Új Néplap, 2000. június (11. évfolyam, 127-151. szám)
2000-06-17 / 140. szám
2000. Június 17., szombat 5. OLDAL KÖR KÉP ______________NÉZŐPONT M indhalálig munka? Kis híján kiesett a kezemből az újság. Mert azt írta, hogy: „Amennyiben a születések száma továbbra sem emelkedik, akkor megtörténhet, hogy öt évvel növelni kell a nyugdíjkorhatárt”. És ezt a Szociális és Családügyi Minisztérium illetékese jelentette ki. Szép kis szociális és családügyi gondoskodás ez! Manapság jobbat nem is kívánhatnánk magunknak. A Központi Statisztikai Hivatalnál pontosan rákérdeztem: hazánkban a születéskor várható átlagos élettartam férfiak esetében 66,32 év (nőknél 75,13) volt 1999-ben. Vagyis ez azt jelentené, hogy még egy kicsit, 0,68 évet rá is kellene húznia egy átlagos férfinak, egyenesen a temetőbe. hogy szó szerint teljes egészében kiélhesse munkahelyét, hiszen ha most a 62 év nyugdíjkorhatárra ráteszik az öt évet, akkor az pont 67 év lesz. így aztán máris van egy „szenzációs” hírem: egyből a koporsóban végezzük! Az új szlogen: Munkahelyéről menjen egyenesen a temetőbe! Buszjárat is indulhatna, naponta összeszedné a frissen nyugdíjazott férfiakat, és irány a temető. Retúr nincs... De félre a tréfával! Igaz, magam sem tudom, komolyan gondolta-e a minisztérium ezt a korhatáremelést. Persze mindenki tisztában van azzal, hogy csökken a lakosság száma, valakinek pedig dolgoznia kell, de azért mégsem kellene - szerintem - elhamarkodott túlzásokba esni. Nem lehetne valami más megoldást találni az ügyre? Itt van például a betelepítés. Ha kevés az ember és csökken a lélek- szám, akkor engedjük be a letelepülni vágyókat. Egy felmérés szerint az erdélyi magyarok egyharmada szívesen jönne Magyarországra. Csakhogy itt meg nem fogadjuk be őket. Egy kultuszminiszteri levél szerint a határ menti magyar iskolákba még felvenni sem tanácsolják a határon túli magyar fiatalokat. Arra hivatkoznak, hogy a szülőföldjükön kell tartani a magyarokat a környező országokban. Mégis, ne tegyünk mi is úgy, mint az Európai Unió, ahol már most attól félnek, a csatlakozó országokból elözönli őket a munkaerő. Ha egy külföldi, pláne magyar Magyarországon akar élni, dolgozni, adózni, tiszteletben kellene tartani döntését, és nem kellene diszkriminációkkal minél távolabb tartani magunktól... (Különben is, Szent István-i intelem, hogy fogadd be az idegent; vagy az már túl régen volt?) Ha ez mégsem kivitelezhető, volna egy áthidaló javaslatom: mi, átlagférfiak vállaljuk, hogy 67 éves korunkig dolgozunk. Csakhogy akkor mondjon le az állam a havonta „kiizzadt” nyugdíjjárulékainkról. Hiszen minek fizessünk egy életen át, ha soha, egyetlen percig sem fogjuk élvezni a nyugdíjat? Áll az alku, kedves Szociális és Családügyi Minisztérium? Munkahelyéről menjen —í A* 4Karddal, nyíllal jól bánik Kisújszállás Végre-valahára nemcsak a jászoknak, de a kunoknak is van kapitányuk, Horváth György 47 éves kisúji vállalkozó személyében. Évtizedek telkek el a korábbi választás óta, hiszen ez a régi, kun hagyomány 1948-ban az akkori politikai hatalom állásfoglalása miatt évtizedekre tetszhalott állapotba került. Pedig az utolsó kapitányban nem mást, mint llléssy Sándor polgármestert tisztelhették a nyakas kunok. Utána hosszú szünet következett, mintha az efféle hagyományőrző választás alapjaiban sem fért volna bele a szocializmus építésébe. Sőt, a rendszerváltást követően is eltelt vagy tíz év, amikor 2000 májusában a kunoknak is lett kapitányuk. A millenniumi bizottság gyűjtötte össze a civil szervezetek, szerveződések jelöltjeit. Több ajánlat is befutott hozzájuk, akadt közöttük rendkívül köztiszteletben álló személy, némi szépséghibával. A lóra már csak daruval, de legalábbis nagy segítséggel lehetett volna felültetni az urat. Márpedig miféle kapitánya az a kunoknak, akit hathatós segítséggel lehet kengyelbe varázsolni? így esett a döntés Horváth Györgyre, aki remekül lovagol, nyilaz, jurtákat építtet és hagyományőrző táborokat szervez a diákságnak, érdeklődőknek a tanyáján. Tíz lova van, és tervezi egy 12 fős kun bandérium létrehozását. íjászversenyt, lovastábort rendez kicsiknek, nagyobbaknak, és három kun viadalt. Mivel óriási többséggel őt választották meg ötvenkét év után kun kapitánynak, elismerésképpen ajándékként átvehette elődje atillájának az egyik díszgombját. Jelezve, a választás hagyománya nem szűnt meg, csak néhány évtizedig jégre került. D.SZ.M. Horváth György díszes, korabeli kinézetű egyenruhája Karcagon készült, Bihari Sándorné hagyományőrző műhelyében fotói m. j. Székelyföld üzenete a hit és remény Benyovszki Lajos (balról), Székelykeresztúr polgármestere adta át dr. Fazekas Sándornak, Karcag polgármesterének a díszpolgári címet fotók* a szerző Székelyföld Immár kilencéves a testvérvárosi kapcsolat Karcag és Székelykeresztúr között, és mára tucatnyi vállalkozásnak van üzleti kapcsolata Erdélyben. A héten dr. Fazekas Sándor polgármester könyvadományt és Fejes László—Györfi István Er-Cor szívritmuskijelző készülékét vitte ki a testvérvárosba. A pünkösdi ünnepségen a település érdekében végzett munkája elismeréseként pedig a Székelykeresztúr Díszpolgára címet vehette át Benyovszki Lajos polgármestertől. Dolgos székelyek A Király-hágót elhagyva, Székelyföld felé közeledve az emberek már hazafelé tartottak a szokatlanul magas, meredek, de megművelt hegyekről. Volt, aki kezében villával, kaszával gyalogolt, míg mások a friss szénával megrakott szekérrel mentek hazafelé. Miután a székely átlagnyugdíj 12-13 ezer forintnak megfelelő lej, szükség van arra a kis mellékesre, amit a föld és az állatok biztosítanak a számukra. Ott nem szokatlan, hogy a lányok, asszonyok is felülnek a bakra, és viszik a szénát hazafelé. A székely házak rendezettek, ilyenkor nyáron az alsókonyhát használják. Bevallom, elsőre meglepő volt a kánikulában a füstölgő kémények látványa, ám mint kiderült, sokan sütik otthon, kemencében a kenyeret, hiszen az nem csak finomabb, de olcsóbb is, mint ha a boltban vennék meg több ezer lejért kilóját. A gazdasági udvar fűszerkertjében pedig a paprika, a paradicsom mellett megterem a tárkony, a lestyán, a menta is. Pün-- kösd ünnepe azért is fontos itt, mert a hegyen élők ilyenkor jönnek le a falvakba és vásárolják meg a következő hónapokra szükséges élelmiszert, ruhát, a falusiakat pedig ellátják ordával (jellegzetes túró) és egyéb finomságokkal. A Petőfi-legenda Székelykeresztúr Hargita megye délnyugati részén, a Nagyküküllő völgyében fekszik, első írott említése az 1332—37-es pápai ti- zedjegyzékből ismert. Az eredetileg három részből, Keresztúrfalva, Keresztúr város és Timafalva álló település 1886-ban egyesült Székelykeresztúr néven. Keresztúron még ma is nagy tisztelettel beszélnek Petőfi Sándorról, aki Marosvásárhelyről Gyalokay Lajos kocsiján érkezett a városba 1849. július 30-án. A Gyárfás-kúriában szállt meg, és innen indult el a fehéregyházi csatatérre 1849. július 30-án. A régi-új polgármester Benyovszki Lajos 1992-től vezeti a települést. A polgármester most is nagy fölénynyel nyerte meg a választások első fordulóját. A polgármester szerint Keresztúr túljutott az 1993-94-es gazdasági mélyponton. Az akkori 45 százalékos munkanélküliség ma 9-12 százalékos. A településen megjelent a külföldi tőke, tízhektárnyi üvegházban ismét van termelés, megjelent a nyomdászat, egy olasz befektetőnek köszönhetően ismét termel a cipőüzem, a csődbe ment baromfi-feldolgozót brassói cég vette meg, de német, holland bérmunka is van, a franciák pedig a fafeldolgozóba fektettek be. A polgármester bízik abban, hogy folytatódhat a szennyvízhálózat kiépítése. Az elnyert 13 milliárd lejes támogatásból most 48 lakást építenek fiatal házasoknak, és svájci segítséggel kétmilliárd lej jut a lakónegyed fűtéskorszerűsítésére. Nagy szükség volna azonban az elhasználódott húsz kilométernyi útszakasz felújítására. A város ötmilliárd lejes költségvetéséből erre nem futja, hiszen egy kilométer aszfaltút 3,5 milliárd lejbe kerül. Hosszú idő után úgy tűnik, az idegenforgalom kimozdul a mélypontról. A várostól három kilométerre, festői környezetben lévő gyógyvizű Sóskúton a szállodát egy izraeli befektető bérbe vette, s kihasználva a forrás adottságait, gyógyászati kezelésekbe fog majd itt. így Székelykeresztúr jövőjét illetően Benyovszki Lajos mindenképen optimista. DARÓCZI ERZSÉBET. A helyi Petőfi általános iskola énekkara a pünkösdköszöntő ünnepségen, székely népviseletben Még a tavaszt megvárta Tiszabura Időtlen idők óta ott csúfos- kodott a Tisza gátja mellett. Minden áradás, minden alattomos belvíz tovább rogyasztotta az amúgy is ingatag vályogház fundamentumát. Ablakán, ajtaján ki-be járt a szél, a fagyos zimankótól nem védte üvegezett ablak, sem zárható faajtó... Fátyoléknak Tiszaburán azonban még így is menedéket jelentett. A rokkant- nyugdíjas Zsigának, munka nélküli feleségének, Ilonának, a három kis „pulyá- nak”, no meg a papának és mamának ez volt az édes otthon, mert az övék volt ez a vályogviskó. Még akkor is, ha ez a gát menti „csúfság” néha már nem csak nekik, hanem a patkányoknak is menedéket adott. Perelt is eleget emiatt a mama, Mán néni. Az éppen hivatalban lévő polgármester nem győzte hallgatni az öregasszony néha már átkokkal is fűszerezett jajveszékelését. „Értem már nem kár! Rám rámdőlhet ez a viskó, de mi lesz az unokáimmal, ha fejükre omlik ez a kóceráj? Tehetünk mi arról, hogy se pénzünk, se egészségünk nincs a javításhoz?! Segítsenek, hogy kikerüljünk ebből az életveszélyből!” A tavaszi áradás adta meg a kegyelemdöfést. A télen megfagyott, s éppen „kiengedni” készülő belvíz még alattomosan ott „buddogott” a már romnak is rozoga ház falaiban, amikor az évszázad tiszai vízözö- ne szó szerint kimosta az utolsó abban a széllel bélelt, rogyadozó „régiben” éleződtek gyógyíthatat- lanul metszővé... Még a tavaszt azonban megvárta. Azt a tavaszt, amely Fátyoléknak betonoldalú, biztonságos, beüvegezett fedelet hozott, egy kis kerttel és fúrott kúttal. A düledező múlt után nem Fátyolék új otthonuk előtt. A régi életveszélyessé vált. fotó: * szerző esélyt is a ház alapjául is szolgáló földből. Fátyolék romvára így valóban életveszélyessé vált. Az ön- kormányzat, melynek szegénysége a maga közigazgatási kategóriájában vetekszik Fátyolékéval, vett nekik egy új otthont. Mári néni azonban csak pár hetet töltheted a fővárosi kiskert tulajdonos elhagyatott hétvégi házában, mert elvitte a kór, melynek fogai csak örömet, de talán a jövőt is biztosítva az unokáknak, a kétéves Sanyikának, az ötéves Marikának, a hétéves Ilonkának, akik azért abban a rogyadozó, rongyos régiben is nagyon szerették a mamát, Mán nénit, aki kipörölte azt, hogy a családja már egy új ház előtt mosolyoghasson a fényképezőgépbe. PERCZE MIKLÓS Ellenfélből barát Tiszaföldvár— Kunszentmárton Az SZDSZ és a Fidesz a nagypolitika színpadán ellenfélnek számítanak. Két tiszazugi önkormányzatban viszont éppen e két párt koalíciója teremti meg az egyensúlyt. Borza Attila, Tiszaföldvár polgármestere független jelöltként nyerte meg a választásokat, de mind a Fidesz, mind pedig az SZDSZ őt támogatta. - Alapvetően jól működik a koalíció, nincs különösebb eltérés a helyi problémák megoldásának kérdésében - mondta. - Itt szerencsére nem a nagypolitika dönt, s bár természetesen vannak eltérő álláspontok, de ezek áthidalhatóak. Dr. Czuczi Mihály Kunszentmárton polgármestere, egyben az SZDSZ megyei elnöke is. Szerinte az egész megyére jellemző, hogy jó viszonyban van egymással a két párt. - Nagyon korrekt a munkakapcsolatunk, hiszen a cél közös, a város, a megye előbbrevitele. - Kunszenten sikeres a közös munka, jól tudunk együtt dolgozni a fideszes alpolgármesterrel. Egy ekkora település irányításában nem szabad szerepet játszania a nagypolitikának. Sőt úgy érzem, nagyon sikeres kapcsolatot tudtunk megteremteni megyei szinten is a kormánypárttal, s ennek eredménye, hogy együtt tudunk dolgozni például az elmaradott Tiszazug felvirágoztatásán. __________pe