Új Néplap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-203. szám)

2000-08-03 / 180. szám

4. OLDAL SZERKESZTŐS É G POSTÁJÁBÓL Útvonalpróbán Július közepén egy kerékpáros csoport járta végig az Euro-velo nemzetközi kerékpárút terve­zett útvonalát a Tisza-mentén, Tiszadobtól Csongrádig, hogy megismerkedjen a helyi adottsá­gokkal. A csoport tagjai az út során találkoztak az érintett települé­sek polgármestereivel, vendég­látókkal és kerékpáros vállalko­zókkal, akiktől a kerékpárturiz­musban rejlő lehetőségekről és a települések kínálatairól, elvá­rásaikról, valamint a helyi ke­rékpáros szokásokról tájékozód­tak. _________________________SOMODI MÁRIA Árvízkárosult gyerekek nyaralnak A tavaszi árvíz idején a társ er­dőgazdaságok közül többen fel­ajánlották segítségüket. Az ár­­vízvédelmi munkálatokban - a Tiszaliget védelmében - részt vett a Mátra-nyugatbükki Erdő- és Fafeldolgozó Rt. hatvan mun­katársa tizenöt terepjáró gépko­csival, Jung László vezérigazga­tó vezetésével. Ugyancsak eb­ben az időszakban ajánlotta fel a Kisalföldi Erdőgazdaság Rt. ve­zérigazgatója, dr. Magas László, hogy az árvízkárosult családok gyermekeit a nyár folyamán in­gyenes üdülésre látja vendégül. E nemes felajánlás a napokban valósul meg Kocsis Mihály ve­zérigazgató-helyettes és Szép­halmi László, a Ravazdi Erdé­szet igazgatója szervezése nyo­mán. Július 31. és augusztus 12. között ötvennégy gyermek hat felnőtt kíséretében nyaral a Ravazdi Erdészet vendégeként. Nagykörűből húszán, Beseny­­szögről huszonketten, Tisza­­bőről tizennyolcán. Bár a rette­gett napokat ez sem tudja feled­tetni, az biztos, hogy páratlan él­ményekkel térnek haza a nyara­lásból. Az üdülés megszervezésében sok segítséget kaptunk a megyei önkormányzat munkatársától, Mártonná Gazdag Iréntől, aki a helyi önkormányzatokkal koor­dinálta a teendőket. HAJDÚ JÓZSEF ____________________NEFAO RT., SZOLNOK A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások - a levél­író előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - szerkesztett, rövidített for­mában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szer­kesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenn­tartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olva­sói levélként kezelje. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin KOLLÉGÁKBÓL BARÁTOK. A szolnoki, annak idején Kohói Anna Úti (ma Belvárosi) Általános isko­la egykori tantestületében a baráti szálak ma is elevenek; a közelmúltban Hajdú Ferencné Tisza-parti kertjében jöttek össze a régi kollégák. A piknikre a házastársak is meghívást kaptak. A hölgyek ked­venc konyhai remekeiket is bemutathatták. A társaság tagjai a 70-80-as években dolgoztak együtt. Van, aki ma már nyugdíjas, van, aki óraadóként tanít s van, aki aktívan dolgozik, de egy közös: a találkozások Bertalan Imréné régi igazgatónővel és egymással mindenkor örömteliek. beküldött fotó Különvonat a barátságnak Hat vasúti kocsiból álló különvo­­nattal négyszázötven nyugdíjas utazott Szolnokról Vácra, hogy je­len legyen a Szolnok-Vác millen­niumi kézfogás ünnepségen. A vonatot az első vágányról - kedvező megközelítéssel - gon­dosan takarított, tiszta kocsikkal, csillogó, jól működő ablakokkal (ahonnan többször integettünk) papírral, folyóvízzel ellátott mos­dóval - indította útnak a MÁV, ki­lencvenszázalékos díjkedvez­ménnyel. A két város közötti alig kétórás út a kellemes beszélgetés közben szinte elröpült. Csak Ceg­léden állt meg pár percre a vonat, ahol a Kiskunfélegyházáról érke­zők szálltak fel a hatodik kocsiba. A MÁV kedves utaskísérője tájé­koztatott bennünket az indulás­ról, érkezésről és a visszautazás­ról. Nem csoda, hogy a kellemes utazás során szólt a magyar nóta, amibe Sülyi Károly népdalénekes is besegített. A váci vasútállomá­son zeneszóval fogadták a szol­nokiakat, ahonnan a barokk há­zak közötti rövid sétával a múze­umba érkeztünk. Tizenegy órától a ferences templom orgonahang­versenyében gyönyörködhet­tünk. A délutáni gazdag program a székesegyház, barokk templo­mok, Szőnyi István-, Szabó Vladi­­mír-gyűjtemény, szobrász, resta­urátor, kortárs grafikusok, festők kiállítása, az egyházi kincstár, a Memento Mori leletegyüttes, a város történetét bemutató video­film megtekintésére kínált alkal­mat. A Duna-parton székek, kézi­munkák, szőttesek, kerámiák so­kasága kápráztatott el bennün­ket. A különvonat, még naple­mente előtt, rengeteg élménnyel röpített haza bennünket. _________________MÁK JÉNOSNÉ, SZOLNOK A mezőtúri Teleki Blanka Gimná­zium már több éve testvériskolai kapcsolatban vari a németországi Sámuel Dörffelgymnasiummal. Ennek keretében a Comenius­­program támogatásával az idén is lehetőség nyílt egy cserelátoga­tásra. Az idei év témája a művé­szet volt. A Mezőtúrra érkező né­met diákok a rajzzal és a fazekas­sággal ismerkedtek, míg mi, a Weidába utazók a gyakorlatban igyekeztünk bemutatni a gimná­ziumunkban folyó drámapedagó­giai képzést. Az improvizációk és a .játékok során az is kiderült, hogy a közös munkák a nyelvi nehézségek ellenére is eredmé­nyesek. Kosztolányi Dezső Kulcs című novelláját együtt dolgoztuk fel, amelynek mélyebb megérté­sét drámajátékokkal és gyakorla­tokkal is segítettük. _______________GYÁNYI ÉVA, DÉVAVÁNYA 2000. Augusztus 3., csütörtök A kéregetők Két - egy fiatal és egy középkorú öltözetükben rendezett fér­fi ténfereg türelmetlenül a nagytemplom bejárata előtt... Az idősebb félig nyitott markát kéregetően tartja a miséről kijö­vök elé, közben motyog valamit. Megcsap az orrfacsaró italszag. Pár méterrel odébb újabb jelenet: „Máma még kenyeret nem ettem!" - mondja a másik, és tántorogva hol erre, hol ar­ra kacsázik. Kezét ő is az ünneplőbe öltözöttek felé nyújtja. Jó hely kéregetésre ez a környék, hiszen több templomba járó ismeri már ezeket az arcokat. Aki csak teheti, kikerüli őket. A templom kiürült, az istentiszteletről az emberek szétszé­lednek, mindenki hazafelé indul. A fiatalabb kéregető a másikhoz közelít bizonytalan léptek­kel: „Nem adtak” - mondja elégedetlen hangon társának. A kellemetlen közjáték nem először zavarja meg az isten­­tisztelet résztvevőit. Már a falakon belül is szó esett róluk. Hi­szen nem szorulnak koldulásra, egy karitatív szervezet gon­dozásában vannak, onnan mindent megkapnak: ruhát, ke­nyeret s ami még kell. Csak italt, azt nem! _____________________________________ SZENTI MÁRKNÉ, SZOLNOK Ami az ígéretből a borítékba került Kommunikációs hibát követett el az egészségügyi miniszter, amikor azt mondta: az egészségügyi dol­gozók személyenként százezer fo­rintra számíthatnak - hangzott el, utólag, a helyzet magyarázata­ként. Súlyosabb szavakkal illetik a kijelentés komolyságát azok, akik kézhez vették a hatályos elvoná­sok, adórendele­tek és munkaköri besorolások sze­rinti levonások után megmaradt összegeket. Néz­zünk egy konkrét esetet: a 119/2000 Korm. sz. rendele­tén alapuló egy­szeri juttatásból egy két évtizede dolgozó szakalkalmazott bruttó 37 600 forintban részesült, amiből a nyugdíjpénztári tagdíj, a nyugdíj­járulék, az egészségbiztosítás, a munkavállalói járulék és a jövede­lemadó-előleg levonása után 22 372 forintot kapott. Ennyit vihetett haza két évtized után az a dolgo­zó, aki három műszakban teszi a dolgát, aki az egészségügyből el­vándorlókat pótolandó az ember­hiány miatt kétszer annyit dolgo­zik, mint amit a törvény megen­ged, ennyit ért annak, aki lelküs­­meretesen gondozza, ápolja a sok­szor magatehetetlen betegeket, Jól döntöttek azok, akik elhagyták a pályát... Ők ma már biztosan állnak a lábukon, nem gyötri őket a kétségbeesés... nem kis felelősséggel a vállán. De még ezt sem kapta meg minden­ki. Ugyanis - mint mondják - az egyszeri juttatás nem illette meg azokat, akik ebben az időszakban táppénzen voltak. Ők kimaradtak a névsorból, pedig lehetséges, hogy éppen a túlfeszített teljesít­mény miatt kényszerültek betegállomány­ba, fizikailag-lel­­kileg nem bírták a folyamatos stresszt, vagy baleset érte őket, műtéten estek át, esetleg veszé­lyeztetett terhes­ségük miatt vol­tak kénytelenek táppénzre men­ni, netán kisgyermeküket ápol­ták. Pedig néhány napja, hete még ők is a betegágy mellett dol­goztak, s oda is állnak vissza. A rendező elv nehezen fogható fel, azt kérdezik: etikus-e egy ilyen döntés? A hivatásuknak élő, a ki­mondott szó hitelében csalódott, elkeseredett szakalkalmazottak mondják: jól döntöttek azok, akik elhagyták a pályát, vagy külföldi ajánlatokkal éltek. Ők ma már biztosan állnak a lábukon, nem gyötri őket a kétségbeesés: miből éljenek meg... Magyarnak magyar szót Manapság már analfabétának érezzük magunkat saját hazánk­ban, olyan sok az idegen nyelvű felirat mindenfelé. Az üzleteken, áruházakon, plakátokon, hirde­tőtáblákon a legkülönfélébb in­formációk, szavak kifejezések ol­vashatók. Már annak, aki tud an­golul és ki tudja silabizálni az ki­írásokat. Véleményem szerint itt volna az ideje (ismét, hiszen évtizedek­kel ezelőtt szabályozott rend uralkodott eme kérdésben), hogy akár hivatalosan is határt szab­junk idegen szavak burjánzásá­nak, e rossz divatnak. Sokszor olyan érzésem van, mintha nem is Magyarhonban lennék. A millennium évében ez különösen feltűnő, és hozzám hasonlóan sok magyar embert bosszant. ______________ERDÉLYI LAJOSNÉ, SZOLNOK Besenyszög nem felejtette el tanítóját A millenniumi falunapon új névtábla ke­rült a besenyszögi művelődési ház és könyvtár épületére, jelezve, hogy a köz­ség nem felejtette el egykori tanítóját, , Íja és őrzi az örökséget. A névadó Wesninczky Antal 1919-től - 1981-ben bekövetkezett haláláig - élt a te­lepülésen. Az itt töltött évek alatt beírta nevét a község történelmébe és belopta magát az emberek szívébe. Mi, az idő­sebb generáció képviselői jól emlék­szünk rá, hiszen apáinkat, anyáinkat ne­velte, oktatta nemcsak a betűvetésre, ha­nem annál sokkal többre. 1897. április 9-én született Bécsben. Gyermekkorát Erdélyben élte, tanító ko­rában is mindig emlékezett a székelyek között eltöltött időkre, a fa szeretetére. A tanítóképzőt Déván végezte, majd az 1918-as román betöréskor a családnak menekülnie kellett. Önkéntesnek állt az 1. világháborúba mint karpaszományos zászlós. A háború végén hadnagyként rö­vid fogságba került. Röpke püspökladá­nyi tartózkodás után a Besenyszöghöz tartozó Daru-hát pusztán, a Kohner- bir­tokon az intéző gyermekeinek házitaní­tója lett. 1920 tavaszán a magántanulók­nak a Besenyszögi Római Katolikus Nép­iskolában kellett vizsgázniuk. A vizsgák sikerültek, a Tanító Úr megmérettetett. 1920. május 8-án pályázatot adott be Be­­senyszögre, sikerrel. A húszas évek elejé­től kezdte meg azt a munkát, amit csak elhivatott pedagógus vállal, végez szív­vel, szeretettel, minden anyagi szolgálta­tás nélkül. Megalakított egy ifjúsági egy­letet, ahol heti két alkalommal össze­gyűjtötte a 15-25 éves fiatalokat s be­szélt nekik történelemről, hazaszeretet­ről, etikáról, mások megbecsüléséről. 1922-ben ezekkel a fiatalokkal sikeres Rákóczi-ünnepélyt szervezett, a követke­ző évben az aradi vértanúk tiszteletére 13 akácfát ültetett. Ezekből az akácokból még ma is él egy-két fa. 1929-ben tanítvá­nyaival rendezte, fásította a mai Erzsé­­bet-kertet. 1931-ben faiskolát létesített, 1933-ban a mai kisiskola helyén Damja­­nich-kertet ültetett, 1934-ben elkészült a Hősök Kertje. 1930-tól az iskolaszék jegyzője, 1925-40-es évekig a kerületi ta­nítói gyűlések egyre aktívabb előadója. 1933-ban történelem, alkotmánytan és polgári joggyakorlat tárgyában kirobba­nó sikerű előadást tart. A törökszentmik­lósi és kunszentmártoni esperes kerület gyűlésén az előadás szövegének írásban való beadását kérik. Ennek alapján kine­vezik a Besenyszögi Római Katolikus Elemi Népiskola igazgató tanítójának. 1940-től az óvoda gondnoka is, 1948-tól a bel- és kültelki iskolák és az óvoda szám­adó igazgatója is, 1954-től a Hazafias Népfront küldötte. 1956-ban Darvas Jó­zsef dicsérő oklevelét kapja, majd 1959- ben a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Könyvtárosként nem elégedett meg az­zal, hogy visszahozták a könyvet, lekér­dezte az ifjakat és idősebbeket, mit olva­sott; meg akart győződni róla, hogy való­ban elolvasták a- könyvet s tetszett-e, avagy sem. Ezek voltak tanítói pályája fontosabb mérföldkövei, de egy utat nem a mérföldkövekről ismerünk meg. Ezen az úton velünk, közöttünk volt Wes­ninczky tanár úr, aki ugyanarra a szépre, jóra, helyesre, igazra tanította mind édes­apámat, mind engem, és 1919-től halálá­ig minden besenyszögit és mindenkit, akinek hivatása szeretetéből adhatott, ízig-vérig néptanító volt. Tanította, amit kellett, és tanította, amit nem volt kötele­ző, de illett, hogy tudjon egy fiatal, hogy emberek közt ember legyen. Tudjon sze­­retetről, szépről, jóról, vallásról, takaré­kosságról, lokálpatriotizmusról, az öre­gek, a nők tiszteletéről, a növények, az állatok szeretetéről, és hogy mindezen tudást, tapasztalatot át tudjuk adni gyer­mekeinknek. Ő maga is nevelt két fiút. Antalt és Lászlót, akik jelen voltak az ün­nepségen. Ifj. Wesninczky Antal, aki kö­vette édesapját a pályán, megköszönte a megtiszteltetést, s elmondta, hogy min­dig talál friss virágot és halottak napján elégett gyertyacsonkokat édesapja sírján, ami jelzi, szeretettel emlékeznek rá a községbeliek. ________________________BOROS IGNÁC, BESENYSZÖG Drámajáték határok nélkül

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom