Új Néplap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-12 / 36. szám
2000. Február 12., szombat TÜKÖR 5. OLDAL M E GYEI _________________Nézőpont G ondolatok a szerelemről Valentin-napi lázban ég az ország. Mert már megint hagyjuk, hogy ránk sózzanak valami „nyugatit”. Mit hagyjuk, jó reklámfogyasztókhoz illően boldogan majmoljuk. Igaz, néha kissé zavarban vagyunk, ugyanis nem tudjuk pontosan: csak a szerelmet kell, vagy a szeretetet is lehet éljenezni ezen a napon. Ettől függetlenül persze ünnepelünk. Akkor is, ha nem akarunk, és akkor is, ha valójában nincs is mit. Nem vagyok ellene a Bálint-napi vidámságoknak, sőt azt mondom, kell a hangulata. Színt vihet mindennapjaink szürke egyhangúságába. De azért van egy ötletem. A röpke kis ünneplés helyett inkább azt kellene megtanítani az utánunk jövőknek, hogyan lehet megtartani a szerelmet. Hogyan lehet feltétel nélkül adni és kapni. Hogyan kell a hétköznapokon alkalmazkodni a társhoz, annak családjához, barátaihoz. Elfogadni olyannak, amilyen. Mert a mi kedvünkért úgysem mond le a cigarettáról az erős dohányos, a vastag kék szemhéjfestékről a sminldmádó, a vb-döntőkről a focirajongó, a kötőtű csattogtatásáról a megszállott kézimunkázó. S aki harminc évig nem tudott elszakadni az édesanyjától, az már sosem tépi szét a képzeletbeli köldökzsinórt. Azt is meg kellene tanítani, jó, ha hasonló a szerelmesek értékrendje. (Ha még van ilyen...) Mert aki félrelöki az idősebbet az ajtóban, nem törődik a szüleivel, az valószínűleg velünk is hasonlóképpen bánik majd a nagy fellángolás elmúltával. Aki már az első randevúkon sem tartja fontosnak a tiszta inget, blúzt, vagy a fogkefe használatát, később mégan- nyira sem fogja. Aki már a kezdetekben megfeledkezik a jeles napokról, az utána is úgy tesz. Ha így is jó, az még nem feltétlenül szerelem. Legfeljebb vakság, valamiféle kompromisszum, esetleg kényszer. Legjobb esetben majdnem-szerelem. De mégsem az. Hogy mi a szerelem? Azt hiszem, mostanra már tudom. A fiú tizennyolc volt, én eggyel kevesebb, amikor találkoztunk. Úgy gondoltuk: örökké egymás fényénél melegszünk. Öt évig tartott, talán kicsit tovább. Mindenét nekem adta. Nem volt elég. Mindenről és mindenkiről lemondott értem. Kevés volt. Mert nem tanított meg senki arra, hogyan kell bánni a szerelemmel. A Valentin-nap legyen hát jópofa játék, de komolyan venni nem szabad. A szerelmet kell komolyan venni, s azt, aki mindenről lemond értünk, azt, aki mindenét nekünk adja. De vigyázat! Ilyen az életben általában csak egyszer adódik! Vagy egyszer sem... Hová vezet Kungyalu útja? Ráfizetés eladni a másfél évig nevelt bikát, de ez az egyetlen módja annak, hogy pénzhez jusson a kungyalui család Az egykori Almássy-birtok legfeljebb csendességében emlékeztet a régmúltra. Néhány évtized alatt nagyot változott itt a világ. Tanya- központ, téeszközpont, sorvadó falucska: ezek Kungyalu stációi. Tipikus vidéki élet — mondhatná az egyszer betérő, de ez azért egészen más. Élni lehetőségek és jövőkép nélkül — ezt jelenti a helyieknek Kungyalu. A kastély ma is ad foglalatosságot néhány embernek, igaz, az egy szem gondnoknak inkább csak besegítenek az ismerősök. Pár évvel ezelőtt mindössze másfél millió forintért adta el az akkori Kunszentmártoni önkormányzat a tulajdonában lévő épületet egy vállalkozónak, aki ha lassan is, de lakhatóvá varázsolta az épületet. Pedig nem volt könnyű dolga, mert elég roggyant állapotban volt a valaha impozáns kúria; még mozi és iskolai tornaterem is működött az Almássyak egykori birtokán. A valamikori parkban van a focipálya, ami jószerével az egyedüli szórakozást nyújtja az ott lakóknak. Ugyan a létező legalacsonyabb osztályban fociznak, de ez is foci. — Tudja, kis pénz, kis foci, így megy ez mifelénk is - mondja az egyik fiatalember. — Nem is igen hiszém, hogy valaha feljutunk, de már várjuk nagyon a tavaszi fordulókat! A pálya nem a legjobb, de a gyep igazán szép,, látszik, hogy gondozzák. Igaz, néhol vakondtúrás szabdalja a zöld szőnyeget, de az első fordulóra eltüntetik valahogy. Tipikus tanya- központ Kungyalu, közepén két romos hangárféleség emelkedik ki az alacsony házak közül, libák, gyöngytyúkok sétálnak szabadon. Fiatalt alig látni, menekülnek a nehézségek elől Tiszaföld- várra, Kunszentmár- tonba, Martfűre, Homokra. Mindegy hová, csak el innen. Pedig a levegő csodás, a csend nyugtató, csak hát élni nehéz itt. Egy csapat férfi éppen egy bikát terelget a központban lévő mázsáié felé, ugyanis vevő érkezett. — Megéri eladni? — kérdezem. — Á, kész ráfizetés! Másfél évig neveim az állatot, etetni, gondozni, kiganézni, aztán mindössze százharmincezer forintot fölvenni érte, az nem nyereség! Itt csak a vágóhíd, meg a kereskedők nyernek, mi pedig bukunk — hangzik a válasz. — Százharmincezer forint azért szép kiegészítő - vetem közbe. — Akinek van munkahelye, annak igen, de mi ebből élünk, más nincs. Kevesen értik meg a Kungyaluhoz hasonló települések helyzetét. A valamikor stabilnak számító téeszből élt mindenki, aki ott lakott. Aztán egyszerre vége lett a jó világnak, a rendszerváltozás gyakorlatilag elsodorta a korszerűtlennek, egy letűnt korszak maradványának titulált szövetkezeteket. Mivel az emberek máshoz nem értettek, maradtak állás és pénz nélkül. Kungyalu Kunszentmárton része, tíz kilométerre van az „anyatelepüléstől”, amelyet szintén szorongat a nincstelenség. Az a bizonyos fény az alagút végén igencsak messzinek tűnik, már ha vezet egyáltalán valahová Kungyalu útja. Néhányan ugyan meg tudnak élni a földből, de a többség csak vegetál. A busz naponta kétszer fordul meg arrafelé, reggel és este. Nemrégen kátyús lett az aszfalt, s amíg az önkormányzat meg nem csináltatta, addig a buszok nem mentek végig a főutcán. Most, hogy a vasutasok is sztrájkolnak, tulajdonképpen az egyedüli kapocs szűnt meg egy időre Kungyalu és a nagyvilág közt. Kis pénz, kis élet - talán így lehetne a futballból kölcsönvett hasonlatot átültetni. Az emberek persze élni akarnak itt, s talán fognak is még. Az egyik asszony a temető felé mutatva fogalmazza meg sajátos jóslatát: - Ott az ember végső nyughelye. Nekünk ez jelentheti a jövőt, mert egy falu, amiben van hol megpihennie az embernek élete végén, nem halhat meg, a hozzátartozók életben tartják. Elet kungyalui módra. Csendben, békességben és nincstelen- ségben. A hozzátartozók már messze vannak, kerestek egy zajosabb, de lehetőségeket rejtő lakóhelyet. Lassan már csak a kastély marad, úgy, mint egykoron, amikor Kungyalu még nem is létezett.... PÓKÁSZ ENDRE Az örményesiek irigykedve figyelhetik a szomszédos falvakat. Kuncsorbán és Kétpón már csupán a cipőt marasztaló sárral kell megküzdeniük azoknak, akik virágot szeretnének helyezni szeretteik sírjára. Ők viszont a temetőt sem tudják megközelíteni, az oda veze-' tő utat csaknem félméteres víz borítja. Igazi tavasz van a kétpói focicsapat öltözőjének tövében, ahol nem érezni a metsző szelet. Bátori Lajos a falnak támaszkodva sütteti arcát a langymeleget árasztó nappal. Bár ő lenne a falu temetőjének gondnoka, ám mivel ott még hónapokig nem akad dolga, most a sportpálya körül szorgoskodik. Befűteni jött az öltözőket, mert ugyan az egyik kapu előtt még hatalmas tócsa éktelenkedik, a hét végén már rúgni szeretnék a bőrt a falu aranylábúi. Arról viszont fogalma sincs, mikor serénykedhet újból a község temetőjében. Oda gumicsizma nélkül mostanság nem ajánlatos betennie a lábát az emberfiának, hiszen minden lépésnél víz serken fel a földből. Hivatalosan negyedéve nem lehet koporsóval temetni a faluban, ám Bátori Lajos már hetekkel korábban „önkéntes” tilalmat rendelt el. A kétpóiak, ha kedvte- lenül is, de tudomásul vették: a faluban eddig szokatlan módon, csak hamvasztva helyezhetik örök nyugalomra a szeretteiket. Szerencsére azóta nem sokan, mindössze négyen-öten hunytak el a településen. Legutoljára akkor kondult meg a lé- leldiarang, mikor még tartottak a fagyok. A hamvakat rejtő urnát sem a puszta földbe, hanem már kialakított, hatvan- hetven centiméter magas sírkeretekbe kellett süllyesztenie. Bátori Lajos azonban az olvadás óta ■Ívesebben lelakatolná a temetőt. - ! is nyomja a földbe az ásóját, szin- , Jenütt azonnal vizet talál. Ő pedig nak még hamvasztva is igyekszik megadni a végtisztességet, így a vízbe még az urnát sem teszi. Néhány kilométerrel odébb, Mester- szálláson viszont - némi túlzással - csak a temető van kint a vízből. A jegyző asszony szerint már hónapok óta küzd a falu a belvízzel. Szinte egyedül a temető nem volt veszélyben, hiszen az a falu nyugati, magasabban fekvő végén épült. Nem úgy — a Kétpóval határos — Kuncsorbán, ahol hónapokig jégbe dermedtek a sírok. A temető lapályosabb részen Temetni veszélyes? négy réteg jeget vertek fel a munkások. Most már - ahogy mondják a helybeliek - istenes a helyzet. A temetőt keresztül- kasul szabdaló kisebb nagyobb árkok elvezették a hóié nagy részét, így csak a cipőt marasztaló sárral kell megküzdeniük azoknak, akik virágot szeretnének tenni rokonuk, ismerősük fejfájára. A sarat pedig volt már idejük megszokni a faluban hogy az urnát ne borítsa el a belvíz. Előfordult ugyanis, hogy a kiásott gödörbe sóderrel félig megrakott vödröt helyeztek, és abba került a hamvakat tartalmazó urna. Az örményesiek viszont már annak is örülnének, ha bejuthatnának a temetőjükbe. Az oda vezető úton hetek óta áll a víz. gyásznép a jégen elcsúszkált a sírokig. Akkor volt az utolsó temetés is - urnában. A faluban már 1998 decembere óta csak hamvasztás után földelhetik el az elhunytakat. A falu vezetői éppen ezért kérték a fegyverneki önkormányzatot, a szapárfalui temetőben jelöljenek ki egy részt az örményesieknek. Am a temetőAz örményesi temetőben egy esztendő alatt lényegében nem változott a vízállás élőknek, hiszen időről időre hol ezt, hol azt az utcát önti el a belvíz. Abba viszont egy esztendő alatt sem tudtak beletörődni, hogy csak hamvasztva helyezhetik örök nyugalomra hozzátartozójukat. Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat tavaly márciusban tiltotta meg a faluban a koporsós temetést. Ám még néhány hónapja is akadt olyan család, mely arra kérte Murányi Zsigmond- né polgármestert, tegyen velük kivételt. Szándékuktól csak akkor álltak el, amikor saját szemükkel látták, hogy a koporsót nem. földbe, hanem vízbe süllyesztenék. No persze, ahhoz is a kun- csorbaiak találékonyságára volt szükség, „Hacsak nem terepjáróval jöttek, oda be nem teszik lábukat” — mondja a falu központjában árkot ásó férfi, amikor megtudja, hova tartunk. Néhány napja ő is megpróbált elvergődni szülei sírjáig, ám kénytelen-kelletlen letett tervéről, a víz a gumicsizmája száránál is magasabban borította az utat. A temetőgondnok viszont tudja a megoldást, a vasúti töltésen el lehet jutni a temetőig. A sírokhoz azonban az sem jut közel, aki vállalja az egy kilométernyi bukdácsolást. Szinte nincs olyan fejfa, aminek tövét ne mosná a belvíz. A „tenger” közepén viszont egy síron friss koszorúkat cibál a szél. Néhány hete még tartott a kemény fagy, a FOTÓ: Csabai gondnok szerint egy esztendő alatt mindössze két család döntött úgy, hogy hamvasztás helyett a szomszéd faluban helyezi örök nyugalomra halottját. Igaz, a tavalyi jobb esztendő volt, hiszen míg az előző esztendőkben 15-20 bejegyzéssel is szaporodott a halotti anyakönyv, addig az elmúlt évben - szerencsére — mindössze 7-8 embert kísértek utolsó útjára. A helyi védelmi bizottságnál szinte nem múlik el úgy ülés, hogy ne kerülne szóba a temető helyzete, hiszen abban mindenki egyetért, hogy sürgősen tenni kellene valamit. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy mi is okozta az áldatlan állapotot. E kérdésben csupán annyi a biztos: a soha nem látott mennyiségű csapadék csak az utolsó cseppet jelentette a pohárban. A polgármester, Török Csaba szerint egy vízkúpon ül a falu. Régebben ugyanis ott vették ki a vizet, ahol felhasználták. Ma már vezetéken érkezik az ivóvíz, a szennyvíz azonban a porták végében lévő szikkasztókba, derítőkbe folyik. így sok más alföldi településhez hasonlóan, Örményes is „maga alá csinál”. Akad viszont, aki a Kunsági-főcsatorna számlájára írja a belvizet, mondván, a mélyben sajátos áramlásokat gerjeszt, mert magasabban húzódik, mint a környező települések. Mások úgy vélik, mindezen nincs mit csodálkozni, még akkor sem, ha alig egy évtizede még az aszállyal hadakoztak a termelők, hiszen a folyók ártere volt az egész térség Törökszentmiklóstól Mezőtúrig. A faluban élőket inkább az foglalkoztatja, hogyan szabadulhatnak meg az irdatlan mennyiségű belvíztől. A tervek már egy esztendeje készen állnak, ám az árokrendszer kiépítése körülbelül 50 millió forintba kerülne. Mindez pedig nem kis terheket ró a polgárokra, hiszen hiába az állami és a megyei támogatás, a pályázatokhoz szükséges önerőt - forráshiányos település révén — csak lakossági hozzájárulásból tudja előteremteni a falu. A portánkénti huszonötezer forintos befizetéseknek köszönhetően tavaly már a falu felében kiépült csatornahálózat. A beruházás folytatásához azonban újabb 20-25 millió forintra volna szükség. Török Csaba reméli, hogy a vízügyi engedélyek beszerzése után, még márciusban be tudják nyújtani pályázatukat a terület- fejlesztési tanácshoz. Ha az elképzelés támogatásra talál, akkor még az idén csatornák szőhetik át a települést. A temetői gondok azonban ezzel még nem oldódnak meg — ismeri el Török Csaba. Az árokkal, a földbe süllyesztett csövekkel ugyanis csak azt tudják megakadályozni, hogy a környező területekről a víz a temetőre folyjon. Ahhoz viszont a rendszer teljes kiépülése után is hónapok kellenek, hogy a föld kiszáradjon, a talajvíz az előírásoknak megfelelő 160 centiméternél mélyebbre szoruljon, és a tisztiorvos ismét engedélyezze a koporsós temetéseket. Addig pedig az örményesieknek nem marad más, mint megfogadják a szomszéd település, Kuncsorba polgármesterének tanácsát, és megőrzik magukat. TELEKI JÓZSEF
