Új Néplap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-11 / 60. szám
i !§■■ 2000. MÁRCIUS 11., SZOMBAT T Ü K Ö R 5. OLDAL M E GYEI NÉZŐPONT Reform az ajtó előtt Azt mondják, hogy az egészségügy reformja már itt van a küszöbön. Csak lépné át végre egyszer! Ugyanis több olyan időszak volt már az életünkben, amikor azt mondták, meg azt is éreztük, hogy n(i, valóban itt toporog az ajtó előtt, csak be kell engedni. De vagy az ajtók nem nyíltak ki, vagy a reform gondolta meg.magát, tény, hogy kint maradt az ajtó előtt. A privatizációval meg a praxisjog bevezetésével sokan már elindít ottnak is látják a reformot. Meglehet, ez így is igaz, de a folytatás kétséges. A napokban tárták nyilvánosság elé az elképzeléseket. Ezek egyik sarkalatos pontja, hogy az egészségügy finanszírozása mintegy 70 százalékban állami, társadalombiztosítási forrásból, 30 százaléka egyéb pénzekből, például a hálapénzből történik majd. Már csak nem is pirulunk bele, ha ilyet mondunk. Hogy lehet egy reformba belevenni a feketén adott pénzt? Ami többszörösen is kínos: egyrészt, mert sokszor korrupció gondolatával történik (jobb ágyat, jobb ellátást, nagyobb figyelmet akarnak a betegek), másrészt mert a zsebbe csúsztatott pénz — mint jövedelem — adó- és tb-vonzata meglehetősen kétséges. A hálapénz senkinek sem jó. Nem jó a betegnek, mert duplán fizet. Egyszer a biztosítónak, egyszer meg az orvosnak, nővérnek. De nem jelent igazi megoldást az egészségügyben dolgozóknak sem. Mennyivel megnyugtatóbb lenne legálisan, a fizetési bankátutalással megkapni azt az összeget, amiből fenn lehetne tartani egy megbízható egzisztenciát, egy rendes autót, szakkönyvet venni, elmenni a konferenciákra, no meg pihenni. Vagyis biztosítani mindent, ami ma egy orvosi léthez hozzátartozik, és amit sokan biztosítanak is maguknak - a hálapénzből. Ám ha az orvos megbetegszik, elmegy nyaralni, baleset éri vagy nyugdíjazzák, csak a fizetésére hagyatkozhat. Tehát-dolgozni kell betegen is, fáradtan is, mert a hálapénzből tartja fenn az egzisztenciát, és ez meglehetősen kiszolgáltatottá teszi az egészségügyben dolgozókat. Persze a betegeket is. Mert őszintén szólva: ki akar úgy szike alá feküdni, hogy orvosa nem tudott eleget pihenni? Egy komoly egészségügyi reformtól az ember többek között azt várná, hogy szüntesse meg a hálapénzt (kövessük már ebben is a Nyugatot!), vagy legalábbis tegyen lépéseket felé. Ám a mostani elképzelések egyenesen építenek rá, be akarják ágyazni a megújult rendszerbe is. Hogy aztán itt maradjon az életünkbe bebetonozva — időtlen időkig. Vo Egy reformba belevenni a feketén adott pénzt? CLuXc°uc\ A nagycsaládos polgármester Tiszainoka Pfeffer Ferenc Tiszainoka polgármestere. Eredetileg pécsi, a fővárosban laktak, és a négyszázhatvan lelkes faluban életében először a rendszerváltás követő föld- kárpótlások idején fordult meg. Közben a feleségével — aki odavalósi - vettek egy régi magtár- épületet, amelyet lakássá, hangulatos, mestergerendás, kemencés helyiségekké alakítottak. A portát éber pulik őrzik, és előfordul köztük olyan, amelyik nem csak akkor harap, ha eszik. Pfeffer Ferenc eredeti hivatása földmérő mérnök. Kicsike a falu, éppen ezért szaknyelven fogalmazva: tiszteletdíjas polgármester. Úgy látja, tapasztalja, hogy a településnek talán az a legnagyobb gondja, hogy a lakói elöregedtek, ráadásul az ott élők egészségi helyzete, állapota sem rózsás. Éppen ezért a jövő érdekében szándékoznak helyet adni, letelepíteni a fiatalokat. Olcsó telkeket lehet venni, azután akad jó néhány eladó ház is, öt-hétszázerért már lehet vásárolni, de millióért komfortosat kaphat az ember. Van is foganatja az elképzelésnek, jöttek már Inokára lakni Kecskemétről, Szolnokról, Budapestről, akik megunták a nagyvárosok zsúfoltságát. Két bolt van, az óvoda sem hiányzik, az orvos hetente háromszor rendel. A legrászorul- tabbaknak pedig idősek bentlakásos otthonával is rendelkeznek, ahol most is tizenegy személyt ápolnak, gondoznak. Mint szó volt róla, a polgár- mester földmérő mérnök, és ebből következik a föld szeretete, az, hogy gazdálkodik. Tíz birkával kezdte, és most már száz körüli a falka. Szeretné, ha újra meghonosodna a tájra jellemző, egykori szőlő-, illetve gyümölcs- kultúra, jószágtartás, ami hajdanán jellemezte a falut. Nem csoda, hogy neki hobbija a mező- gazdaság, ennek a szeretetét talán gazdálkodó őseitől hozta, örökölte. Holott saját bőrén tapasztalja, ez az az ágazat, amelyik esetenként nem csak kockázattal, hanem ráfizetéssel is járhat. Egyébként a polgármester úr nagycsaládos, mivel öt gyereket neveltek, nevelnek. Az idősebbek már huszonévesek, a legkisebb pedig még óvodás. Ügy érzi: őt, a messziről jött embert elfogadta a falu, amiben bizonyára az is közrejátszott, hogy a felesége inokai. Azóta annyit változott a helyzet, hogy most már ő is itt érzi jól magát, neki is ez a parányi település az otthona. D. SZ. M. Pfeffer Ferenc szerint Tiszainoka jövője érdekében minél több fiatalt le kell, kellene telepíteni kedvezményes portavásárlási lehetőségek útján is fotós b. j. A főszakácsnak otthon a felesége főz Korcsmárosbál a Pelikán Szállóban A megyeszékhelynek és környékének kis- és nagyhitű vendéglátós munkatársai, a hitetlen korcsmárosok meg szállodások, a lúdláb pincérek, az ízekkel játszó szakácsok, a mézes-mázas cukrászok, a szobáztató portások immár hatodik alkalommal ünnepeltek — állítja a meghívó. Mégpedig harmadszor a szolnoki Pelikán Szállóban, annak is a nagytermében. Akadt ott tűzijáték, tudathasadásos szakmai totó, zenés műsor, szakács-, cukrász- és pincérverseny, meg ami szemnek, szájnak ingere, jóféle vacsora. Szolnok- Csépe úr! Mi a kedvenc étele?- A borjúpaprikás galuskával, meg a tiszai halászlé. Valamikor a vizet még a folyóból merítettük, emberöltővel korábban, és leszűrtük. Akadt egy copfos úr, aki fehér ruhában^ „ünnepelte” magát, magyarul: dolgozott. Ő Orvos György, a Pelikán főszakácsa.- Orvos úr! Mi kell ahhoz, hogy valaki főszakács legyen egy menő étteremben?- Szakmai tudás, szerencse és nyelvérzék. Itt nem a franciára, németre gondolok, hanem arra, ami a szánkban van.- Inni lehet?- Lehet, de nem ajánlatos. Már néhány korty is befolyásolja az ízeket.- Mindig rendőr szerettem volna lenni, és végül így alakult az életem.-Mi a lényeg a szakmájában?- Az, hogy mindenkit lehet kezelni, meg kell találni a megfelelő hangot. Szóval bánni tudni az emberekkel.- Mit keresnek a legtöbben?- Egymást. Hölgy az urat, úr a hölgyet. Egyébként a vendégeink zöme férfi.- Mi a legnehezebb?- Az éjszaka és a kora hajnal.- Nőnek való pálya ez?- Rövid a válaszom: nem. De én már itt ragadtam.- Legérdekesebb vendégei? Hogy mi végett is jöttek össze ezek az emberismerő vendéglősök, arra Rigó József szállodaigazgató így felelt.- Egyszer egy évben mi is megünnepelhetjük a szakmát, és egy kicsit magunkat is. Mintegy 140 személy, szakmabeli és családtagjaik ülnek az asztalok körül. Harmadszor vagyunk házigazdák, és a rendezvény lassan kinövi önmagát. Annyi a jelentkező, hogy megtelne talán egy sport- csarnok is. Lehet közülük kérdezgetni, válogatni. Csépe Mihály nem akárki a szakmában, hiszen 1952-ben kezdte a vendéglátást a szolnoki Tisza Szállóban.- Ipari területen szerettem volna elhelyezkedni, de ez sikerült. Ma már nagyon örülök, hogy így alakult. így ugyanis olyan embereket láthattam, olyanokkal beszélhettem, akik koruk meghatározó, érdekes személyeinek számítottak.- Mondana példákat?- Nyikita Hruscsov, Andropov, Beregovoj, az űrhajós, Darvas Iván, Somogyvári Rudolf, Pethes Ferenc, Latabár Kálmán, Ferencsik János, Szabó Pál, az író, Kádár János vagy mondjuk Onassis.- Ő például mit kért önöktől?- Hozta a szakácsát, az alapanyagokat, de az ételt mi tálaltuk fel.- És mit adott borravalóként?- Ő semmit. A titkára intézte ezeket az ügyeket, és erről csak annyit: nagyon gavallérnak bizonyult.- Ki volt a legszebb nő, akit kiszolgált?- Sok csodálatos asszony, lány megfordult nálunk. Talán Bara Margit nevét említem. A rendezvény lassan kinövi magát a Pelikánból — Otthon ki főz? — Az asszony.-Mi a foglalkozása? — Ápolónő. De azért igazi konyhaművész. — Kedvenc étele? — Csülök, pacal meg minden efféle „kímélő koszt”. Szabó Erika szép arcú ifjú asszony, már két tündén kislány édesanyja. Portás, 1991 óta. FOTÓ: G. Z. — Kodály Zoltán felesége, Galla Miklós, Ulmann Mónika. — Mikor végzi jól egy portás a munkáját? — Ha olyan, mint a focipályán a játékvezető. Nem ő a főszereplő, észrevétlen, mégis gördülékenyen mennek a dolgok, fejeződik be minden... D. SZABÓ MIKLÓS Ahol tombol a szegénység A segélyt a kocsma nyeli el A kisebb bűncselekmények — tyúk- és falopások — lassan már megszokott mivolta után az elmúlt időszakban már két gyilkosság is borzolta a tiszaburaiak idegrendszerét. Arról nem is beszélve, hogy nemrég, mint megírtuk, kőzápor zúdult a polgármester házának ablakaira. Vélhetően azért, mert a község első embere felettébb kényes ügyek — kocsmák nyitva tartása, szocpolos lakásépítések stb. — vizsgálatába kezdett. Tiszabura A szokottnál jóval veszélyesebb évkezdet után kíváncsiak voltunk, hogy miképpen reagálnak az itt élők a történésekre, s megkérdeztük: félnie kell-e annak, akinek az életét Tiszaburához köti a sorsa? Bakó Sándor, benzinkútkezelő: — Én tősgyökeres tiszaburai vagyok. Azt kell mondanom, hogy sajnos már megszoktuk, hogy eltűnik a fa, kivágják az erdőt, lopják a tyúkot, de az már valóban figyelmeztető lehet, hogy az utóbbi időben volt két gyilkosság is, és megtámadták a polgármester házát. Véleményem szerint Tiszabu- rán a legnagyobb veszély az, hogy itt „tombol” a szegénység. A rendszerváltás előtt én is ingáztam, s velem együtt utaztak azok a romák, akiknek Szolnokon és Tö- rökszentmiklóson volt a munkahelye. Néhány kivétellel mindegyikőjük dolgozott, sorsuk a fizetéssel nem volt annyira reménytelen, mint ma. Most a segély számukra az egyedüli esély, de azt is nagyon sokszor elnyeli a játékautomata vagy a kocsma. Amikor én gyerek voltam, elég volt ide egy kulturált presszó meg egy kocsma, most meg ha jól tudom, van kilenc, abból kettő a telepen. Amíg itt nem lesz munka, nem állítják meg az elszegényedést, addig valóban veszélyes lesz itt élni. Fehér Gusztáv, a nemrég megalakult roma védelmi csoport aktivistája:- 41 évesen öt gyermekem van. Én azért is vállaltam munkát az önkéntes védelmi csoportban, hogy az ő életük nyugodtabb legyen. Mert járnak ide olyan idegenek, akik ruhát, cipőt, ékszert adva elcsábítják magukkal már a 12 éves lányokat is. Mi itt inkább tőlük félünk, de nagy baj az is, hogy a roma már a romától is lop. Itt erre még nem nagyon volt példa. Tudja, az éhség nagyon rossz tanácsadó - kezd bele a rokona házánál segédkező roma polgárőr, aki'éjszakánként járőrözik a telepen. Mondandójának további részét többen megerősítik, olyanok, akik nem merik nevüket adni a véleményükhöz: - Az lenne a legjobb, ha itt olyan, lehetőleg roma rendőr szolgálna, aki ismeri a „dörgést", mert az a két fiatal, aki most idejár, az nem sokat tud tenni. Segítene a bajunkon az is, ha képviselőink, a helyiek és a fentebb lévők is, gyakrabban megkérdeznének bennünket. Először nekünk, romáknak kellene egymással zöld ágra vergődni, de sajnos már mi sem tudunk lassan leülni egy asztalhoz. Hogy van itt kocsma? Az jó is meg rossz is. Jó, hogy ide be tudnak menni az emberek, mert a faluban kinézik őket. Véleményem szerint mindent megoldana, ha csak este 10-ig lenne nyitva. Meg hogy fé- lünk-e itt lakni? A januári gyilkosság óta egy kicsit igen, azért is szerveződött a védelmi csoport. Ám még egyszer mondom: mi inkább az idegenektől félünk, akik elbolondítják a gyerekeinket, és a pénzükkel mindenkit. Meg az éhezéstől is! Munka is kéne úgy, hogy a közmunkáknál élvezzen elsőbbséget az a cigányember, aki dolgozni akar, áld el akarja tartani a családját. Amíg ezen a helyzeten nem változtat a kormány, addig járőrözhetünk mi éjjel-nappal, hiszen mindig lesz olyan, akit az elkeseredése bűnbe visz. Gál Zsigmond polgármester, akinek pár hete kővel zúzták be háza ablakait:- Én csak attól félek, hogy még a reményét sem látom annak, hogy törvényes eszközökkel, a jogszabályok rendelkezéseivel rendet lehet itt majd tenni. Néha már azt hiszem, hogy az idejáró uzsorások bejegyzett pénzbehajtó cégként végzik itt munkájukat. A múltkor megfigyeltem, hogy a messziről jött uzsorás - a neki ernyőt tartó csicskásával együtt — listáról pipálta ki, hogy ki adta meg neld a tartozását a segélyfizető napon. Észrevett, s odajött hozzám. Amikor rákérdeztem, hogy ez így listázódik mindig, nevetve mondta: nem megy másképp a behajtás. A baj csak az, hogy ott volt a rendőr is, akit a félelem nélküli uzsorás amolyan magas lóról egyszerűen csak „lefaszikámozott”. Nem létezik, hogy ne lenne olyan eszköz, ami megfékezné ezt, a már szervezett maffiaként működő, gyakran családi tragédiákba torkolló ínségvámszedést. Tudom, hogy a rendőrség hatásköre is véges, és demokráciánk egyik jellemzője már sajnos, hogy egy bűnözőnek több joga lesz lassan, mint egy becsületes állampolgárnak. De kérdem én, ha tudja mindenki, hogy ki a főkolompos, és mégsem lát, hall, mond semmit senki, akkor mit lehet tenni!? Nyugodjunk bele a megváltoztathatat- lanba, abba, hogy itt szervezetten teszik még kilátástalanabbá a legtöbb cigány család életét? Az ön- kormányzatnak nincs pénze, hogy munkahelyeket teremtsen, s azok hiánya csak a havi segélykeretet növeli. Már a költségvetés több mint egyharmadát viszik el a különböző szociális juttatások így is! Ezért gondolom én úgy, hogy kormányszinten kellene bővíteni a foglalkoztatási lehetőségeket, a rendőrségnek pedig szigorítani az ellenőrzéseket. Ha kell, váratlan razziákkal is kiszűrve azokat a helyieket, idegeneket, akiknek bűneivel szemben manapság a személyiségi jogok védelme miatt, a törvényes módok egyre szűkebb lehetőségeivel elnézőek inkább az illetékesek. Csak hát az a legnagyobb baj, hogy itt nincs is tanú, mert félnek az emberek. -pm-
