Új Néplap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-203. szám)
2000-08-03 / 180. szám
liHM 2000. Augusztus 3., csütörtök M 0 Z A I K 7. OLDAL Folytatja édesapja örökségét Százéves hagyomány Törökszentmiklós Szalmaország címmel jelent meg a napokban a szalmafonás jelenkori hagyományait bemutató könyv. Szerzői Tüskés Tünde és Sülye Károlyné, a törökszentmiklósi művelődési központ vezetője. Tüskés Tünde angoltanár, aki angol és erdélyi mesterektől tanulta a szalmafonást. Sülye Károlyné ötletére írták ki 9 évvel ezelőtt az első országos szalmafonó pályázatot. Kettejük szerencsés találkozásából született a könyv, amelynek megjelenését a Nemzeti Kulturális Örökségek Minisztériuma és a törökszentmiklósi önkormányzat is támogatta. Tüskés Tünde: — Ez a szerzőpáros azért szerencsés, mert én a néprajzi, történeti részét tudtam bemutatni a szalmafonásnak, Klárika pedig a mai szervezeti kereteket, a baráti köröket. így ketten egy százéves hagyományt örökítettünk meg a könyvben, az aratóünnepektől kezdve a mai táborokig. Azért is jelentősnek tartom, mert ez az első könyv, amely a hazai szalmafonást a mai ember szemszögéből vizsgálja. Sülye Károlyné: — Ez a könyv, amely a szalmafonás XX. századi hagyományait foglalja össze, egyben le is zárhatja ezt a századot, és kezdhetünk egy új fejezetet a szalmafonás történetében és újraéledésében. Amikor 1991-ben az első pályázatot kiírtuk, nem gondoltam én sem, hogy idáig eljutunk, hogy szalmagaléria nyílik a művelődési központban az országban elsőként, hogy könyvet írunk róla. A szalmafonás újraéledésében az a csodálatos, hogy a szalmát sokan értéktelennek tartják, és bebizonyosodott, hogy milyen szép tárgyakat, ékszereket, díszeket lehet készíteni belőle. A napokban megjelent könyvet S. KoUár Angelika rajzaival illusztrálták. A fejezetek végén ajánlott irodalom jegyzéke segíti azokat, akik el akarnak mélyedni valamelyik témában. ________ PAULINA „Rossz” térképek A kínai hatóságok megsemmisítettek 300 ezer olyan térképet, amelyek „súlyos tévedéseket tartalmaztak, és sértették a nemzeti szuverenitást”. A térképeket elsősorban Hszincsiang- Ujgur tartományban foglalták le, ahol a muzulmán többség rivalizál a kínai han kisebbséggel. A térképek „módosították” a határokat, és „elfeledkeztek fontos szigetekről”. A hivatalos térképeken Tajvan a Kína egyik tartományaként szerepel. SZAJOL Amikor tavaly meghalt Godó István, egy ideig senki nem tudta, mi lesz a Godó panzióval. Azzal a panzióval, amely 20 éve működik, és amely a megyében elsőként kapta meg a falusi turizmus emblémáját. Tóth Mihályné, a lánya egy hónapig gondolkozott rajta, mihez kezdjen. — Korábban én is dolgoztam itt egy évet, de egyébként útépítő technikus vagyok. Tudtam, hogy édesapám azt szerette volna, ha a panzió családi kézben marad, és az én terveim között is szerepelt, hogy egyszer majd idegenforgalommal és vendéglátással foglalkozom. De az átállás azért nem volt egyszerű, amikor- a férjemmel úgy döntöttünk, hogy a kft.-nk továbbra is üzemelteti a panziót. — Melyik a nehezebb, az idegenforgalom vagy a vendéglátás? — A vendéglátás könnyebben beindult. Néhány hete részt veszünk a közétkeztetésben, havonta nosztalgiabulit rendezünk, élő zenével, ahová a környékbeliek is szívesen jönnek. Ami a turistákat illeti, bennünket azok keresnek fel, akik csendre vágynak. Többnyire városokból, a fővárosból és külföldről érkeznek családok, baráti társaságok. Ausztriából, Olaszországból vadászok jönnek rendszeresen. Szeretném elérni, hogy olyan panziónk legyen, ahol a vendég jól érzi magát. Bővítjük a programokat, stéget építettünk a Holt-Tiszán, lehet csónakázni, vízibiciklizni, kerékpározni, és megteremtődik a lovaglási lehetőség is. Száj ólban nagy természeti kincs a Holt-Tisza, ez vonzza a vendégeket.- Hol lehet eladni a falusi turizmus kínálatát?- Kiállításokon, prospektusokkal. De az is az igazsághoz tartozik, hogy egyik vendég hozza a másikat. Sokan még úgy jönnek, hogy az édesapámat keresik. Igaz, az édesapám kigondolta gyönyörű kertet kicsit át kellett rendeznünk, de itt bent, az épületben minden olyan, amilyennek ő eltervezte. Az étterem magyaros jelleggel berendezve, a falakon cserépedények - a körönditől a kalocsaiig, a karcagi tálakig - sok-sok magyar táj jellegzetes fazekasművészetének darabjai. Az asztalokon népművészeti hímzéssel díszített térítők. Itt minden úgy van, ahogy ő hagyta. Ezt szeretném megőrizni, ha egy kicsit korszerűbb formában is, de a panzió jellege olyan marad, amilyennek ő kitalálta. PAULINA ÉVA Kerecsenszámyakon Az Alföld síkjára és az Alfaj bérceire egyformán tekint Szolnok „Táltoserő” címmel kiállítást nyílt a Damjanich múzeum első emeleti termében. A „beszélő képek” — mint ahogy azokat alkotója nevezi — Kunkovács László etnoíotográfus szüleményei, melyek a magyar Alföld, valamint Belső-Ázsia kultúrkincseinek közös eredetét érzékelteti. Kunkovács László abban a korban kereste múltunk gyökereit, amely vállveregetés helyett hátba veréssel nyomatékosította: csak óvatosan a történelemkutatással! Tovább súlyosbította a helyzetét, hogy egyfajta táltosjellel érkezett e világra, s ez az üzenet az „átkos” által üldözött sámánmisztérium kutatására szentelte fel. „Hét közül a legkisebb gyermek voltam, két fivér után a harmadik, akinek a népmesék szerint nagy utakat kell bejárnia" - írja a művész az egyik képe magyarázataként. Es valóban, fiatalon a magyar pusztákat barangolta be, ahol megadatott számára, hogy táltosokkal, tudós pásztorokkal találkozzon, s talán az a vén marhahajcsár is egyfajta varázsló lehetett, akinek alakját a film, szellemét a fotós őrizte meg örökre. Csudaballa, ez a mágikus alföldi tanya, ahol a csodák keletkeznek, az alkotó első rögzített emléke. Itt repült először valóság és képzelet, magasság és mélység, múlt, jelen és jövő közt- majd tovaszárnyalt. Vissza Szibériába, Közép- és Belső-Ázsiába, hogy fogódzót keressen nemzetünk származására. „Együtt örvendezett a tavaszi mezőt benyargaló, nyíratlan sörényű csikóval”, s a jurtája előtt táncoló mongol sámánnal is közösen idéztek elő ősi szellemeket. Kunkovács László egyformán tekint az Alföld síkjára és az Altaj bérceire, nem lel különbséget a csudaballai marhahajcsár vagy a kazahsztáni A megnyitón a táltoserővel megáldott Kunkovács László FOTÓ: M. J. rénpásztor között. Hasonló sorsokat keres, s talál a Tisza és az Ob mentén, kerecsenszárnyakon emelkedik a táj fölé, hogy lencsevégre kapja a történelmet. „Nincs keletkezés, csak folytonosság — nyilatkozza -, hiszen a kovakő is egyszer kihullik a reszketeg kézből, hogy majd később valaki rátaláljon, új tüzet csiholva e régi szerszámmal.” Kunkovács László fotókiállítása szeptember 23-ig tekinthető meg a szolnoki Damjanich múzeumban, hétfő kivételével naponta 9-től 17 óráig._____________________ MÉSZÁROS GÉZA Túl zajos magányban Amikor az idős néni meghalt, túl a kilencvenen, nem maradt utána más, mint egy gyönyörű kis kertes ház Szolnok kertvárosi övezetében, meg egy vidám, tacskószerű kiskutya. Az idős asszony egész életében dolgozott, valaha félszáznál is több csirke, tucatnyi sertés, de jó tíz éve még ló is akadt az egyébként csöppnyi gazdaságban. Az öt éve özvegy asszony idős napjaira azonban csak a hűséges kis tacskó maradt meg egyedüli társként. Az egy szem fiú messzire került, a Dunántúlra, így ritkán nyitotta ki látogató, vendég a kis kertes ház kapuját. A temetés után a fiú eladta a házat, eladta vele a kutyát is, hiszen hogy is vihetné a dunántúli panellakásba, a hetedik emeletre a csöppnyi, mégis mindig izgő-mozgó kis állatot? A ház új gazdái mindent el is fogadtak, ami a házhoz járt: az öreg bútorokat, melléképületeket, csak a kutyát nem: a temetés után utcára került a kis jószág. Aligha érthette a kutya, miért zárultak be annak a kertnek a kapui, ahol felnőtt, hol van az a kéz, az a kedves hang, amely hetekkel ezelőtt még simogatta, becézgette. Egy héten át minden este visszajárt, a kapu előtt aludt, mígnem a ház új lakója vasdoronggal kergette el. Az egyik szomszédnak megesett rajta a szíve, s hagyta, hogy a csontig soványodott kis állat esténként az ő portáján aludjon. Reggel és este valami élelem is jutott a kutyának, befogadni azonban nem szerette volna: féltette az unokát a „szerzeménytől”. Azóta az eb nappal a várost járja, s csak esténként tér az ismerős utcába. Nemsokára kiskutyái születnek, de félő, anyjuknál is rosszabb sors vár rájuk... * A gyönyörű kis huskyt négy hónaposán lopták el cigányok egy kis faluból. Szolnokra hozták, gondolván, ha ivarérett lesz, és szereznek mellé nőstényt is, a kiskutyákból — számukra - mesés vagyonhoz juthatnak. Nem is volt semmi baj, míg az eb képes volt teljesíteni feladatát, de lassan megöregedett, s helyét egy fiatalabb állat foglalta el. Ő sem akarta elhagyni otthonát, az elvárásokat tisztességesen teljesítő eb vissza-visszatért a rozoga kis házba, az egykori gazdákhoz. A tisztességesnek semmiképp nem nevezhető romák ekkor úgy elverték, hogy több csontja eltört, s csak éppen, hogy eljutott a főútig. Egy autós vette észre, megállt, s a cigánytelep jobb érzésű lakója, aki látta, mi történt, elmesélte neki az esetet. Kötszert, kis élelmet is adott, amíg a kutya új gazdája el nem vitte jobb helyre, biztos kezekbe. Ennek lassan fél esztendeje. A kutya azóta otthont kapott, de öreg már, hogy az új helyen megszokjon, s bizalmatlansága is érthető. Jégcsapszínű szeme csak pillanatokra élénkül meg, amikor vele, és tényleg csak vele foglalkoznak, de azután hamar visszavonul kis vackába. Zajos magányát nem fordítja az emberek ellen, de már nem is barátkozik velük. Mindenesetre jobban bánnak vele, mint ahol felnőtt, s nem az utcán kellett elpusztulnia. És ha nem is látszik rögtön: ér még valamit az a néhány jó szó. * Sok kutató szerint már akkor társunk volt a kutya, amikor őseink éppen csak megismerték a tüzet. Nagy szerencse, hogy nem csak az emberi gyűlölet határtalan, s ha nem is mindig elég alkalommal, az együttérzés és a szeretet olykor képes ezen felülemelkedni. SZABÓ MIKLÓS TIBOR Pásztoróra a Fehér Házban? Az elnök állítólagos viszonya a filmdívával John F. Kennedy, az Egyesült Államok néhai elnöke hivatali ideje alatt a Fehér Házban intim kapcsolatot létesített Marlene Dietrichhel, a híres filmdívával — állítja a héten első ízben megjelenő visszaemlékezéseiben az 1979-ben elhunyt Kenneth Tynan brit színikritikus. Tynan szerint a német születésű színésznő bevallotta neki, hogy 1962-ben a Fehér Házba kérette őt Kennedy elnök. Az akkor már hatvanéves, ám még mindig rendkívül vonzó Marlenét ott már várta jégbe hűtött kedvenc német bora, és az elnök semmi kétséget sem hagyott valódi szándékát illetően. A díva kezdetben azzal hárította el a félreérthetetlen ajánlatot, hogy fél óra múlva előre megbeszélt találkozója van valakivel. Mire Kennedy így válaszolt: „Akkor még rengeteg időnk van”. A brit színikritikus szerint a hollywoodi filmcsillag a harmincas években jól ismerte a későbbi elnök édesapját, Joseph P. Kennedyt, az Egyesült Államok londoni nagykövetét. A Fehér Házban lezajlott pásztoróra után John F. Kennedy meg is kérdezte tőle, hogy vajon lefeküdt-e az ő édesapjával is? Marlene Dietrich nemmel válaszolt a kérdésre. Prémiumot kap a rendőr Vitát váltott ki a törvényes kenőpénz Az „esernyős ember” Bőrig ázik, pedig ott a kezében az ernyő „Törvényes kenőpénznek” minősítette a cseh sajtó Jaroslav Prikryl brnói rendőrparancsnok döntését, aki igen sajátos prémiumrendszerrel ösztönözi beosztottait a szabályok betartására és a közlekedésrendészetnél elburjánzott korrupció hatékonyabb megfékezésére. Csehország mintegy félmillió lakosú, második legnagyobb városának rendőrfőnöke ugyanis bevezette: minden közlekedési rendőr, aki a megvesztegetési esetet bejelenti és állítását a bíróság előtt is hajlandó megerősíteni, olyan összegű prémiumot kap, mint amennyi pénzt az őt megvesztegetni akaró személy ígért neki. Prikryl azt állítja, hogy az intézkedés ötletét a nyugat-európai kollégák gyakorlatából vette át. „A prémium összege arányos a felajánlott vesztegetési pénzzel, de azért - mondjuk - százezer koronát senki sem fog kapni” — jelentette ki a nagy port felvert döntéssel kapcsolatban a dél-morvaországi rendőrség szóvivője. Az első ilyen prémium 10 ezer korona volt, a rendőrségi havi átlagbérek fele, amelyet két brnói rendőr kapott közösen. A szokatlan prémiumrendszert a sajtó „törvényes kenőpénznek” minősítette, s azt állítja, hogy a rendőröknek mindenfajta prémium nélkül is kötelességük a törvényes előírások betartása, betartatása, és az is, hogy erkölcsileg feddhetetlenek legyenek. „Megengedhetetlen, hogy valaki azért kapjon prémiumot, mert a kötelességeit teljesíti” - jelentette ki Jan Rumi volt belügyminiszter. Szerinte természetesnek kell venni, hogy egy rendőr elutasítja a kenőpénzt és feljelentést tesz a megvesztegető ellen. A jogászok a kérdés egy másik vetületére mutattak rá. „Az intézkedés nyomán nem kizárt, hogy a rendőrök provokálni fogják az autósokat, hogy pénzhez juthassanak” - véli Bronislav Serák ügyvéd. A felsőbb rendőrségi szervek a bírálatokat egyelőre elutasították, s úgy vélik, hogy az intézkedés kedvező eredményeket hoz majd. Kormánytagokat véd az esőtől, hótól, pedig ha neki van rá szüksége, gyakran elveszti az esernyőt. Átkozottul zuhog az eső. Mindenki igyekszik fedett helyre menekülni, vagy jobb híján az esernyője fedezékébe bújni. Egy, csak egy ember van, aki dacol az idővel, elegáns öltönyben, hajadonfőit veri az égi áldás. Bőrig ázik, pedig elkerülhetné, hiszen ott a kezében az esernyő. Csakhogy ő nem maga fölé tartja, hanem mást óv, hogy meg ne ázzon. „Bolond az ilyen!” - mondhatná a kedves olvasó. Nos, erről szó sincs! „Esernyős emberünk” ugyanis önként vállalkozott ara, hogy inkább ő ázzon, mint az, aki fölé tartja az ernyőt. Ezért fizetik, egyebek között. Az „esernyős ember”, Sz. Béla, a ’80- as években válogatott atléta volt. Visszavonulása után a kormányőrségnél kapott feladatot. Az egyik miniszter testőre lett, akit belföldi és külföldi útjaira is elkísért. Természetessé vált a számára, hogy amikor a főnöke egy ünnepségen, történetesen esős időben beszédet mondott, védőén fölé tartotta az ernyőjét. Annak árán is, hogy jómaga csurom víz lett. A külső szemlélő talán sajnálja, hogy bőrig ázik, netán megveti, mert szolgalélek. — Nem megalázó az ilyen helyzet? - kérdem Sz. Bélától, aki a lelkemre köti, hogy ki ne írjam a nevét. - Ez is a szolgálat része. Tartottam már ernyőt a köztársasági elnöktől miniszterhelyettesig mindenkinek. Az ünnepi beszéd eső miatt nem maradhat el, és szónok nem tud a kezében ernyőt tartani. Főleg, ha papírról olvassa a beszédét. Szívesen tartanám magam fölé is az esernyőt, de, hogy néznék ki két ernyővel a kezemben? Arról nem is szólva, hogy kantoni szolgálatot teljesítek, nem lehet finnyáskodni. — Előfordult, hogy valaki az ön feje fölé tartotta az ernyőt? - Soha nem használtam saját ernyőt, mióta tudom, hogy hajlamos vagyok elveszíteni. Amikor a feleségemmel esős időben megyünk valahova, az esernyőjét nekem adja. Én pedig csak fölé tartom. A szokás hatalma... MTI-PRESS
