntése mellett az ENSZ faji meg­különböztetés elleni világnapját is ünnepel­het) tűk március 21-én. Ez alkalomból a Ma­gyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége az idén először ítélte oda az általa alapított Rad­nóti Miklós-díjat azoknak, akik kiemelten küzdenek a rassziz­mus ellen. Ugyancsak e napon adták át a Roma Polgárjogi Alapít­vány kitüntetéseit is. (Megyénkben a karcagi illetőségű Varga Ist­vánnak.) Aki elgondolkodik e világnap tényén, minden bizonnyal leg­először személyes élmények, érzelmek, netán indulatok járják át. Mint ahogy nekem is eszembe jutott jó ismerősöm: a zseniális ci­gányprímás, aki mellesleg nagyszerű ember, az a roma pár akit anno meghívtam az esküvőmre, és most is jó barátságban vagyok néhány cigány és félcigány családdal, mert az általam elfogadott értékrend szerint élnek, fontos számukra a család, barátaikkal önzetlenek, segítőkészek, munkájukban sikeresek, mert maxi­mális odaadással művelik. Az is eszembe jutott, amikor tanárként „megmentettem” egy nevelőszülőknél élő tinilányt az intézettől, mert befogadói nem számoltak azzal, hogy ő korábban érik. És nem felejtem azt a haj­dani kolléganőt sem, aki gúnyosan kioktatott, amikor az egyik el- csavargó roma származású gyerek keresésére indultam. Mond­ván: legfeljebb eggyel kevesebb lesz. Az egészséges közvélemény ÉS még élesen ben- . . nem él, mikor kisdiák Igenis aiszknminal koromban megkíván­ták „aranykeretes” szemüvegemet bizonyos cigánylányok, el is vették erővel, a sap­kámmal együtt. Már a kabátom következett volna, szerencsére ak­korára előcsoszogott a némettanárom. (Jó alibi volt megszabadul­ni a germán grammatikától...) Aztán egyszer a piacon az egész ha­vi gyesemtől fosztott meg a pénztárcámmal együtt egy roma nő. Néhány napra pedig szemtanúja voltam egy diszkontáruházban, amint egy sokszoknyás cigányasszonnyal előszedették az eltulaj­donítás céljára speciálisan kialakított szoknyazsebekből néhány polc tartalmát. Ugye, Önök is tudnak számos hasonló történetet felsorolni? Jót és rosszat. „Feketéről” és „fehérről”. Tragikus tény, hogy volt roma holokauszt És szörnyű valóság annak, aki átéli, hogy hetente törnek be hozzá, ellopják az összes tyúkját, 600 forintért megkötözik, kicsit megfojtogatják, majd ürülékkel kenik be a háza falát, beverik az összes ablakát, mert azonosította támadóit. Úgy gondolom, az emberek jelentős többsége toleráns. Elis­meri, hogy ugyanolyan rendű-rangúnak született a fekete, a sár­ga, a fehér bőrszínű ember. Az már az egyes embereken múlik, hogy a jó vagy a rossz utat választják. Meg a körülményeken. De aki néhányszor megbotlik, annak legtöbb nációban segítő kezet nyújtanak. Viszont aki minduntalan bajt kever, vessen magára, akár a trópusokon él, akár a hűs Dániában. Mert az egészséges közvélemény igenis diszkriminál, s kiveti maga közül az oda nem valókat, a bőrük színárnyalatától függetlenül. És nem is ez ellen kellene küzdeni, hanem az ok és jog nélküli - szociális, val­lási, nemi — megkülönböztetés ellen. Mert van ilyen. És megkeresni azt a bölcs büki romát, aki megfogalmazta or­szág-világ előtt: a lehetőség adva volt és van minden romának. Ezrek bizonyították, hogy tudnak vele élni. Aki meg könnyelmű­en eldobta, viselje a következményeit, de ne járassa le se fajtája becsületes tagjait, se az országot. Ez már beszéd. Csak hát tenni mégis nehezebb, mint léggöm­böt fújni. Főleg olyat, amit már előttünk jól felfújt valaki. Sajnos félő, hogy a lufi nemsokára kidurran, a szele pedig va­lószínűleg az okosan és jogosan érvelőket, az ésszerű megoldá­sokat keresőket, s ahogy az már lenni szokott: a jelenségtől eddig is leginkább szenvedőket sodorja magával. A politikai ambíciókat dédelgetők, és azok a harsány állást fog­lalók, akik a fenti jelenséghez hasonlót még nem tapasztalak so­ha, persze biztosan találnak másik léggömböt. Viszont addig is gondolkodhatnak egy újabb megkülönböztetés elleni világna­pon, mondjuk a naptári év másik felében. Ami esetleg a megbékélésről szól, nem az ellentétek további szításáról... A drog veszélyei Az Ifjúsági és Sport Minisz­térium, valamint a megyei önkormányzat egészség­ügyi és sportbizottságának támogatásával a megyei Esély Szociális Közalapít­vány Regionális Szellemi Forrásközpont térségi drog- megelőzési napokat rendez Szolnokon, Jászberényben, Törökszentmiklóson és Ti- szaföldváron. Mint Nagyné dr. Varga Ilonától, a forrásközpont irodavezetőjétől megtudtuk, a megye négy váro­sának hat helyszínén hétfőtől egy héten át zajló programsorozat a kábítószer-fogyasztás elutasítása jegyében szerveződött. Két évvel korábban hasonló rendezvényt tartottak, azonban akkor az nem a tanulóknak, hanem elsősorban a pedagógusok és az ifjúságsegí­tők részére szólt. Ezúttal azon­ban a célcsoport a diákság, legin­kább a veszélyeztetett középisko­lás réteg. Törökszentmiklóson és Tiszaföldváron viszont általános iskolások is bekapcsolódnak a különféle sport- és kulturális programokba. A szervezők célja a 14-18 éves korosztály számára információ- nyújtás a kábítószer-fogyasztás veszélyeiről, jogi és egészségügyi következményeiről, a megelőzés lehetőségeiről. Az iskolák csapa­tai között szellemi és sportvetél­kedőket is rendeznek, és a leg­eredményesebbek nyereménye­ket is kapnak. Szolnokon a Verse­ghy gimnázium, Törökszentmik­lóson a művelődési központ és a Bercsényi gimnázium, Tiszaföld­váron a művelődési ház és az Ószőlői iskola, Jászberényben pedig a Szent István Egyetem fő­iskolai karának épülete ad ott­hont a drogmegelőzési napok­nak. MQ Tengernyi bánatot hagyott maga után a beregi tenger... A tavasz első napján elszomorító hó­esésben indult útjára az a segélyszállít­mány, amelyet a tiszafüredi vállalko­zók gyűjtöttek össze a beregi térség ár­víz sújtotta lakói számára. A dugig tö­mött két mikrobuszban az élelmiszerek mellett jutott még hely a Zrínyi Ilona Általános Iskola tanulói által össze­gyűjtött ruháknak, ajándékoknak, könyveknek és játékoknak is, melyeket Márokpapira küldtek azoknak a gyere­keknek, akik szemében még látni a ki­telepítés riadalmát, szüleik összes gondját és baját. Felső-Tiszavidék Gyermeki kíváncsisággal derítik fel a má- rokpapiak a nekik küldött csomagok tartal­mát. Az iskolában csak a hét elején kez­dődhetett meg a tanítás, azok után, hogy a vízzel négy napig teljesen körülzárt Márok­papira visszaköltözhetett a rokonokhoz, is­merősökhöz „menekített” és Ilkre áttelepí­tett 488 fős lakosság. Mestemé KázmérEdit, az itt tanuló 57 alsó tagozatos márokpapi és bereksurányi kisgyerek igazgató nénije - a felső tagozat ingázik Márokpapi és Surány kö­zött - miután bemutatja intéz­ményét, szívszorító módon me­sél arról, hogy még két héttel a nagy ár után is sokszor felriad ál- > mából, hogy ismét jön a víz, amely tengerré változtatta a tájat. Elérzékenyül, amikor megtudja, hogy azt az ajándékhalmazt, ami megtölti az iskola könyvtárát, alig 24 óra alatt gyűjtötték össze a füredi gyerekek, akiknek szív­béli bónusza az is, hogy Ábra- hám Tamás vállalkozó segítségé­vel 35 márokpapi gyereket vár­nak nyaralni a Tisza-tóhoz. A folyosón még beszélgethe­tek az egyik tanító nénivel, aki hálás, hiszen szegény az iskola, s talán még szegényebb a falu, de azért őszintén elmondja azt is, hogy máshol még vannak ná­luk is rászorultabbalk, hiszen Márokpapi a sokk és az ijedtség mellett azért „megúszta” négy­napos elszigeteltséggel. A beregi tenger csak a faluvégi házakat „nyaldosta” életveszélyessé, de minden ház áll, s a jószágok is túlélték a ví­zi fogságot. A négylábúakra és az apróbb jószágokra egyébként az Emisszió Környe­zetvédő Egyesület helyi tagjai vigyáztak a kiürített faluban. A tanító néni őszintesége ellenére azon­ban hamar meggyőződhetek arról is, hogy bizony nem véletlenül ajánlotta úti célként a füredieknek Márokpapit a megyei vörös­keresztes szervezet, hiszen kiderül: itt alig van pénzkereseti