Új Néplap, 2001. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-24 / 47. szám
2001. Február 24., szombat MEGYEI KÖRKÉP 5. OLDAL Nézőpont Hamis biztonság Egy család, élete romokban hever Az eddig eltelt két hónap alatt hárman betegedtek meg idén agyhártyagyulladásban megyénkben. Ketten közülük szerencsére viszonylag gyorsan felgyógyultak, egy alig hároméves kisgyermek azonban a napokban elhunyt. Iszonyú tragédia ez a szüleinek, ráadásul ők - épp a megelőzés érdekében - korábban beoltanák gyermeküket a meningitisz elleni vakcinával. Ügy érezhették, mindent megtettek, hogy megvédjék szemük fényét ettől a betegségtől. Ám egyfajta hamis biztonságérzetet nyújt az ilyen védőoltás. Sokan ugyanis nincsenek tudatában, hogy a baktériumnak csupán az A és C variánsa - melyek viszonylag könnyen gyógyíthatók - ellen létezik védelem, a legveszélyesebb B típus esetében nem hat az oltóanyag. A szülők, akik már akkor is felkapják a fejüket, ha gyermekük köhint egyet, érthető módon megrettentek, amikor sorra érkeztek a híradások az agyhártya- gyulladásos esetekről, így az elmúlt hónapokban tömegével váltották ki az ellenanyagokat a gyógyszertárakban, és adatták be a kicsiknek. Aztán amikor ennek ellenére megtörténik a baj, tehetetlenül, értetlenül állunk: hát minden hiába? Ám a mostani tragikus eset érintettjei saját fájdalmuk mellett kénytelenek a körülöttük élők előítéleteivel is megbirkózni. Egy kis településen gyorsan jár a hír, nem is napok, talán csak órák kellenek ahhoz, hogy mindenki megtudja, mi történt. És jönnek a szúrós tekintetek, a távolságtartás, a félelem. És a megvetés, mondván, milyen emberek azok, akiknél ilyen betegség felütheti a fejét. Pedig ugyanolyanok, mint bármelyikünk. Ennek a kórnak az okozóját, a meningococcus baktériumot ugyanis mindenki hordozza. Kisebb vagy nagyobb mennyiségben ugyan, de mindenki szervezetében megtalálható. Csak éppen szerencsére ritkán okoz ilyen szörnyűséget, a felnőtt, egészséges embereket általában nem dönti le a lábáról. Más a helyzet viszont egy kisgyermek esetében, akinek a még amúgy is gyenge immunrendszerét esetleg tovább gyengítették a megfázás szövődményei. Megbélyegzés helyett inkább megértésre lenne szüksége annak az édesanyának, aki zokogva rakosgatja az apró ruhácskákat, annak az édesapának, aki fájdalomtól bénultan szedegeti össze a szertehagyott játékokat. Egy család élete most romokban hever, de nem szabad elfelejteni, hogy bármikor megtörténhet ugyanez másokkal is. Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy agyonsterilizált világunk nem véd meg mindentől, a kórokozók ugyanis nem válogatnak. Ezüstkoszorús vitorlázók Szolnok Dr. Hegedűs Dezső, a Magyar Repülőszövetség főtitkára és Fodor György, Szolnok alpolgármestere felszólalásaikkal is megtisztelték a Szolnoki Repülőegyesület napokban tartott évzáró közgyűlését. Az alpolgármester kiemelte a megyeszékhely és a közhasznú szervezet közötti együttműködési megállapodás jelentőségét - szúnyogirtási akciók, az árvízi napokban tanúsított „légügyi” támogatás —, melyekre tovább is igényt tart a város. Mint elhangzott, az egyesület gazdálkodás szempontjából eredményes évet zárt, viszont nem esett egyetlen szó sem a repülőtér jövőjéről. A rendezvényt