Új Néplap, 2001. február (12. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-03 / 29. szám

2001. Február 3., szombat 5. OLDAL KÖR K É P Nézőpont Árulkodó ellenőrzők? Arra nincs recept, hogy ki érvényesül jobban az életben Nehéznek tűnik a múlt heti néhány nap az ál­talános és középiskolások életében, hiszen lát­tamoztatni kellett vagy hétfőre kell az ellenőr­ző félévi érdemjegyeit. Sok mindent elárulnak ezek az osztályzatok, de rengeteg fontos do­logról hallgatnak. Elárulják például, hogy a diák a tanév első félévében egy adott osztályban tanított tárgyakból milyen jegyet kapott. Még lehet javítani, hiszen év végéig több mint négy hó­nap áll rendelkezésre. Valamit ezért ezek a jegyek sem tükröz­nek. Például azt, mennyit érnek majd az osztályzatok az élet­ben, a mindennapok gyakorlatában. Hej, de rengeteg 10,20 és 30 éves osztálytalálkozón vettem részt, és nem kis meglepetés­sel tapasztaltam, hogy a jelesek sokszor pe­dagógusok, esetleg mérnökök, agronómu- sok lettek. Jórészt a menetrend szerinti vo­nattal, busszal, esetleg keleti típusú kocsikkal érkeztek az ese­ményre - míg a jó közepesek, négyesek csodakocsikkal tarol­tak a parkolóba, mert ők nem ültek ugyan hat-nyolc órát na­ponta a könyvek fölött, helyette emberi kapcsolatokat alakítot­tak ki, vállalkozásokba fogtak. Tévedések elkerülése végett ezzel még véletlenül sem azt akarom állítani, hogy egy csupa hármas vagy négyes ellenőrző a példa, és nem a kitűnő. Inkább azt, hogy a tantárgyak iskolai osztályzatai és az élet osztályzatai olykor egybeesnek, máskor teljesen különböznek egymástól. Ékesen bizonyítva, hogy az emberi tudás, tapasztalat, érvényesülés, sikeresség vagy siker­telenség jegyeit soha nem lehet nyolc, tíz, esetleg tizenkét tan­tárgyba sűríteni. Akkor sem, ha a diáknak valóban az a dolga, hogy tanuljon. Ezzel így voltak a mi szüléink is, így vagyunk mi is, gyaníthatóan minden, gyerekéért, gyerekeiért aggódó, ve­lük törődő szülő így tesz. A félévi eredmények főleg a továbbta­nulásnál számítanak. Mert a középiskolákba, egyetemekre, fő­iskolákra sokszor a jegyek alapján veszik fel a próbálkozót. Hogy azután a nagybetűs életben a kitűnők érvényesülnek job­ban vagy a közepesek, netalántán a jók, erre nincs mindenkire vonatkozó recept. Nagy valószínűséggel azok, akik változó mindennapjainkban feltalálják magukat, megtalálják lehetősé­geiket. Anélkül, hogy bárki is kérdezné tőlük, hogy 2001 febru­árjában vajon miképpen nézett ki a félévi ellenőrzőjük... 2lqJÜ IhiiJf Emlékei a másik házban maradtak Vezsenyt, az ott élő 690 lelket tavaly ta­vasszal iszonyatosan szorongatta a Ti­sza. Kinn volt a gátakon az emberek apraja-nagyja, hiszen védeni kellett a meglévő 384 házat. A falut ugyan nem öntötte el a szennyes ár, de a házak kö­zül 157 lakás rongálódott meg kisebb- nagyobb mértékben, azután 38 további ház felújítását anyaggal segítették. Saj­nos 21 épület úgy tönkrement, hogy megadta magát. Lebontották őket, kö­zülük tíz a Fő utca Tisza felőli oldalán volt. Vajon mi lett a fedél nélküliekkel? — ennek néztünk utána. da, a felesége, akivel beszélgettünk, meg a fiuk. — Körbevett bennünket a tenger, és a ré­gi ház egy ideig bírta, majd máról holnapra menekülni kellett. Az ajtót nem tudtuk ki­nyitni, az ablakon ugrottunk ki a fiammal. A férjem nehezen jár, nem bírt kijönni. Hatvankét éves, egyébként is azt mondta, — Azt mondták, igen. Négy és fél méte­res az alapja, és köszönjük a sok segítséget. A melléképületek még állnak, velük is csi­nálnunk kell valamit. Mi igazi vízparti em­bereknek számítunk, de ez a tenger ne­künk is hajmeresztő volt. Hogy mi lett a földönfutókkal? A Fő utca leomlott házai közül kettőt ugyanarra a Özvegy Szalai Istvánná 74 éves, 32 évig la­kott a régi házban a Fő utca 43.