lehetőség, az alig több mint száz porta legtöbbjén ínségesen sze­gény az eklézsia, így harmadik esztendeje a tavaszi szél nemcsak a vizet, hanem az elkeseredettséget is árasztja... Az óvoda felé tartva is meg kell állnia a sofőreinknek azért, hogy átadhassunk egy kis elemózsiát a nekünk integető két öreg néninek. Özv. Perpék Jánosáé és a már két gyermekét is eltemető Dufla Margit néni há­lásan búcsúzik: — az Isten megáldja magu­kat! Az óvodában ízes beregi fánk a jutal­munk azért, hogy adományaink feljavítják a falu gyerekeit és öregeit ellátó konyha raktárát. Miközben berakodjuk a még min­dig kincset érő pakkjainkat, megnézhetem a csendes pihenőjén szundító tizenhárom márokpapi kisdedet. „Jó, hogy a megszo­kott helyükön aludhatják ki már a kitelepí­tés izgalmait és félelmeit” - gondolom ak­kor, amikor már a polgármesteri hivatal elé kanyarodunk. Itt vészjóslóan nagy a sür­gés-forgás. Közel ötven férfi lapátolja már újra a homokzsákokat, miközben egyre több jármű és munkagép dübörög. Megtu­dom, hogy igaz a hír, amit a faluban rebes­getnek: már a tarpai erdőben van a Borzsa- patak vize. Mester András polgármester el­nézést is kér, hogy csak később tud foglal­kozni velünk, mert valóban átszakította Ukrajnában a Borzsa a gátját, s most sür­gősen intézkednie kell, hogy ki, hol fogja fel a vizet a homokzsákokkal, s melyik át­ereszeket kell lezárni, hogy az ár a Szipa- * csatornán keresztül a Tiszán folyhasson le. Kora délután azonban már megnyugtat­hat mindenkit: nem kell félni az újabb ki­telepítéstől! A polgármester is megnyugszik, amikor már „leadminisztrálhatja” munkatársaival ajándékainkat, az újjáépítés megsegítésére összegyűjtött készpénzt, majd tisztázhat­juk a 35 márokpapi gyerkőc tiszafüredi nyaralásának részleteit is. Jut idő persze egy kis beszélgetésre is, amelynek egymon­datos összegzése talán az lehet, hogy Má­rokpapira bizony akkor is ráfér a segítség, amikor nincsen körülzárva a beregi tenger­rel... Sokat töröm a fejem azon is, hogy mit segíthetett itt az a 300 ezer forint a '98-as özönvíz után, amit az önkormányzat ka­pott kárai rendezésére? Hát... Nagyon sokat biztos nem! Azért hagyunk a kocsikban egy kis tartalékot a visszaútra is. Már Csa- rodára érve rájövök, hogy jól tettük, hiszen a 41-es út menti sárguló homokzsákok jel­zik, hogy itt bizony nemrég még sok kétél­tű jármű közlekedhetett, Tákoson pedig fáj­dalmas a felismerés: talán még száz mikro­busz tartalma is kevés lenne! Hogy miért? A víz itt ablakpárkányig mosta a házakat jó egy héttel ezelőtt. Szó szerint így csak a kő maradhatott meg a kövön, jobban mondva: a téglafal a betonalapon, mert az ősi vályog építőanyag igazolta a mondást: az olyan mint a vaj, ha vizet kap: csúszik és mállik szét. Nem is győzöm fotózni a rommá mál­ló vályogmementókat, de látszik, még a be­tonalapokat is kitartóan süllyeszti a három esztendeje keserű meglepetéseket hozó ár- és belvíz. Milák Attila tisztes távolból figyeli fiai­val, hogy fotózok egy romportát, de látszik, hogy kikívánkozik belőle a szó, ami - mi­kor megszólítom - folyni is kezd belőle:- Nem lenne ekkora a bajom, a bána­tom, ha dolgozhatnék. Becsülettel lehúz­tam 23 évet az építőiparban, majd négyet egy csarodai kis üzemben. Három éve azonban munkanélküliként 30 ezer forint­ból kell eltartanom a családomat. Felesé­gem nagybeteg, most műtötték tüdődaga­nattal. Mondja meg, mihez tudok én így kezdeni? - kérdezi, amikor megmutatja, hogy süllyedő kőházában meddig állt a víz, ami kártyavárként mosta el a vályog épülettoldást, majd így folytatja: — Szeren­csére a nagyobbik fiam, aki most szerelt le, ő dolgozik, de a kisebb munkát keres. így zúdult ránk a baj. Nincs biztosításom, csak az állami segítségben bízhatok - panasz­kodik, amikor a vízben átgázol lánytestvé­re, Marika szomszédos portájára. — Itt is süllyedt a ház, omlott minden vályog, ami még árvíz nélkül sem lenne csoda, hiszen valaki nemrég engedélyezte, hogy egy vál­lalkozó a kert lábához telepíthessen egy halastavat. Kérdem én: normális dolog ez itt, ahol amúgy is állandó a belvízveszély? Nekünk mindig félni kell már?! Velünk, csórókkal mindent meg lehet tenni?! Ha megkapnám a pénzt, az állami támogatást, el is mennék innen. Naményba, vagy más­felé. Elegem van már ebből a kiszolgálta­tottságból - sírja el egy szuszra, amikor megköszöni, hogy némi készpénzzel és egy kis élelmiszerrel próbáljuk enyhíteni gondjait. Kicsit távolabb, Ráti József házánál kell fékeznie mikrobuszunknak. Itt a gazda só­gorával, Morvái Zoltánnal lapátolja a ro­mot. A betonalapú új, amit tavaly épített a szoc.pol.-ból, itt is süllyed ugyan, de áll, és csak a vályogtoldatot és a melléképületeket vitte el a víz. - Másnap csak a kacsák jöt­tek haza a „tengerről” - kezdi sorolni fáj­dalmát a háromgyerekes apuka, aki így folytatja: - Nekem ugyan van biztosítá­som, de ezzel együtt sem lehetünk bizton­ságban, ha a belvíz minden évben alámos­sa az új házat. Három gyerekemmel én ide terveztem a jövőnket, s itt is szeretnék ma­radni, akármilyen sanyarú itt a lét három esztendeje. Az nem lehet, hogy minden év­ben rettegjünk a víz miatt, ami idén tenger­ré nőtt! A szomszédomban, a temetőben is állt a víz. Az államnak gondoskodnia kell rólunk, megteremtve a védelmet, s meg­szüntetve az állandó belvízveszélyt - mu­tat a háza tövénél lévő vízzel teli árokra, amelyet napok óta nem szivattyúz ki senki. A sógora háza — Zoltán idős szüleivel él — még rosszabbul járt, hiszen mikor ő vissza­tért a kitelepítésből szüleivel, valóban csak egy életveszélyes romot talált. — Nagy sze­rencse, hogy itt a gazdák segítették egy­mást, így mi is ki tudtuk menekíteni a het­ven juhot. A birkák legalább megúszták. Most pedig itt segítek — mondja a sógor, amikor a szomszédos ház melléképületé­nek egyik résében észreveszek egy kukucs­káló idős nénit.- Ide is átjöhet hozzám megnézni, hogy napok alatt hogy megy tönkre egy élet munkája - invitál, amikor találkozik a te­kintetünk. Át is megyek, s továbbhallga­tom a 73 éves özv. Oláh Gyuláné panasza­it: — Ha megkapom a pénzt, amit ígértek a kárbecslők, én megyek is innen Naményba a lányomhoz — mondja, amikor sorra mu­tatja be a repedező, ázott, mállott falú há­za helyiségeit, melyekben csak saját fele­lősségére tartózkodik, hiszen azokat százszázalékosan életveszélyessé nyilvání­tották. Majd így zúdul rám a panaszáradat: — Reped a fal, mállik a vakolat, süllyed az alap, összedőlt a cserépkályha, megdöglött az összes aprójószágom, csak a kacsák úsztak vissza hozzám. Mondja meg ne­kem, lehet egy magányos, 73 éves özvegy­asszonyt ilyen megalázottá tenni? Lehet-e valaki ennyire kiszolgáltatott egy átrobo­tolt, becsülettel ledolgozott élet után? Most kell kóringyálnom a kenyeremet, vizemet. Hát ezért güriztem? Az állam ezt nem te­heti velem! Segítsen rajtam! írja le, hogy szüntessék meg minél hamarabb ezt a ki­szolgáltatottságot, de ne úgy, hogy a gaz­dag tovább zsírosodjon, a szegény meg még nyomósabb legyen, hanem úgy, hogy mindenki megkapja a jussát! Embersége­sen adva az esélyt egy normális élethez! Fiatalnak és öregnek egyaránt - mondja sírva, amikor neki is juttatunk a rezervé- ből. A szomszéd gyerekei is kapnak a zrí- nyis játékokból, amikor a sofőrök is a ló­erők közé csaphatnak. Már csak a két átvágás pontonhídjain kell fékeznünk, mert kiürültek a mikro­buszok, nem úgy ,mint a lelkem, amely csordultig megtelt a fájdalmas panaszok­kal, melyek leírható részeit igyekeztem azonnal megörökíteni Márokpapin, Csa- rodán és Tákoson. Mondják, hogy a szom­szédban még nagyobb a baj. Ezért is ten­nünk kellene arról, hogy ez a baj ne csak gyorsan múljon el, hanem ne is legyen. So­ha többé! Bár a víz tengerként bizonyította, hogy ha csak pár napig is, de ő volt Bereg legnagyobb ura. PERCZE MIKLÓS Milákék portája elszomorító látványt nyújt fotó: a szerző

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom