Új Néplap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-21 / 248. szám
2000. Október 21., szombat NEMZETI ÜNNEPÜNKÖN 5. OLDAL Nézőpont Zsugorkötésből szabadulva Mint mikor zsugorkötésből szabadul a test - megoldódik a nehéz kötés a kézen-lábon, zsibbadva, mintha ezer tű szúrna, tér vissza a vér, sajog, fáj ugyan a bőr, az izom, zihál a lélegzet, de már emelkedik fel, ha nehezen is a meggyötört, megkínzott test, nyújtóznak a merevségből szabadult izmok, recsegnek-ro- pognak a csontok-inak -, olyan volt az a talpra állás azon az őszi októberi napon. A diktatúrában „leszorított” élet a kiszolgálókra, megfélemlítésre, rettegésre, képmutatásra, idegen elnyomásra alapozott rendszert lerázva-lerúgva magáról tért magához a zsibbadtságból, hogy aztán sajnos néhány nap múlva, november 4-én megint térdre kényszerüljön. De abban a szűkre szabott időben is világraszóló, a kommunista diktatúrát megrengető eseményt „produkált”. 1956. október 23. Negyvennégy év telt el immár a magyar forradalom kezdete óta. Nem kerek az idei évforduló, mégis a millenniumi esztendőben minden megemlékezés még nagyobb jelentőséget és hangsúlyt kap. Nem lehet ez másként az időben hozzánk legközelebb álló ünneppel, az októberi forradalommal és szabadságharccal sem. Mára már az ünnep mintha lecsendesedett, letisztult volna. Ez érthető is, hiszen a nem oly rég még szigorúan tiltott október 23-át a rendszerváltás után végre szabadon és nyíltan ezrek és ezrek ünnepelhették évről évre. Ekkor még persze előtérbe kerültek politikai és pártszempontok, -megfontolások is, így aztán sokszor kü- lön-külön koszorúztak a pártok, társadalmi szervezetek, vigyázva, nehogy egymásba botoljanak véletlenül. Ma már sokkal inkább a tiszteleté, a megemlékezésé a főszerep, a főhajtás az elődök nagyszerű cselekedete és az elhunytak emléke előtt, és nem próbálják kisajátítani az ünnepünket a napi politika ágyába fektetve. Ám az idő előrehaladtával nem csak azt veszi észre az ünneplő, hogy a megemlékezések nyugodtabbak, letisztultabbak lettek, hanem azt is, hogy egyre kevesebben vesznek rajtuk részt. Ez önmagában még talán nem is volna baj, hiszen nem lehet mindenki ott egy-egy kopjafánál, emlékműnél, emlékoszlopnál. Csakhogy az idősebbek, középkorúak között sajnos egyre kevesebb ifjú arcot lehet látni a tisztelgők soraiban. Ki tudja, miért. Talán mert nem érnek rá, nincs kedvük elmenni, mert otthon sem ezt látják, vagy amire még gondolni sem jó: egyszerűen nem érdekli őket, számukra nem fontos az ünnep. Pedig nekik is tudniuk kell, hogy a zsugorkötéséből kiszabadult magyar nemzetnek az októberi forradalma nem a múltról szól a jelenben sem. Sokkal inkább a jövőről. Mezőtúr, 1956 A forradalom a városban október 27-én bontakozott ki. A túri diákság hangulata már 26-án a szovjet emlékmű ledöntésének tervét jelezte. Másnap délelőtt a város üzemeinek, hivatalainak és helyőrségének küldöttei összeültek, hogy megválasszák a forradalmi tanácsot. Itt felmerült a főtéren álló szovjet emlékmű megóvása, mire azonban megszületett volna a döntés, addigra a tömeg egy lánctalpas munkagép segítségével ledöntötte. Ezt követően a tömeg behatolt a pártház épületébe. Elsőként széttaposták az udvaron lévő vörös csillagot, majd az épületben levő iratokat kidobálták az utcára, ahol a kint várakozók meggyújtották azokat. A forradalmi tanács október 28- án, a tagok megválasztásakor elhatározta a nemzetőrség felállítását, melyet a 28 fős felnőtt gárda mellett a helyi gimnázium és technikum diákjai alkottak. Ebben segítségükre voltak Kunmadarasról átjött repülős tisztek is. A diákok másik nemzetőr csoportja később alakult meg, akik fegyverekhez is jutottak. Kialakulóban volt az az elhatározás, hogy ellenállnak a szovjet katonáknak. A tömeg a laktanyához vonult fegyvereket követelve, ám a laktanyában ezt a követelést megtagadták, s hogy elriasszák őket, harckocsi-vaklőszerrel föléjük lőttek. A szovjet csapatok november 7-én érkeztek Mezőtúrra. A megtorlások ezután következtek, fölállították a pufajkás brigádot, akiket előállítottak, azokat kegyetlenül megverték. 1957-ben megkezdődtek a bírósági megtorlások. Szabadnak és magyarnak éreztem magam Lipcsey Imre, a református egyház helyi gondnoka 18 éves volt 1956-ban. Gyerekfejjel még nehezen értette meg, miért is verik szét az ötvenes években idegenek édesapja 400 holdas mintagazdaságát, felcseperedve pedig arra kereste a magyarázatot, hogy miért nem veszik fel őt a középiskolákba. Kivéve a Karcagi Mezőgazdasági Technikumot, melynek igazgatója, Hajdú Béla több osztályidegen és rendszerellenes kulákcsemete társával együtt a következő szavakkal fogadta be őt: „Húzd meg magad, legyél csendben, így talán megússzuk a retorziót.” Meg is úszták, mert ’56 nyarán leérettségizett, aztán munkát kapott a tiszafüredi gépállomáson. Októberben is itt gyakornokos- kodott... Tiszafüred Addigra már a zsigereibe ivódott, hogy a Lip- cseyeknek, akiknek az ősei között megtalálható Kossuth egykori élelmezési kormány- biztosa, Heves megye alispánja, de az a Szeréna néni is, aki költőnőként papírra vetette a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában...” kezdetű versét, vigyáznia kell minden szóra és lépésre a kommunista diktatúrában. így csendesen, fegyelmezetten, az apjától tanult szorgalommal és becsülettel végezte munkáját, ami szó szerint kincs volt a „büntetett” kulákcsalád számára. Egy olyan világban különösen, amelyben a rokonokkal és az ismerősökkel a kényszerlakhelyeken és a munkatáborokban vizitelhettek, ha engedte volna a nyilvános rokonlátogatást a hatalom. Ezért édesanyjának gyümölcsárusnak kellett aláznia magát, hogy lopva találkozhasson Poroszlón, Tiszaörvényen, Hortobágyon és a kócsi Justus és Lorzs tanyákon a kilakoltatott családtagokkal és barátokkal. Ám elérkezett október 24-e, amire Lipcsey Imre ma így emlékezik: „Éppen az irodán voltam, ahol sokunknak feltűnt, hogy a rádió reggel óta csak monoton zenét sugároz. Ám egyszer valaki puskaropogást hallott az éteren keresztül, majd nem sokkal ezután szóban is megtudtuk: felkelés van Budapesten! Felgyorsultak a gépállomáson is az események. Á műhelyekbe ki- hangosították a BBC reggeli adásait a munkásoknak, akik hamarosan létrehozták a munkástanácsot. Ennek az ülésére érkezett Török Pista vasúti munkás és Bura Laci, aki Pestről tért haza Füredre, hogy vegyünk részt a másnapi felvonuláson. Én ekkor még nem nagyon tudtam, hogy mi lehet itt a szerepem, de miután az emberek egyhangúlag a demonstráció mellett döntöttek, én is örömmel vonultam. A Petőfi útról indultunk a bíróság előtti Turul emlékműhöz, amikor a régi könyvtár előtt egy érdekes jelenet játszódott le. En megszokásból elvtársként szólítottam meg az előttem menetelő főagronómust, amikor egy felbőszült kívülálló kötéllel a kezében nekem esett: Ne elvtársozz itt nekem, te... Alig tudták lefogni, pedig ha tudta volna, hogy én egy igazi „kékvérű” család sarja vagyok, a tévedésből, megszokásból leelvtárso- zott főagronómus pedig már szervezi a kisgazdapártot?!... A Turulnál már több ezresre duzzadt a tömeg, hiszen a civileken túl ott volt szinte minden füredi munkahely, intézmény és iskola delegációja. Szabadnak és igazán magyarnak éreztem magam, amikor veszélybe került a valóban forradalmi hangulat tisztasága. Egy felbőszült lincselő az akkori terménybehajtó nyakába tett egy kötelet, nem Börtönbarátság Magam is jól ismertem Végh János bácsit, Lipcsey Imre nagybátyját. Vele történt meg, hogy börtönévei után nem látogathatta a nyilvános helyeket. Sem a kocsmát, sem a könyvtárat, de még a kultúrházat sem. Ez utóbbiba érkezett vendégszerepelni Mensá- ros László. Jani bátyám nagyon szeretett volna elmenni az előadóestre, de ezt megtiltotta neki a rendőri szigor. Megkérte egy „szabad" ismerősét, hogy a kultúrban menjen oda a művész úrhoz, és súgjon a fülébe egy titkos jelszót... A kérése teljesült, s a nagyérdemű csak azt láthatta, hogy az ismert színész, mintha puskából lőtték volna ki, úgy szaladt az udvarra, hogy annak sötét zugában magához öleljen egy szikár, könnyező embert. Jani bácsit, akivel ’56 után együtt ült egy ideig a fegyházban. titkoltan azért, hogy személyes bosszúból felakassza. Ekkor az akkori községi vezető, Csontos Pista bácsi - később ezért börtön lett a jutalma — bölcs és értelmes szavakkal figyelmeztetett arra, hogy a tiszta forradalomban, amely éppen a régi túlkapásokat, törvénytelenségeket kívánja megszüntetni, nincs helye másnak, csak az igazságos, jogszerű törvénykezésnek. De csak akkor állt vissza újra a rend, amikor Keller plébános úr a gimnazistákkal elkezdte énekelni a Szózatot. Amikor mindenki levette kalapját és vi- gyázzba állt, akkor két tanár kimentette a lincselők karmai közül a terménybehajtót. Másnap már indultak Hofferjeikkel és az egyetlen teherautóval a fővárosba az élelmiszersegélyekkel. Reménységem és bizodalmám csak nőtt, amikor hallottam, hogy az oroszok elhagyják az országot. Sajnos pár nap múlva azt is láttam, hogy a szovjet tankok Füreden keresztül mennek Budapest felé, hogy szétlőjék alig két hétig tartó reménységünket. A legfájóbb az egészben az volt, hogy amikor találkoztunk és beszélgettünk az orosz katonákkal, legtöbbjük kézzel-láb- bal magyarázta: maguk se tudják, hol vannak, s ki ellen, miért is kell harcolniuk! November 4-e után ismét rájöhettem arra, hogy nekünk most újra csendben kell lennünk. Előbb a főmérnököt vitték börtönbe, majd az agronómust utasították ki Füredről. A renitenskedőknek pedig, akiknek a zöme a tejpiaci orosz emlékmű ledöntői közül került ki, egy gumibotos karnagy vezényelte a Fel vörösök, proletárok... című dalt a rendőrség udvarán. Állítólagosán egy pap volt a kényszemótafá- juk. A családom annyival. megúszta, hogy a hatalom jobban rajtunk tartva a szemét, hagyott bennünket dolgozni. Nem úgy, mint édesanyám szegény öccsét, Jani nagybátyámat Kunhegyesen, akit oktalanul és jogtalanul hurcoltak meg, kínoztak meg. A megfélemlítettek pedig hallgattak, mint a sír, az emberek féltek egymás szemébe nézni, mert nem tudta senki, hogy ki az igaz és ki az áruló. Hiába konszolidálódtunk, hiába kezdtünk jobban élni, így volt ez egészen 1989-ig, vagy jobban mondva 1991-ig. Mert én ekkor értettem meg úgy isten igazából az 1956-os egyik jelszót, ami így hangzott: Idegen tankok árnyékában soha nem lehetünk szabadok és magyarok.” PERCZE MIKLÓS Öcsöd Az ötvenes években a falu szinte menekültközponttá változott. Osztályidegennek bélyegzett embereket telepítettek a Körös menti településre. Haraszti Károlyné gyermekként így olyan emberekkel ismerkedhetett meg, akikről a háború előtt talán még álmodni sem mert volna.- Szomorú dolog ez. Nagyszerű emberek, katonatisztek, művészek laktak nálunk, s voltak kénytelenek olyan életet élni, ami még a szegények számára is megalázó lett volna - mesélte Erzsiké néni Kállai Miklós író, Perczel Attila tábornok, a nagyszerű színésznő, Népszerű kitelepítettek Perczel Zita apja, Török János tábornok, Székely Tivadar ezredes, de Öcsödre került a Kincsem ló egykori tulajdonosának az unokája, és Jankovics Marcell is itt töltött néhány évet gyermekkorából.- Marcellal együtt jártam iskolába. Ő még ma is el-el néz Öcsödre az unokatestvéremék- hez. Emlékszem, éppen anya névnapját ünnepeltük, amikor zörgettek nálunk, és két családot beköltöztettek. Erzsiké néniék átérezték a kitelepítettek sorsát, hiszen nagyapja miatt, aki Békés megyei képviselő volt a háború előtt, ők is az akkori táradalom kivetettjeinek sorát gyarapították.- Szörnyű volt látni, amint Perczel Attila kanászként keresett némi pénzt, mert más munkát itt a faluban nem tudtunk neki adni. De elviselte, csinálta. Kállai Miklós Amerikában élt korcsolya-világbajnok fiától kapott csomagokat, nekünk is így volt kávénk vagy teánk. A sors, pontosabban a Rákosi- rendszer bukása végül újabb utakat szabott a kitelepítetteknek. Aki tudott, visszament Pestre, illetve elhagyta az országot. Az öcsödiek, köztük Erzsiké néni, nem tudták elfelejteni ismert és egykor népszerű szomszédaikat.- Nagyon jó viszonyban voltunk velük, kényszerű helyzetükön próbáltunk segíteni úgy, ahogy tudtunk, de természetesen korábbi életüket nem hozhattuk vissza. Aztán minket is elköltöztettek, Mezőhékre kellett mennünk egy tanyára. Egy óriási tanulságot adott az egész számomra. Rokonságunkban egészen a Rákóczi-szabadságharcig mindig volt valaki, aki politizált. Aztán a különböző korok megtorló akciói tönkretették az egész famíliát. Szenvedtünk a Horthy-korszak elején, nélkülöztünk a háború után. Rájöttem, nem szabad az embernek politizálnia, s akkor nem árthat neki senki. Jankovics Marcellék példája is bizonyítja, sosem tudhatjuk, mi lesz holnap. Kunhegyes A református temetőben a ravatalozó sarkától néhány méterre pihen négy német katona, akik a második világháborúban itt, a járási székhely határában estek el. Az ő sírjuk gondozott. Mellettük gazzal, fűvel benőtt keskeny hant, körbekerítve betonnal. A műkőre rakott fényképet már megette az idő, és a ráírt felirat is csak erős drótkefézés után olvasható: Szél Miklós vájártanuló, hősi halált halt 1956. november 4-én, 15 éves korában. Örökké siratnak bánatos szüleid és testvéreid. Mi történt ezzel a fiúval, akinek mindössze másfél évtized jutott az életből? A Kossuth iskolába járt, ahol tanulmányai befejezése után Tatabányára került vájártanulónak. 1941-ben született, és emlékszem rá, amikor először Örökké vájártanuló maradt hazaengedték szeptember végén, bejött hozzánk az iskolába is. Egyenruhában, ami fekete színű volt, a kabát nyolc csillogó gombbal, és az öltöny ujján bojtos karjelzés mutatta, hányadik osztályt végzi. Nem érkezett haza 1956 puskaporos októberében a szüleihez. Csak később derült ki, akkor is hézagosán, mi történt. Már novembert írtak, harmadikát, amikor útnak eredtek Tatabányáról Budapestre, onnan haza. Igen ám, de késő délutánba hajlott az idő, amikor elindultak. Eljutottak a fővárosig, ott egy iskoláig. Vonat nem volt, így bementek az iskola egyik termébe, hogy ott aludjanak, és másnap reggel folytassák valamikor az útjukat. így is lett, ugyanakkor másnap, november 4-én erős puskaropogásra, tankcsörömpölésre lettek figyelmesek. Óvatosan kikémleltek, majd néhányan az ablakot is kinyitották, kihajolva pásztázták az utcát. Fekete ruhában voltak, akár katonáknak is hihették őket. Az egyik orosz tank megfordult, és célba vette az iskolaépület felső emeletét. A lövés pontos volt, leomlott a homlokzat, megsebesítve a kíváncsiskodókat. Egyet közür lük, a kunhegyesi kamasz fiút halálosan vállon, nyakon csapott egy gerenda. Ott temették el az iskola melletti parkban, a misét mondó pap a palástját tépte ketté, abba helyezték, koporsó nem lévén. Szülei, három testvére hiába várta haza. Majd amikor érdeklődni kezdtek felőle, kiderült, hazaindult. De haza már csak koporsóban érkezett, 1957 elején. Rengetegen megjelentek a temetésén, hiszen ő volt 1956 legfiatalabb kunhegyesi áldozata. Évtizedekig gondozták a sírját, bár a hősi halált halt feliratból a hősi szót kalapáccsal kiverték. Azután öregedtek a szülők, elköltöztek távoli, életben lévő gyerekeikhez. Mesz- sze haltak meg Kunhegyestől. Sőt, messze temették el őket. IdőA forradalom napjaiban és azt követően három kunhegyesi vesztette életét közben egyik fiútestvére is elhunyt, ő sem Hegyesen pihen. Később sírját évente kétszer az önkormányzat hozta rendbe. Testvérei, még élő testvérei 1998- ban látogattak el utoljára földi maradványaihoz. Azóta a sír gázosán dacol a világgal. Kunhegyesnek három halottja lett 1956-ban. Egy sorkatonát a rádió védelménél öltek meg októberben. Egy nyugdíjas csendőr a megtorlások idején állítólag be- leugrott a kútba. Sokan állítják, hogy beledobták. A legfiatalabb Szél Miklós, aki éppen hogy tizenöt éves lett. Talán megérdemelne október 23-a tiszteletére annyit, hogy valaki vagy valakik rendbe tegyék a sírját. Ha már ez a szerencsétlen fiatal a fővárosi harcok áldozatául esett, és örökre vájártanuló maradt. ARCHÍV FOTÓ _________________D. »ZABÓ MIKLÓS