-ban. Ma üres a porta, szabadon száguldozik rajta a februári szél. — Tavaly egyik napról a másikra menni kellett. A polgármester úr adott kocsit, em­bereket, kivittek a tanyára a lányomhoz. Ahogy kiköltöztünk, megadta magát a régi háromszobás otthonunk. Megriadtam. Pe­dig a párom gátőr volt, látott nagy árvizeket, de ilyet, mint a tavaly tavaszi, még én sem tapasztaltam. Ez a másik ház a Petőfi úton van, száraz, tiszta, de hát az emlékek ott maradtak. Pedig ha kiállók a folyosóra, szomszédom a temető. Ott pihen az uram, és látom a két fiam sírját is. — Rokon nem maradt? — De, a lányom, azután négy unoka, há­rom dédunoka. — Megnézte a régi háza helyét? — Nem viselné el a szívem, ha csak nem muszáj, kerülöm azt a portát. Ami maradt a régi épületből, idehozattam az udvarra. Másnak lom, kacat, nekem a fiatalságom, az évtizedeim értelme. Azért köszönetét mondok, hogy fedél helyett fedelet adtak a fejem fölé... Megtudtuk, Vezsenyben a rászorulók eddig összesen 94 milliós támogatásban részesültek. A Fő utca leomlott tíz háza helyén eddig kettő épült újjá. Az egyik Varga Károlyéké, akik a régi helyén felhú­zott új házban hárman élnek. A házigaz­Ennyi maradt Szalai Istvánná Julianna régi házából. Hátul a mostani lakása, ahová költözött. nem megy sehová. Az ajtót végül pajszerrel bírtuk kifeszíteni.- Csak költözniük kellett.- Menthetetlen volt a régi épület. Ha hi­szi, ha nem, négyszer pakoltunk. Külön laktunk mi, külön volt a bútor, külön vol­tak az állatok. Szörnyű, nem kívánom sen­kinek. Ősszel kezdődött az építkezés a régi portán: remek kőművest, szakembereket kaptunk, és szinte hihetetlen, hogy decem­ber 9-én már visszatérhettünk.- Szép ez a ház. Bírja majd a vizet, az áradást? FOTÓ! CS. I. portára újraépítettek. Nyolc lakást vásárolt az önkormányzat; mások a kapott támoga­tásból maguk vásároltak, és arra is akadt példa, hogy máshová költöztek a faluból. Egy család a kultúrházban kapott átme­neti otthont, egy másik viszont istállóban húzta meg magát. Sajnos olyan helyen, ahol csak addig tart a meleg, amíg fűtenek. Holott három kicsi gyereket is nevelnek. Hogy mindez hogyan és miképpen történ­hetett így, annak egy másik írásunkban né­zünk utána... D.SZ.M. Szolnokiak Szolnokról Szolnok és a szolnokiak megíté­lése a városban és annak határa­in kívül is ellentmondásos. So­kak szerint az itt élők nem szere­tik igazán városukat, elvágyód­nak innen. Ugyanakkor más véle­mények és tények ellentmonda­nak ennek. Mi hát. az igazság? A szolnoki Rotary Klub a város napjára, szeptember 1-jére megjelentet egy könyvet, amelyben kétszáz szolnoki lakos mondja el gondo­latait a városról. Bemutatják szol­noki kötődéseiket, helyzetértéke­lést adnak, fölvázolják a város várható és kívánt jövőképét, a fej­lődéshez szükséges föltételeket, s azt is, hogy milyen egyéni fel­adatot tudnának vállalni a város érdekében. Mint Szoboszlai Zsolt, a szolnoki Rotary klub el­nöke és dr. Kertész Róbert, a klub titkára elmondta, nem a vezetők szócsövének szánják a könyvet, rajtuk kívül is sok szolnokit meg­kérdeznek. Nem rétegigényt akarnak kielégíteni, a város ke­resztmetszetét vázolják föl. Di­csérő és elmarasztaló véleménye­ket egyaránt közölnek. A magyar kultúra napján küldték ki a felké­réseket. A beérkezett írások szer­zőinek fotóját is közlik, de a könyv a városról is közöl fotókat, valamint grafikákat és metszete­ket, olyanokat is, amelyek most kerülnek első ízben a nyilvános­ság elé. BA Nem olcsó mulatság fenntar­tani egy ingatlant. A családi házak esetében a többnyire nagy méretek növelik a ki­adásokat, míg a társashá­zaknál a közös költség bor­zolja a lakók idegeit. Az utóbbi kapcsán rendszerint a lépcsőház indokolatla­nul magas kiadásaira pa­naszkodnak a tulajdo­nosok. A megyeszékhely emeletes lakó­házai többféle üzemeltetési for­mában működnek. Egy részük­nek a Szollak Lakóépület-üzemel­tető Kft. látja el a felügyeletét. Ezekben a társasházakban min­den ügyben a tulajdonosokból ál­ló közgyűlés dönt, így ez határoz­za meg a közös költség nagyságát is, amely tartalmazza például a lépcsőház fűtését, világítását, a Drága lakásunk lift üzemeltetését, a szemétszállí­tási és közös képviseleti díjakat. Az ezekre szánt összeg a szolgáltatók tarifaemelé­seinek arányában növek­szik. Idén ezekben az épületekben nem kell többet fizetni a lépcső­házak tisztaságáért, mi­vel e munka elvégzését vállalkozókra bízták. A fizetendő díj nagyságát a lakások alapterületére lebontva állapítják meg. Vannak olyan épületek, ahol négyzetméterenként akár 90 fo­rintot is felszámítanak, bár ebből 20 forint a felújítási alapba kerül, míg egy tavalyi adat szerint má­sutt csak 40 forintot kértek ugyan­erre a területnagyságra, amely 6 forintos felújításra elkülönített összeget is tartalma­zott. A társasházak pénzügyeik intézésé­re üzemeltetési, fel­újítási és lekötési számlákkal rendel­keznek. Nagy László, a Ju­bileum Lakásszövet­kezet elnöke elmond­ta, hogy a kezelésük­ben lévő társasházak mindegyike maga tervezi meg a költségvetését. Ezért meglehető­sen nagyok az eltérések. Négyzet- méterenként legkevesebb 10, de legfeljebb 60 forintot fizetnek a la­kók. Azok a lépcsőházak tudnak a legtöbbet spórolni, ahol nincs lift, nem tartanak házmestert, s esetleg van olyan helyiség, amit bérbe lehet adni. Néhány helyen ez utóbbiból a közös költség csaknem teljes egészében kigaz­dálkodható. Időnként szüksége­sek nagyobb felújítások is, ame­lyeket a lakók hozzájárulásán túl a nagy szövetkezeti „kalapból” is támogatói tudnak. Az egyik belvárosi társasház lakói maguk intézik ügyeiket. Ők lakásonként 1700 forintot fizet­nek a közös kasszába, s ebből fe­dezik a havi kiadásokat. Alapsza­bály rögzíti a tennivalóikat. Egy közeli, csaknem szomszédos épületben jóval kevesebbet, csu­pán négyzetméterenként 10 forin­tot kérnek, viszont mindenki egyénileg fizet bizonyos kommu­nális díjakat. MOLNÁR G. ATTILA Kárpátalja kínkeserve Mint arról már beszámoltunk, szerda hajnalban indult el Kárpát- aljára az a tartós élelmiszereket tartalmazó segélyszállítmány, amelyet a tiszafürediek, a helyi egyházak és civil szervezetek fel­hívására adományoztak a magyar­lakta területek hányatott sorsú gyermekes családjainak. Abban a reményben, hogy riportot ké­szíthetek az érintettekkel, jómagam is kí­váncsi voltam, igazak-e a kintről érkező, s eléggé aggasztó hírek. Ami a kíváncsi­ságomat illeti, vélhetően nem öregszem meg hamar, hiszen egy jó félnapos, túlol­dali határállomási várakozásom nem tet­te lehetővé, hogy otthonaikban találkoz­zak a rászorultakkal. Ám a riport ezzel együtt elkészülhetett, mert nagyon sok magyar körbevette a pecsétözönökkel és kópiák garmadájával dolgozó bürokrácia többórás kényszerszünete miatt a leálló­sávban várakozó két, dugig megrakott mikrobuszt, amelyekre dideregve és fáz­va nekem, kellett felügyelni. A magyar lét kárpátaljai kínkeservét határ menti csencseléssel enyhítem kívá­nók legtöbbje érdeklődéssel kukkolt be a liszttel, kenyérrel, cukorral, tejjel, vajjal, mézzel, margarinnal, déligyümölccsel, száraztésztával, konzervekkel, cipővel, ruhával, könyvvel, játékkal, csokoládéval és még nagyon sok „mannával” tengely- próbálóan túlterhelt kisbuszaink abla­kán. Sejtvén, hogy segélyről van szó, ne­vük szigorú inkognitójával, szóba ele­gyedtek velem.- Hová viszi?- A beregszászi szeretetotthonba, hogy onnan szétterítsék! Főleg iskolákba, sok­gyerekes családokhoz.- Nekem is van három. Öt éve sem én, sem az asszony nem dolgozik. Nincs se­gély, gyereknevelési támogatás, pedig mindannyian tanulnak még.- Akkor miből élnek?- Amit összeügyeskedünk itt a hatá­ron. Kis benzin, gázolaj. A haszonból hozzuk, amire telik...- Vigyen egy kis útravalót. Szívesen adom...- Hagyja! Amúgy is figyelnek itt ben­nünket. Még baja lenne belőle. Különben is... Vihetnék ezt mindenüvé! Nyomorú­ságosán, kínkeserves itt mostanában az élet. Sorstársai szinte percenként követik. Legtöbbjüket beszélgetésre sarkallja az általam őrzött „kincsek” látványa. Ám a diskurzus elszomorítóan egykaptafás. Ez nincs, az nincs, se munka, se fizetés, mindenki igyekszik, ahogy csak tud. A legszerencsésebbek, akiknek még nyug­díjat visz a postás, jó esetben 4-5 ezer magyar forintnak megfelelő hrivnyát ta­láltak havonta a borítékban — összegez­hető a panasz panasz hátán kesergés, mi­közben eltelik a leendő schengeni határ­zónában jó öt óra. Átfázva próbálok en­gedményt kérni egy határőrtől, hogy át­mehessek főtt ételt en­ni, s meginni egy me­leg teát. Itt mindenki tud magyarul, de en­gem oroszul nem akarnak megérteni.- Itt maradni a buszoknál - töri meg az egyik az értetlenséget.- De a nacsalnyik már megengedte — könyörgök. Ez hatott, mert a fegyelem szigorú őre bemegy a kőépületbe, s on­nan kijőve újabb pecsétet nyomva a paszportomba, utamra enged a „Hamar jönni vissza!” figyelmeztetéssel. Jóllakom és felmelegszem egy határ menti magyar büfében, ahol egymásnak adják a kilincset az ügyeskedők. A sza­kadt, kopott ruhájú kis halak, de Mercik- kel, BMW-kel érkező cápák is. Én gyalog indulok vissza, amikor fékez mellettem egy legalább húszesztendős Lada. — Jöjjön, elviszem. Elmondom, ki vagyok, miért igyek­szem Ukrajnába. Az idős ember kezet nyújt, bemutatkozik: Híres vagyok — majd indít, s rövid utunkon elmeséli szinte az egész életét.- Negyvenhárom évet húztam le a ke­reskedelemben. Öt éve azonban nekem is csencselni kell. Kínkeservesen nyo­morúságos itt, mióta nincs kolhoz, nincs munka. Régen azért egy hónapban két­szer kapott fizetést mindenki, mert volt munkája. Megvehette a legfontosabbakat úgy, hogy még spórolni is tudott. Most mindenki munkanélküli, küszködik sor­sával, s feketézik úgy, mint én. Az itt élők 90 százaléka csóró, a maradék pedig fényűzően gazdag, mert tudja, kit kell megkenni, melyik ajtón kell kopogtatni. Sűrű este lesz, mire úti okmányainkra rákerül legalább száz pecsét, elkészül azok legalább ennyi példányos másolata. De láss csodát: elindulhatnak a mikro­buszok. Az egyiket én vezetem. A kerék­törő utakon helyére kerülhet a rako­mány, amivel befordulok a szeretetott­hon udvarába. Itt újabb meglepetés ér bennünket, hiszen azzal fogadnak, hogy a vámos ilyen késő este már nem jön vámzár alá venni a kipakolandó fuvart. Aztán hosszas könyörgésre mégis kipa­kolhatunk. Meglepetésre az, a határon még csak oroszul tudó vámos érkezik, aki itt jobban beszéli a magyart, mint mi. Megtudjuk, hogy miért szabály errefelé a szabály, miközben pakolunk. Az egyik segítségünk még ekkor is panaszkodik. — Eladjuk a lelkünket is, hogy megél­jünk. Járunk át feketén dolgozni Sza­bolcsba, ahol ki is használják a nyomorú­ságunkat. Ezer forintért gürizünk napi 12-14 órát, de még így is jó az a pénz ne­künk. Nem tudunk neki szeretet „bodagot” adni, hiszen a törvény szigorú őre lei plombázza az áruval megrakott szobát. De van passzus, hogy visszamehetünk. Készítünk egy listát, hogy melyik iskolá­ba, faluba, egyházhoz jusson az adomá­nyokból, s egy tiszta szívből készített va­csora és meleg tea után indulunk Ma- gyarországra... __________percze miklós El adjuk a lelkünket is, hogy megéljünk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom