Új Néplap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-203. szám)
2000-08-26 / 200. szám
JH 2000. Augusztus 26., szombat MEGYEI TŰK 0 R 5. OLDAL NÉZŐPONT Becsöngetnek Az iskola túlzott helytállást követel a gyerekektől Véget ért a nyaralás, a gondtalan játék és szórakozás időszaka, hétfőtől ismét az iskolapadban ülnek a gyerekek. A becsöngetés azonban nemcsak a lurkóknak jelent új időszámítást, hanem családjuknak is. Mert valljuk be, a legtöbb szülő nyáron többet megenged csemetéjének, mint máskor. A vakáció heteiben nem számít, ha későn kel reggel és szürkület után még biciklizik, ha véletlenül elmarad egy fogmosás, vagy ha fagylattal, jégkrémmel jóllakottan elutasítja vacsorát. Mostantól viszont minden máskép lesz. Nincs mese, reggel csörög az óra, indulni kell. A labda, a görkorcsolya, a gumimatrac helyét átveszi a tankönyv, a füzet, a ceruza. Általános iskolások körében a minap végzett, rögtönzött „közvéleménykutatásom” igazán nem hozott átütő eredményt: senki sem várja az iskolakezdést. Az viszont kicsit meglepett, hogy a megkérdezett gyerekek fele kifejezett utálattal veszi majd hátára hétfőn a táskát. Ha valami mégis csábítja oda őket, azok jellemzően a régen látott osztálytársak, barátok, barátnők, ritkán a tanító, tanár. De ez valószínűleg azóta van így, amióta létezik közoktatás. Ha belegondolunk, meg kell értenünk azokat, akik egyáltalán nem szívesen mennek iskolába. Mert jó ideje téma, hogy menynyire leterheltek a gyerekek, különösen az általános iskolában, mégsem történik semmi. Arról nem is beszélve, hogy olykor mennyi válogatott butaságot kell megtanulniuk... A szülőnek néha az az érzése, hogy egyik-másik tankönyvet olyan emberek írták, akik még nem láttak egészen közelről gyereket, akik csak olvasmányaikból ismerik különösen a kisebbek lelkivilágát, befogadóképességét. Éppen ezért nagyra becsülöm azokat a pedagógusokat, akik gazdag tapasztalatukra támaszkodva, végtelen türelemmel átsegítik a lurkókat az ilyen, könyvekben lefektetett akadályokon. Kétségtelen, nem könnyű a mai gyerekek helyzete, elsődlegesen azért, mert túl sokat követelnek tőlük és idejekorán versenyre sarkallják őket az iskolában, a szülők többsége pedig csak korlátozottan képes segíteni csemetéjének az új ismeretek elsajátításában. A jelenlegi közoktatási rendszer túlzott helytállást követel a diákoktól (már az egészen kicsiktől is), ugyanakkor általánosságban nem tud mit kezdeni a lemaradókkal. A közoktatás mindig is kísérleti terep volt, ilyen-olyan módszerek jöttek és tűntek el a süllyesztőben. Jó lenne végre megtalálni azt a konszenzuson alapuló optimumot, azt az ismeretanyagot, amit gyomorideg nélkül is képes elsajátítani az „átlag” gyerek, s azt az oktatási módszert, amely tanárnak és diáknak egyaránt a legcélravezetőbb. Két éve nem nyaralt Exkluzív beszélgetés a belügyminiszterrel Szolnok A minap a megyeszékhelyen járt dr. Pintér Sándor belügyminiszter, akit ezúttal mint magánembert kérdeztünk többek között arról, mennyire nyomasztották azok a vádaskodások, amelyekkel őt is illették az „olajügyek ” kapcsán, illetve érzett-e megkönnyebbülést a legfőbb ügyésznek a Parlamentben, szerdán tett bejelentését követően, amelyben tisztázta őt mindenféle vád alól. Dr. Pintér Sándor FOTÓI M. J.- Én egészen pontosan tudom, mi történt, míg mindenki más, aki ebben az ügyben érintett, az bízott bennem, és hitte, hogy a vádaskodással összefüggő dolgok nem fordulhattak elő az én életemben. Köszönöm nekik ezt a bizalmat. Akik viszont nem bíztak bennem, azoknak remélhetőleg a legfőbb ügyész úr bejelentése felnyitotta a szemét, és bebizonyította, hogy Pintér Sándor nem bűnöző, nem követett el bűncselekményt. Én egyébként biztos voltam ebben az eredményben, így a vádaskodás különösebb terhet nem is jelentett a számomra. Mindig mondtam, hogy bízom a jogban és az épeszű emberek értékítéletében.- Minthogy tehát nem nyomasztotta a dolog, sikerült a nyári szabadságát felszabadultan eltöltenie?- Nem ebből az okból, hanem a felhalmozódott munkamennyiség miatt sem tavaly, sem most nem voltam szabadságon, idén összesen kétszer három nap jutott pihenésre. Ezt viszont felszabadultan, könynyeden, elsősorban sok alvással töltöttem. Az alvás a lustálkodásnak az egyik fajtája, a legjobb azonban az volt, hogy a családommal együtt lehettem. Gyermekeimmel, feleségemmel jól szórakoztunk, sportoltunk. A Balaton mellett voltunk, sokat úsztunk, futottunk, sőt még egy kerékpártúrán is részt vettem.- Csupán ennyi pihenéssel miként tud nekirugaszkodni egy nyártól nyárig tartó, minden bizonnyal keménynek ígérkező munkaszezonnak?- Nagy elszántsággal... Az olyan esetek, mint például ami Szolnokon történt a közelmúltban, hogy rendőreink az állampolgárok segítségével rövid idő alatt képesek voltak elfogni egy veszélyes bűnözőt, optimizmussal töltenek el, és erőt adnak a munkámhoz. HORVÁTH GYŐZŐ „Földi létünk csak epizód az örök életben” JÁSZBERÉNY Farkas Mátyás apát Törökszentmiklóson született 1931-ben. Azóta sokat változott a világ, sokat változtak az emberek. A sors, a szolgálat nem sodorta távoli vidékre, a csaknem ötvenéves papi pályafutása legnagyobb részét — 25 évet — Jászberényben töltötte. A negyedszázados évforduló épp erre a hónapra esik.- Kereskedelmi szakközépiskolát végeztem, de utána a papi pályát választottam. 1949-ben érettségiztem, az orvosi egyetemre és a testnevelési főiskolára is beadtam jelentkezésemet. Bár mindkét helyre felvettek, mégis a harmadik pályát, a papi hivatást, a teológiát választottam.- Volt ennek valami különös oka?- Ezt találtam a legmegfelelőbbnek. Talán nagyképű frázisnak hangzik, de úgy éreztem, hogy így tudok a legtöbbet adni magamból, így tudok legtöbbet tenni másokért. Másrészt igen vallásos környezetben nőttem fel. Nem tántorított el az sem, hogy akkor már erősen üldözték az egyházat, fiatalként tele voltam ambícióval, lelkesedéssel. Egerben tanultam, ’54-ben szenteltek áldozó pappá. Először a Mátra vidékére kerültem, azután Verpelétre. Onnan ’58-ban Jászberénybe helyeztek káplánként. Itt öt évet szolgáltam. Jászberény után Jászfelsőszentgyörgy következett, ahol ’72-ig voltam plébános. Onnan Szajolba irányított főpásztorom, ahol igencsak közel voltam szülővárosomhoz. A családi házat gyakran meg tudtam látogatni. 1980-ban pedig Jászberényben foglaltam el a plébánosi helyet.- A 25 év alatt sok káplántársa volt, akikkel a szolgálat feladatait megosztotta. Közülük néhány temetésén maga prédikált, volt, aki a karjai között halt meg. Egy pap számára mit jelent a halál, az elmúlás? — Mindegyik társamra szeretettel gondolok, mindegyikük buzgó kolléga volt, de mi tudatában vagyunk annak, hogy örökké élünk. A halál az egy kapu, amelyen átmegyünk. Nekünk a halál nem az élet végét, a megsemmisülést jelenti. Egy epizód az ember életében, mikor a földi próbatételét befejezi, és az Úr Jézusnak számot ad arról, hogy mit tett. Mivel az Isten gyermekei vagyunk, az örök életet, az örök boldogságot, az örök szeretetet kapjuk. Ezért vagyok én is optimista, és ezért szeretek mindenkit.- Jászberényben 25 évet szolgált, de papi hivatását 46 éve tölti be. Létezik-e egy olyan tanulság, melyet az évtizedek során fogalmazott meg a maga számára?- Az, hogy minden jó szándékú ember szeret hallani az Istenről. Szeretik, ha elmondja valaki a számukra az alapvető igazságokat. Minden emberben ott van titokban, hogy Ő az Isten gyermeke. Vágyakozik arra, hogy ezt a titkot megismerje. Áki az igazságot keresi - márpedig az értelmes ember azt keresi —, az vagy tudatosan, vagy tudat alatt az Istent keresi. Akár meg van keresztelve, akár nincs!- Mit jelent egy katolikus papnak a 2000. év?- Kétezer évvel ezelőtt született az Úr Jézus Krisztus. A Szentatya rendelése szerint is emlékezünk arra, hogy az Isten — aki öröktől fogva az idő felett létezik - második személyében belépett az időbe. Az Isten és az ő megtestesülése, embersége egyben létezik, nem különválasztható. Ezt szeretnénk megköszönni ebben az évben. Azt, hogy Jézus Krisztus számára annyira fontos vagyok, hogy emberré lett értünk, ráadásul magára vállalta minden ember bűnét, s az azért járó büntetést is. Soha sem szabad elfelejtenünk, hogy van valaki, aki számára fontosak vagyunk, és ez az Isten.- Mi a válasza a kételkedők számára?- Aki keresi az igazságot, az elöbbutóbb megtalálja Istent is......Keressetek és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek, kérjetek és adatik nektek!” Az igazságot kereső embert nem féltem, csak azt, aki nem keres és elégedett önmagával, nem törődik embertársával. Pedig nem az az ember lesz boldog, aki boldog akar lenni, hanem az, aki másokat szeretne boldoggá tenni. BANKA CSABA Vitézzé avatják az egykori páncélos őrvezetőt Sándor János büszkén vállalja a múltját Szolnok—Budapest Budapesten, a Szabadság téri Hazatérés református templomban szeptember 2- án vitézekké lesznek azok a világháborús és ’56-os egykori katonák — vagy mártírhaláluk esetén a leszármazottak —, akik a nemzet védelmében hősiesen küzdöttek az ellenséggel szemben. A szolnoki Sándor János a saját jogán kapja majd meg a vitézi címet — s a 80 esztendős egykori páncélos őrvezetőt bizonyára ezért is kérték fel az avatási beszéd elmondására. A jómód által alaposan elkerült Sándor családhoz 1920. január 6- án a várva várt leánygyermek helyett egy harmadik fiú érkezett, aki a János nevet kapta a keresztségben. A família oly szegény volt, hogy a kislegény hétéves koráig egy teknőben volt kénytelen álomra hajtani a fejét. Édesanyja otthon tüsténkedett, ruhafestésből, mosásból, vasalásból próbálta meg valamelyest gyarapítani a konyhapénzt, míg édesapja a MÁV Járműjavítóban dolgozott éjt nappallá téve. János, miután négy polgári iskolát elvégzett - hogy ő is besegítsen a háztartásba —, kifutófiú, majd tanonc lett a környékbeli ékszerész-órásnál. Később apja mellett, a járműjavítóban szorgoskodott mint villanyszerelő és műszerész. Továbblépését megakadályozva közbeszólt a háború, és 1941. október 13-án, 22 esztendősen az 51-es páncélhadosztályhoz besorozták. Nem sokkal később, ’42 májusában pedig máris a keleti fronton találta magát, a hírhedt Don-kanyarnál. Parancsnokhelyettesként a hatszemélyes Nimród típusú páncélossal végig „lánctalpalta” a 206 kilométeres doni frontszakaszt. Számos hadisiker részese volt, miközben Sztarioszkolnál légnyomást, Kolbinonál szilánkot kapott. Mindezekért a sebesülésekért három bronz vitézségi érmet tűztek a mellére, majd később bátorságáért hadosztályi elismerésben részesítették és I. osztályú tűzkereszt pánttal tüntették ki. — A visszavonulás volt a legrosszabb - emlékszik vissza a ’43 januárjában a Don-kanyarnál töltött hetekre Sándor János.- Míg támadásban volt megfelelő háttérbázisunk, kiépített utánpótlásunk, addig a visszamenet teljes káoszban zajlott. Rettentő hideg volt, s nem tudtuk, pontosan merre járunk, mert az oroszok össze-viszsza cserélgették az útjelző táblákat. Nekem szerencsém volt, nem fagytam meg, nem lőttek le, s a hadifogolytábort is elkerültem. ’43 áprilisában már Magyarországon motoros hírszolgálatot teljesített, majd szeptemberben olyan tisztségben, ahogy vonult, őrvezetőként leszerelt. A háború után aztán újra a járműjavítóban talált munkát — s nyugállományba vonulásáig ott is dolgozott. Nem volt a rendszer kegyeltje, de nem volt az István bátyja sem, akit katolikus papként ’53-ban „demokráciaellenes magatartása miatt” kivégeztek. A másik testvér, László pedig jóval később polgári áldozat lett. János ’56-os „mocorgását” sem nézték jó szemmel az akkori ha-A Nimród parancsnokhelyettese a kép közepén, az ágyúcső tövében ül Vitéz Sándor János talom birtoklói, s ezt öreg koráig folyamatosan éreztették vele. Volt, hogy a „csillagfényes” ünnepeken — csak azért is — a kezébe nyomták felettesei a vörös zászlót, s még jót is derültek rajta. Pártonkívüliségének hatása még futball-játékvezetőként is utolérte, hiszen NB II-nél magasabb osztályban sosem engedték működni. A méhészkedés kötötte le a figyelmét (30 évig volt megyei elnök), s benne láthatjuk a Magyar Vasutasok és Hajósok Szabad Szakszervezetének utolsó élő alapító tagját is. Ma már csak futballmeccsekre jár, s önzetlenül minden, még élő vagy már elföldelt tisztességes embertársa emlékének ápolása érdekében leveleket írogat az illetékeseknek. Még a bevonulása előtt eljegyezte későbbi feleségét, Katalin asszonyt, aki jóban, s főleg rosszban mindvégig támasza volt. — Semmit sem sajnálok, ha kezdhetném, mindent ugyanúgy tennék, mint tettem azt azelőtt - vallja a leendő vitéz. - A múltamat nem tagadom, s úgy érzem, a tiszteletet általában sok embertől megkaptam, még a munkahelyemen a vezetőimtől is, ez azonban anyagilag sosem jutott kifejezésre. A vitézi címemet viszont soha semmilyen pénzért el nem adnám, hiszen ez nekem nem külsőleg ad rangot... MÉSZÁROS GÉZA
