Új Néplap, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-10 / 84. szám

2000. ÁPRILIS 10., HÉTFŐ 7. OLDAL M E G Y E I KÖRKÉP (Folytatás az 1. oldalról) — Választanunk kellett, vagy lebontatunk mindent, vagy a Vágóhíd utcán építünk ki új védvonalakat, de akkor hatvan-het- ven lakást elönt a víz — mondta el érdek­lődésünkre Nagy István. Úgy tűnik, mindezt meg is értették a szolnoki Csáklya és Tutaj utcában élők. Tegnap ugyanis a legtöbb portán bontot­tak a tulajdonosok. így tettek Mátyusék is, akik garázsukat szedték elemeire, leg­alább az építőanyagot mentve. Ők persze még szerencsésnek mondhatják magu­kat, hiszen a család régi házát már nem lakják, amolyan nyári pihenőnek hasz­nálták. Az önkormányzat a portájukat már ta­valy meg akarta venni, ám akkor nem tudtak megegyezni a árban. Ma - mond­ja Mátyus János — azonban ismét egyez­kednek a felvásárlásokat végző Szollak Kft.-vel. Tegnap már pakoltak a Tiszaligetből is. A folyó ugyanis mára eléri a kilencmé­teres magasságot, és lezárják megyeszék­hely legnagyobb zöldövezetét. A szak­emberek bíznak abban, hogy a Tiszali- getet idén is megtudják védeni.- Tavaly sok vád érte a város vezeté­sét, hogy csak a Tiszaligettel foglalkozik. Ez nem volt igaz, és most sem lesz igaz — mondta Szolnok alpolgármestere, Fodor György, utalva a TVM-lakótelep környéki Csúcsot dönt a Tisza! üdülők tulajdonosainak tavalyi panaszá­ra, hozzátéve, hogy elsősorban a lakott területek megvédésére törekszenek. A hét végén azonban nem csak Szol­noknál volt nagyüzem a gátakon. Há­romszázan dolgoztak a gátak megerősí­tésén Tószegnél is. Papp István polgár- mester érdeldődésünkre elmondta, a leg­nagyobb munkát a sasi kanyarban a töl­tés magasítása jelenti. Sokan dolgoztak a falu bevezető útja mellett az úgynevezett jászoltöltés kiépítésén is. Ugyanakkor hozzáfogtak egy elterelő út kialakításá­hoz is, ugyanis a községet a megyeszék­hellyel összekötő főutat valószínűleg ha­marosan le kell zárni. Szombaton elterjedt a hír, hogy Zagy- varékason értékeik összecsomagolására kérték a falu lakóit. A polgármester azon­ban mindezt cáfolta. Agócs Gyula érdek­lődésünkre elmondta, hogy itt-ott ugyan megjelent a szivárgó víz, de a községnél nincs gond a gátakkal. A töltések magasí­tásán tegnap is több százan dolgoztak. Munkáskézből nem is volt hiány, csak homokból. A teherautók ugyanis nem tudták a folyamatos munkavégzéshez megfelelő ütemben hordani a homokot. A szolnoki Csáklya utcában gyors ütemben bontanak A tószegi sasi kanyarban is lázas munka folyik A homok egyébként Szolnokon is gon­dot okozott. Az egyik teherautó ugyanis a homokkal együtt egy második világhábo­rús bombát is leöntött a Tiszaligetben. — A bombát azonnal körbekerítették, és értesítették a tűzszerészeket - tudtuk meg Fodor Györgytől. A Kötivizig tájékoztatása szerint ma már több mint négyezren dolgoznak majd a gátakon. Teljes készültségben a polgári védelem, a Magyar Honvédség, és Szolnokra várnak budapesti mélyépítő cégektől négyszáz munkást és több te­herautót. Mindezek ellenére azt kérik a vízügy szakemberei, hogy minden érin­tett településen az önkormányzatnál je­lentkezzenek azok, akik részt kívánnak venni a védelmi munkákban. Ugyanezt kérte a polgárőröktől lapunkon keresztül Kolozsi József megyei elnök is. TELEKI JÓZSEF FOTÓK: BUGÁNY JÁNOS A szolnoki Tiszaligetben levő főiskolán is pakolnak A mama tisztelete Tiszafüred Meghatóan szép, s szó szerint rit­ka családi ünnep volt csütörtök délután a Kiss Pál utca 10. szám alatti házban: Széles Józsefné, Li­diké néni ünnepelte 100. szüle­tésnapját. A még ma is aktív, a ház körüli teendőket koránkelő- en ellátó ünnepelt, aki 1900. áp­rilis 6-án, Tiszacsegén látta meg a napvilágot, meghatódva fogadta azt a virágesővel és számtalan ajándékkal fűszerezett szeretet- áradatot, amely évszázados tisz­tességének a legméltóbb tisztele­te volt. A nagyon kevés embernek megadatott „szülinap” részeként Rente Ferenc pol­gármester és Koltai Lászlóné anya­könyvvezető nemcsak Göncz Árpád köztársasági elnök dísztáviratát adta át, hanem elismerésre méltatták azt a XX. századot átölelő életet is, amelyre egy földműves családi gyökerekből fakadó küzdés, a sűrű fillért a ritka forintnál jobban becsülni tudó, tenyérkérgesítő munka volt a jellemző. Az, amely Lidi­ké néni családot összetartó szívén, lelki és emberi tisztaságán keresztül egy iga­zi családi várat épített. Olyan erőset, amelyet a több mint három évtizedes özvegység, s az egyetlen fiú túl korai el­vesztése után is összetartozóvá tett egy gondoskodó meny, életük párjával há­rom unoka, Marika, János és Erzsiké, a dédunokák, Feri, Attila, Szilvi, Jancsi, Laci és Dóri, és a mama legapróbb tün­dércsillaga, az ükunoka, Letícia. Sodor­hatta az élet Budapestre, Karcagra és a szomszédos Egyekre a család „kirepü­lő” tagjait, Lidiké néni soha nincs egye­dül. Nemcsak a menye vigyáz rá, ha­nem hét nem múlhat el úgy, hogy vala­ki ne kopogjon be a szülői ház ajtaján. Meglátogatni a mamát, simogatóan visszaadva egy kicsit abból a szeretet- ből, amit tőle kaptak jóban és rosszban. Ahogy azt Lidiké néni mondta: „A tisz­tességes élet, a becsületes munka tehe­ti csak teljessé az életet, teremtheti meg azt a lelki békét, amely még a legnehe­zebb időben is gazdaggá teszi az em­bert.” Egy olyan családban különösen, ahol a szép szó mindig rendező úr volt, s ahol a mamát ünneplők elsősorban azt tanulták meg Lidiké nénitől, hogy csak a tisztességes nappalok teszik nyugodttá, harag nélküli­vé, s megvalósíthatóvá álmaikat. Éppen ezért nem is le­het most szebbet és job­bat kívánni Lidiké néni­nek, mint azt, amit Rente Ferenc mondott az évszá­zad füredi tanújának: Az emberi élet végső határá­ig erőben és egészségben mutassa még meg zűrza­varos, rohanó világunk generációinak azt a jó példát, amely egy tartal­mas élet minden tapasztalatával adhat sokunknak járható útravalót. Miután Lidiké néni születésnapján elénekelte szeretett férje „Egy rózsafán megszá­moltam száz rózsát” kezdetű kedvenc nótáját, talán ehhez csak annyit lehet még hozzáfűzni: nagyon sok ünnepen számolja még azokat a rózsákat Lidiké néni! Hiszen hamarosan érkezik a má­sik kis ükunoka is, hogy nagyobb le­gyen az a család, amely csütörtökön na­gyon büszke volt a Mamára... PERCZE MIKLÓS Történelmünk humora Román Sándor az Ezeregy év meséiről Ádám és Éva megszületése. Az előadás egyik költői pillanata. Szolnok Hétről hétre hatalmas sikerrel játsszák a Szigligeti Színházban az Ezeregy év meséi című táncjátékot. Román Sándort, a Szigligeti Tánc­társulat vezetőjét arra kértük, vá­laszoljon néhány, a darabra vonat­kozó kérdésünkre.- Az Ezeregy év meséiben egyértelmű az áthallás Az ember tragédiájából. Ezt nem én mondom először, mások is megjegyez­ték már. Mondana valamit a két mű kap­csolatáról?- A magyar történelem is része az egyetemes történelemnek, vannak pár­huzamok Európa történetével. Ha ezt a produkciót egy nyugat-európai megnézi, mondhatja, hogy igen, nekünk is volt egy ilyen királyunk, voltak ilyen problémá­ink, ránk is ránktelepedett az első és a második világháború... Madáchhoz azért nyúltunk vissza, hogy a műnek legyen megírt alapja, mert közérthetőbb, ha az ember olyasmihez nyúl, aminek irodal­ma van. Ám Madáchcsal ellentétben a történelemhez én a humor oldaláról kö­zelítek. Ő tragikus alkat volt, mindenféle szempontból megviselte az élet. Én vi­szont szeretek élni, minden jó és minden rossz másként transzformálódik ben­nem, a huszadik század végének ember­típusa vagyok. Mi magyarok hajlamosak vagyunk a letargiára, holott hatalmas élni vágyás és élni tudás van bennünk. Ha egy nyugat­európai idejön, jól érzi magát, és nem tudja elképzelni, hogy az emberek egy ilyen fölpörgetett életmód mellett hogyan tudják bírni az iramot, hogy a semmiből kell megélni, és tripla annyit dolgoznak, mint bárhol a világon. Ennek az ország­nak kettős varázsa van, amit a történel­münk alakított ki bennünk, és talán az a hatalmas vérkeveredés, ami itt megtör­tént velünk, ami majdnem mindig fölfris­sített minket. Kicsi és szegény nép va­gyunk, és csak a túlélni vágyás visz ben­nünket tovább.- Említette a humort. A magyar törté­nelemnek szinte állandó jelzője a „tragi­kus”. Az ezeregy év meséinek alaphangja pedig humoros. Milyen szemléletmód szükséges ahhoz, hogy ebben a tragikus­nak nevezett magyar történelemben meg­lássa és kiemelje belőle a humoros voná­sokat?- A humor ebben a darabban az én „hangvételem”. A mi történelmünkben is gyakran volt olyan helyzet, amikor mi voltunk fölül. Ám abban a pillanatban el­veszítjük a kontrollt, a kitartást, mindent elveszítünk, és ezen nem sírni, hanem nevetni kell. Mi eljutunk Bécsig, kiverjük az Antantot, vagy egy ’56 is összejöhetett volna, és akkor azt mondjuk, hogy na, ügyesek voltunk, ez összejött, és utána van a borulás. Ezen az ember csak nevet­het. Önmagán nevet, hogy meg tudtam ülni egy lovat a legnehezebb helyzetben, és utána a sík terepen, ügetés közben le- esek róla. Ez még a mindig bennünk rej­lő dzsentri vonása. Mi magyarok azt is szeretjük mutatni, ami nincs, és a dzsent­rivilágban igenis benne van a színjátszás. Ha nincs pénzünk, akkor is megvesszük azt a ruhát, kigürcöljük az autót, csak hogy kifelé megmutassuk, hogy ez van. És ezen nevetni kell. Ez a vonás végig­megy a történelmünkön. Mi mindig ké­pesek voltunk arra, hogy elérjünk vala­mit, de az, hogy nem tudtuk megtartani, szintén a mi attitűdünk. Amikor már majdnem minden összeomlik, ez a nép össze tudja kapni magát, de amikor jól mennek a dolgok, akkor a rendet szét­bombázzuk. Azért hömpölyög a darab, mert azt fejezi ki, hogy az egyik pillanat­ban meg tudunk oldani mindent, a követ­kezőben pedig minden ránk omlik.- Az utóbbi negyven évben két nagy vi­déki táncműhely emelkedett ki, Eck Imre Pécsi Balettje és Markó Iván Győri Balett­je. Véleménye szerint lesz-e, lehet-e Szol­noki Balett?- Ez nehéz kérdés, mert ma már a tá­mogatások nem politikai célzatúak. A pé­csi és a győri kezdeményezéshez jelentős minisztériumi támogatás állt rendelke­zésre. Eck Imrének és Markó Ivánnak nem kellett a pénzzel foglalkozni. A mai világ megköveteli az embertől, hogy min­denért megharcoljon. Az érték, a produk­tum ma önmagában nem elég. \ B. A.

Next

/
Oldalképek
Tartalom