záró vacsora előtt hatan tárgyjutalomban részesültek, Bretus Ildikó, Gál Tamás, Mayer Tamás, Hodosi Viktor és Balog István vitorlázórepülők pedig az ezüstkoszorús teljesítményért kaptak elismerést. MG Ami a belvíz után maradt Alattomosan tesz tönkre házakat, családokat, változtat meg egyik napról a másikra életutakat. A vályogházak legnagyobb ellenségét, a belvizet sokan megszenvedték. Egy nősülés előtt álló fiatalember új otthonát akarta megteremteni, egy másik asszony haldokló férjét ápolta, miközben fejük fölött ment tönkre házuk, más pedig kis híján belerokkant a javításokba és az utánajárásokba. Nem panaszkodnak, nem szidják a sorsot, csupán élnének, ha lenne hol. Kunszentmárton Ökrös Lászlómé nemrégiben veszítette el férjét. Hosszú és fájdalmas hónapokon keresztül kórházról kórházra jártak, mindhiába. Eközben a tavalyi esőzések és a Körös áradása által felnyomott belvíz lassan tönkretette a házukat. Aládúcolták a falakat, lezárták a ház előtti járdát is, mert az öreg vályogfalak bármikor ösz- szeomolhatnak.- Minden napom azzal telt el, hogy a férjem mellett voltam - mesélte szomorúan az özvegy. - Nem panasz ez, hiszen így természetes. Csak nem jutott időm arra, hogy bejelentsem kárigényemet az ön- kormányzatnál. Az az igazság, észre sem vettem, mi történik a házunkkal. A bútorok takarták az első felázásokat, a felpúposodott parkettát. Amikor kiderült, mi is történt, már késő volt. így állami támogatás nélkül maradtam, munka híján, segélyekből élve esélyem sem volt a felújításra. A gyerekeink döntik majd el, mit csinálnak. Nagyon úgy néz ki, hogy nem érdemes már javítani. Ökrösék háza mára életveszélyes lett, az egyedül maradt asz- szonynak ki kellett költöznie. Azért mindennap elmegy, szétnéz, kicsit üldögél az amúgy takaros kis otthonban, majd biztonságos helyen, másutt hajtja álomra fejét. Olasz Lajost tragédia ugyan nem sújtotta, de így is nagy a bánata. Nősülés előtt áll, nagymamája házát testvéreivel örökölte, s kölcsönt vett föl arra, hogy szeretteitől megvásárolja az ő részüket. — Itt képzeltem el a jövőnket — mondta. — Szépen felújítottuk volna, erre mi történik: az utcáról az összes víz idefolyt, s tönkrement minden. Pedig éppen lejárt a kölcsönöm törlesztőrészlete, így kezdhetek mindent elölről. A biztosító embere nevetve mondta a szemembe, nem fizetnek, két munkanapon belül be kell jelenteni a legkisebb repedést is, na meg amúgy kár volt erre a házra egyáltalán biztosítást kötni! Közben megérkezett a férfi édesapja is. Azt már ő mesélte, hogy tavaszra le kell bontani a házat, és pár hét múlva neki is látnak. Dósa Lászlónét, bár nem maradt fedél nélkül, de alaposan megviselte a kártérítési hercehurca. Esete jó példája annak, hogy egy becsületes, tisztes, ám szerény körülmények között élő családnak milyen nehéz is volt a belvizes időszak. — Még 1999 telén kezdődtek a bajok — mesélte szomorúan. — Az utcánk legalacsonyabb részén fekszünk, még árok sem volt, így átázott a házunk. Tavaly februárban jöttek ki az önkormányzat műszaki osztályáról felmérni a kárt. Megállapítottak egy ösz- szeget, és elmentek. A falak pedig tovább repedtek, már-már kidőlt a homlokzat. Mire oda kerültünk, hogy nyáron megkaptuk a pénzt, addigra már jóval több lett a tényleges kárunk. Mentem mindenhová, naponta jártam be az ön- kormányzat műszaki osztályára, hogy jöjjenek ki, nézzék meg, mert folyamatosan romlik a ház állaga, de a fülük botját sem mozgatták! Aztán mikor a polgár- mesterhez mentünk be, csak az ő személyes utasítására voltak hajlandók kijönni. Mondanom sem kell, addigra már fölösleges volt minden, több pénzhez nem juthattunk. Pedig írt minden elképzelhető helyre, a Máltai Szeretetszolgálattól a katasztrófa- védelmi felügyelőségen át a minisztériumig. A biztosító sem fizetett, így maradt a kőműves jóindulata, aki hitelbe megjavította, amit a majdani állami segély fedezett.- Nem jutott mindenre pénz, de legalább van hol laknunk. Egyik-másik falunk ma is nedves. Csak azt nem értem, miért hitegették az embereket kedvező kölcsönökkel, miegyebekkel. Ha nem tudunk valahonnan szerezni még pénzt, akkor ma a bontást kellene intéznünk. Rothadó, kidőlt falak, tehetetlenség és nyomor: csak a felszín, amit a belvíz maga után hagyott. Beteg, idős emberek számára sokszor ez a vég is egyben, hiszen nincs pénzük kipótolni az államtól kapott pár százezer forintot. Kölcsönt a nyugdíjasnak már nem igazán ad egyik bank sem, a biztosítók a belvizes kárra ritkán fizetnek, az önkormányzatoknak sincs miből adnia, marad tehát a magány és a remény, hogy valaki, egy jó szándékú idegen segít. Persze a valóság nem ilyen meseszerű, az élet ritkán produkál filmszerű befejezést. Egy élet munkája semmivé lesz, az újrakezdés reménytelensége pedig tovább növeli nyomorgó honfitársaink számát. PÓKÁSZ ENDRE Olasz Lajosnak a jövője omlott össze fotók; mészáros jános Párja után a házát is elveszítette Ökrös Lászlóné Kalmárék szorgalmas „kicsikéi” Tiszafüred Jó harminc évvel ezelőtt még a focikapusok rettegték azt a bal lábat, amely a nyolcvanas évek elején kezdett el rakoncátlankodni. Később az érszűkület nem kímélte a jobbat sem. Olyannyira nem, hogy a villámléptű balszélső, Kalmár József, vagy ahogy az egykori drukkerek ismerik még, „Kukac” a gimnázium fűtő- jeként rokkantnyugdíjba kényszerült. A bajban azonban nemcsak a família volt a támasza, hanem méhészete is, amelyet 1970 óta tízről 164 családosra bővített. Piroska lánya a 164 családból 40- et vállalt magára, így most Kalmár Józsefnek nemcsak lányai, vejei, a nyolcéves Richárd és a tízéves Réka unokái jelentik a nagy családot, hanem a méhek is, melyeket felesége, Esztike csak „kicsikéimnek” nevez. A családfő, akinek már édesapja is megbecsült „bogaras” ember volt, s aki 1991 óta a Sőtér Kálmán szakmai cím birtokosa, s három éve arany okleveles méhész is, csak így beszél a szorgalmas virágporgyűjtőkről: amíg én lépni tudok, nálam mindig jó soruk lesz... Bizony jó soruk is lehet, mert amikor azért kopogtam be Kalmárékhoz, hogy megtudjam, megéri-e még méhészkedni, a „papa” éppen az áttelelést segítő gyógyszeres lepényeket gyúrta készre a feleségével.- Ezzel is megspórolunk 30 ezer forintot, ha magunk csináljuk — mondta egyfajta fogadj Istenként a házigazda, aki asztalhoz invitálva rögtön hozzáfűzte: — Ma a méhésznek minden forintot meg kell fognia, mert soha nem volt a szakma még ilyen kiszolgáltatott helyzetben. így Kalmárék hiába gyúrják saját kezűleg a lepényeket, hiába segít nekik a gyermek, a vő és az unoka, hiába készül el minden kaptár és keret az ezermesterműhelyben, felélik lassan az összes tartalékaikat, mert a tavalyi aszályos esztendő a korábbiakkal együtt még a költségeiket sem térítette meg: — Egyre drágul az üzemanyag, a fuvarköltség, közben csökkennek és megszűnnek a kedvezhiények, rendezetlen a felvásárlási rendszer, kutyava- csorásan bizonytalan a piac, mert 20-30, monopolhelyzetben lévő nagykereskedő úgy játszik a termelőkkel, mint macska az egérrel. Túlbürokratizált, így nehezen is hozzáférhető a támogatás, míg a Balkán több országának méhészei vámmentesen vihetik az árut az unióba, addig a magyar mézet jól megsarcolják... - hallom a panaszfolyamot. - Pedig a méhek hozzák a megfelelő mennyiséget, de mégis ott kötünk ki, hogy amíg jó tizenöt évvel ezelőtt húsz kiló méz árából lehetett egy nagy boconádi kaptárt venni, addig ma már hatvan ’kilóval kell fizetni egy hasonló méh „családi házért”. Meg azt is százszor meg kell rágnia egy méhésznek, hogy hová viszi gyűjteni a méheit, mert manapság ötven kilométernél távolabb merészkedni kész luxus. — Én már csak azért tartom őket, mert a szívemhez nőttek. Engem hamarabb visznek el az örök mezőkre, mint hogy a méhe- ket elvegyék tőlem. A szívem is megszakadna. így ha elfáradok, leülök pihentetni a lábaimat, majd csinálom tovább... Egészen addig, amíg bírom! — említi a házigazda, amikor felesége is bekapcsolódik a beszélgetésbe: - Ha kinn vagyunk a méhekkel, a papa gyakran rajtakap, hogy beszélgetek velük. így kicsikéimnek, meg úgy kicsikéimnek szoktam becézni őket. Amikor a férjem a lábával pihen, én már tudom helyettesíteni. Pedig nem mindig volt így. Amikor 1994-ben nyugdíjba mentem, még megérezhették, hogy félek tőlük, de most már akár egy otthonkában is kimehetek közéjük. Ők az Isten egyik legcsodálatosabb teremtményei. Higgye el, hogy nyugdíjba vonulásodé óta szinte minden korábbi nyavalyám, rigolyám elmúlt. A csend, a nyugalom, a tiszta levegő s maguk a méhek is csodákra képesek Ricsi a papa felügyelete mellett már szakszerűen kezeli a kereteket- meséli élményeit Esztike, kitérve azért arra is, hogy a zöld virágos rétekről, erdőkről hazatérve azért kijut még nekik a stresszből. — Ma minden bizonytalan. Van ugyan méhcsaládonként 1500 forintos normatív támogatás, s az anyavásárlást is segítik 850 forinttal, meg 500-at adnak a gyógyszerekre is, de mire ezeket kijárjuk, beleőszülünk, annyi papírt, engedélyt, igazolást, pecsétet kell beszerezni. A jó minőséget pedig nem fizetik meg, az csak arra jó, hogy kiszolgáltatottságunkat kihasználva azzal az ügyeskedő felvásárlók olcsó áron feljavíthassák és megdrágíthassák a már náluk lévő süány termékeket. És az agrártárca is semmibe vesz bennünket. Pedig a magyar méz jó üzlet lenne, hiszen jó híre van a világban. Kalmárék élete, legyen bármilyen év vagy évszak, már összeforrt a méhekkel. Most jön a zöldellő és virágos tavasz, és a nagy család kiköltözik a selyemfüves rétekre, a repce- és a napraforgótáblák mellé, vagy az akácosokba. Lányostól, vőstől, unokástól, akik együtt szorgoskodnak a „kicsikkel”. És ez maga a boldogság. Még akkor is, ha ebből az „édes életből” egyre nehezebb manapság már megélni. PERCZE MIKLÓS
