Új Néplap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-24 / 46. szám

2000. Február 24., csütörtök SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL 5. OLDAL Érdemes volt a kiállítást megnézni Szép és marandó pillanat jutott azokak az érdeklődőknek, akik megjelentek a szolnoki Helyőrségi Művelődési Ház­ban Győré Zoltán festő kiállítá­sának megnyitóján. Szávai Ist­ván nyitotta meg a fiatal mű­vész tárlatát, és méltatta tehet­ségét. A fiatal művész képei a pilla­natok varázsát olyan szenve­déllyel sugározzák, hogy megál­lásra, töprengésre, az esztétikai élmény mély befogadására készteti nézőjét. Az alkotó közvetlensége, sze­rénysége, a kiállított mintegy negyven alkotás önmagáért be­szélt. Az élénk színek kavalkádja, a visszafogott, rejtelmes varázs, az élethű, havas faág, az egysze­rű, titokzatos alkonyi táj megje­lenítése, a látogató szemét von­zó, lebilincselő grafikák sora a fiatal festő sokoldalúságáról árulkodtak. Köszönjük, hogy helyet adott a művelődési ház egy újabb te­hetség munkáinak. MÁRTON JÓZSEFNÉ, A folyóparton döbbent nézelődők ízőke Tisza, halott Tisza, mondták az emberek, szemlé­lődve a folyó partján, a tragi­kusan szomorú napokban. A környezetvédelmi miniszter a tragédiát követően csak pár nap elmúltával állt a nyilvá­nosság elé, és akkor sem be­szélt természeti katasztrófá­ról. Még szerencse, hogy egy szakértő professzor ennek ellen­kezőjét igazolta oly hitelesen, hogy nem lehetett kétségünk: neki van igaza. Miniszterelnökünk is úgy nyilatkozott, országunknak er­kölcsi és jogi értelemben egy­aránt lesz kártérítési igénye a történtek miatt, hiszen a száz­ezer köbméter szennyező anyaggal száz tonna cianid ke­rült a folyóba. Hány apró vízi élőlény pusztult el, mekkora károk keletkezhettek a tiszai életközösségben, a planktontól, a kagylókon keresztül a óriás harcsáig. A legtöbb Tisza-menti telepü­lés fekete zászlóval és felirattal tudatta: a Tisza halott. A folyó menti települések számára létkérdés, hogy a reha­bilitáció mielőbb megkezdőd­jön, hiszen sok szempontból az életet jelenti számukra annak élővilága. Vajon mennyi idő kell majd ahhoz, hogy újra horgászni, ha­lászni lehessen, és fellendüljön a turizmus? SZ.H., SZOLNOK BÚCSÚ a vasöntőből lett írótól A sztrájk vesztese: az utas Hosszan tartó betegség után, éle­tének 77. évében, február 13-án elhunyt Katkó István író, a Ma­gyar írók Szövetségének tagja - halottuk a szomorú hírt. A jellegzetes jákóhalmi család­nevű író - a név a Katalin becéző változatából keletkezett - valóban itt született a Jászság közepén, Jászjákóhalmán, 1923. június 17-én. Amikor hatvanadik születés­napját szülőfalujában ünnepelte - könyvtárvezetőként hívtam meg őt 1983-ban - elárulta, hogy ő ténylegesen 15-én született, csak két napot fiatalítottak rajta; ehhez a dátumhoz igazítottuk a meghívást. Falujában először 1966-ban mutatkozott be író-olvasó találko­zón, de 1978-ban is járt itt. Még gyerekként került el a községből, s nem egyenes út vitte az írói pályára. 1938-tól ’44-ig a Budapest-salgótarjáni Gépgyár­ban volt vasöntő, ahol bekapcso­lódott az ellenállási mozgalomba is. 1943-ban a Népszavában je­lent meg az első írása, majd több éven át vidéki lapoknál dolgozott, mint újságíró; Békéscsabán, Sze­geden, Pécsett, Kaposváron. 1949-ben üzemi riporterként ke­rült a Népszavához, ahol később kulturális rovatvezető lett. A kul­túrával végleg elkötelezte magát, hiszen még a Magyar Televízió hőskorában (nem sokkal előtte szerzett tanári oklevelet az Eöt­vös Lóránd Tudományegyetem magyar nyelv-, és irodalom sza­kán), 1958-ban került az új intéz­ményhez, ahol 1983-ig dolgozott. Televíziós éveinek legismertebb szakasza volt a Nyitott könyv so­rozat, melyben sok éven át új könyveket mutatott be oly mó­don, hogy színészi közreműkö­déssel részleteket közölt a frissen megjelent kötetekből. Innét ment nyugdíjba, amikor a sorozat az ő munkásságának bemutatásával búcsúzott tőle. Első könyve, az Opálka és a forgószél című regény 1956-ban jelent meg, az utolsó pedig - a Tabló babérlevelekből - tavaly. A kettő között több mint húsz könyve látott napvilágot a negy­venöt év alatt, s ebben volt gyer­mekregénytől elbeszélés-kötetig és történelmi regényig sok min­den. Egyik legnagyobb sikerét a Te­lefonpapa jelentette, illetve az eb­ből készült film, mely külföldi el­ismerést is hozott szerzőjének. Több könyvében emlékezett munkás korára, az ellentmondá­sos ’40-50-es évekre. Munkássá­gát többször ismerték el különbö­ző díjakkal: 1970-ben Gábor An- dor-díjat és Gorkij-díjat, 1983-ban- nyugdíjba vonulásakor - SZOT- díjat kapott. Buda központjában, a Vízivá­rosban élt, s noha az elmúlt évek­Most jó lenni katonának... v Látszólag nagy nézetkülönbségek tapasztalha­tók a pártok között a hadsereg fejlesztését, át­alakítását illetően, ezen belül a hivatásos hadse­regről, a kötelező sorkatonai szolgálat eltörlésé­ről. Azt gondolom, hogy vezető politikusaink na­gyon sok szempont figyelembevételével alakít­ják ki álláspontjukat, és szerintem nem is áll­nak túlzottan távol egymástól a törekvések. A nézetkülönbségek időnként mondvacsináltnak tűnnek. És azt is gondolom, hogy a nagy bajví­vásban mintha elveszne a legfontosabb, a po­tenciális katona, aki elkötele­zettségből, pénzért vagy törvé nyi kötelességből magára ölti az egyenruhát. Véleményem szerint helyes törekvés hivatásos hadsereg létrehozását célul kitűzni, de az általános had­kötelezettség fenntartása mellett. Nem csak és nem elsősorban egy esetleges háborúra céloz­nék ezzel, sokkal inkább olyan veszélyhelyze­tekre, amikor minden hadköteles állampolgár­nak a katonai regula szerint kell cselekednie, s erre az adhat okot, hogy a hivatásos hadsereg létszámából eredően képtelen mentési-mentesí­tési feladatok ellátására. A rendkívüli helyeztek ugyanis leginkább attól rendkívüliek, hogy nem várt csapások, katasztrófák állhatnak elő, ame­lyekre a legnagyobb odafigyeléssel sem lehet előre felkészülni. Szükségesnek tartom tehát, hogy a hivatásos hadsereg tagjain túl az állam­polgárok egy csoportja is legyen birtokában olyan védelmi ismereteknek, amelyek a káreny­hítésben, kárfelszámolásban nélkülözhetetle­nek. A fiatalnak legyen joga eldönteni: kíván-e katona lenni Az utóbbi évtizedekben a sorkötelesek köré­ben a „katonai szolgálatra alkalmatlan” minősí­tés elérése dicséretes és követendő példává vált. Ennek okait hosszasan lehetne taglalni, de a végső megállapítás csak az lehet, hogy ez egy torz beállítódás, és meggyőződésem szerint ide­gen is az emberi normáktól. Az egészséges fia­talnak ugyanis szükséges van arra, hogy a szel­lemi érettsége (érettségi bizonyítvány) mellett fizikai felnőttsége (katonai szolgáltra alkalmas) is kiderüljön. Él kell tehát választani a katonai alkalmasságot a kötelező sorkatonai szolgálat­tól. Az életbe induló fiatal ön­értékelésének erősítéséhez az kell, hogy szellemileg és fizi­kailag megmérettessék és al­kalmasnak találtassák. Le­gyen büszke arra, hogy ö minden tekintetben alkalmas a felnőtt életre, és majd ő eldönti, él-e az alkalmasságával. Ha úgy dönt, hogy szeretne bevonulni katonának, sze­retné megméretni magát, ám legyen. De ha úgy dönt, hogy alkalmassága ellenére nem kíván sorkatona lenni, ezt is tiszteletben kell tartani. Meggyőződésem, ha nem kényszer a katonai szolgálat, hanem önként vállalt megmérettetés, újra becsülete lesz a katonai szolgálatra alkal­mas minősítésnek, s helyre áll az értékrend. És társadalmi elismerést érdemel ki az a fiatal, aki önként összeméri magát a hivatásos katonák­kal, s közöttük megállja a helyét. Végzetes hibának tartanám tehát, ha fiatalsá­gunkat megfosztanánk a sorkatonai szolgálat lehetőségétől. N. K. T. MK. ÖRGY. Várad! Zoltán, a honismereti szakkör vezető­je, akkori tanácselnök-helyettes nyitja meg az író-olvasó találkozót. Mellette az iró, negyvenhárom évesen. A felvétel 1966-ból való. ben ismét terveztünk jákóhalmi találkozót, ezt betegsége miatt már nem tudtuk összeegyeztetni, a májusra tervezett elszármazott jákóhalmiak találkozóját pedig már sajnos nem érte meg. FODOR ISTVÁN FERENC JÁSZJÁKÓHALMA A vasutasok befejezték a sztrájkot. Úgy tűnik azon­ban, többé-kevésbé fölösle­ges volt a munkabeszünte­tés, mert nem születettek jelentős eredménynek mondható megállapodások. Ennek ellenére a tárgyalófe­lek mindkét oldalon sike­rekről beszélnek. Volt per­sze ennek az ügynek egy harmadik szereplője is, aki­ről kevés szó esett: az utas. Aki - vitathatatlanul - vesztesként került ki. Két hétig tartott a munkabeszün­tetés. Két hétig törhettük a fejün­ket, hogy hogyan jussunk el úti célunkhoz, halasztható-e az uta­zás, érdemes-e elindulni, vagy jobban tesszük, ha nyugton ma­radunk. Gyanítom, ha mi is aláírás- gyűjtésbe kezdünk a sztrájkról, a fél ország odakanyarította volna a nevét, hogy nem ért egyet, s én igen-igen szégyellem, hogy a csa­ládomban valamikor vasutas is volt. Azt megértem, hogy kevés a fi­zetés, rosszak a munkakörülmé­nyek. De így volt ez régen is, és így van ez most is a legtöbb he­lyen: az egészségügyben, a peda­gógusoknál, a munkásoknál, al­kalmazottaknál, a földművesek sorsáról meg ne is beszéljünk. Meggyőződésem, hogy a parasz­tok sokkal nagyobb bajban van­nak, mint a vasutasok. Ha ők kö­vetelnének, megérteném, mert több csapást már nem bírnak el. S ha nem/lesz mit betakarítani, eltenni télire a kamrába, azt mindannyian megérzzük. Az országban a többségnek rosszak az életkörülményei, ala­csonyak a fizetések, kevés a nyugdíj. Mi lenne, ha mindenki sztrájkolna, mert elégedetlen? A kéthetes munkabeszüntetés nem hozta meg a kívánt ered­ményt, okozott viszont olyan mérhetetlen károkat a gazdaság­nak, aminek hatása hosszú távon érezhető lesz. Mert nem a mi­niszterek, nem a vezérigazgató zsebéből vették ki a pénzt a sztrájkolók, hanem a többi nyo­morultat hozták még nehezebb helyzetbe, mert még kevesebb jut nyugdíj- és fizetésemelésre. Azt mondom, elégedjenek meg azzal, amennyi van, s örüljenek, hogy dolgozhatnak. Ésszerűbb lett volna, ha a szolgáltatás szín­vonalának emeléséért küzdenek, mert arról igen rossz tapasztala­taink vannak. Szégyen, ahogyan kinéznek a vonatok. Én például már régóta csak akkor utazom vasúton, ha más megoldás nincs, ha nagyon-nagyon rákényszerü­lök, mert nehezen viselem az ot­tani állapotokat: szemét, piszok mindenütt, kellemetlenkedő utastársak, tumultus, emberek egymás hegyén hátán több száz kilométeren is akár, s hiába van első osztályú szabadjegyem, ott sem nem kapok ennek megfelelő szolgáltatást. Egyébként pedig olyan maga­sak a jegyárak, amiért kijárna a tisztességes, kényelmes utazás mindenkinek. Azt gondolom, el­sőként a színvonalas szolgáltatá­sért kell a harcot megvívniuk, s csak utána következzen a szemé­lyes érdek. _______________inév is dm „ Szobafogságban” A falusi ember nem szereti a te­let. Ilyenkor beszorul a házba, és akarva-akaratlanul sokkal több információhoz jut az írott és elektronikus sajtón keresztül, mint amikor a kertben, az udva­ron, a szabad levegőn tölti nap­jait. Az átlag magyar, ha figyelme­sen olvassa, hallgatja a híreket, hamar rájön, hogy ’98-ban megint rosszul választottunk, merthogy a szociálisan érzékeny MSZP-t leváltotta a demokrati­kus népszavazás. Pedig - halljuk a nyilatkozataikból - ha marad­hattak volna, ők adták volna a legtöbbet a nyugdíjasoknak, a nagycsaládosoknak, a szegé­nyeknek. Én még emlékszem a '94-98 közötti időkre: a Bokros­csomagra, a gyed megszüntetésé­re, a tandíj bevezetésére - hogy csak a leghúsbavágóbbakat em­lítsem -, amelyek nagy jóindu­lattal sem nevezhetők szociális intézkedésnek. Egyre inkább az az érzésem, unják már a rádióhallgatók, té­vénézők, újságolvasók az örö­kös egymásra mutogatást, vá­daskodást, öndicséretet és hi­vatkozásokat. Nem ígérgetések kellenek, ha­nem kézzel fogható eredmények. A parlamenti pártok vessenek vé­get az állandó harckészültség­nek, és dolgozzanak úgy, hogy mi, akik kezükbe adtuk a sor­sunk feletti döntés jogát, elége­dettek lehessünk. _______________P. PÁL, TISZATENYŐ O lvasóink leveleiből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a le­vélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszte­letben tartásával - feldolgozzuk. Névtelen vagy címhiányos le­veleket nem közlünk. Az oldalpárt szerkesztette: Kácsor Katalin Méltóan államiságunk ezredik évéhez Székesfehérváron, Romkert elnevezéssel, hajdan a ma­gyar történelmet, annak ala­kulását döntően befolyásoló, h üalmas épület szürkésfe- h.o romjai tárulnak elénk. Talán nem volna jelentősége nagyobb az átlagosnál, ha ■\7. épület nem kapcsolód­na tnyan erősen a Szent Ist- ván-i Magyarország törté­nelméhez. Nagy királyunk az esztergomi koronázását követő években emeltette a román stílusú bazilikát, amely valamennyi magyar- országi templomot felülmúlt nagyságában, jelentőségé­ben és szerepkörében is egyedi volt. A falak anyagát Aquincumból és Tácról szállították az építkezés színhelyére. Ránk maradt leírá­sok alapján berendezése is igen gazdag volt. A háromhajós épü­let főhajójának közepén, a há­rom lépcsőnyi magasságban lé­vő emelvény körül két díszpad állt. Az emelvényt, a padokat, a párnákat arannyal átszőtt kar­mazsin díszítette. Tanácskozá­sok, diplomáciai érintkezések al­kalmával körülöttük foglaltak helyet a pápai, velencei követek, a hercegek és főurak. A templom oltárát mintegy hatvan, a szent királyok és vértanúk, püspökök arcmását ábrázoló ezüstkép dí­szítette. Az alkalmazott lom- bard, akantuszleveles ábrázolást István királyunk feltárt és ott ki­állított szarkofágján is megtalál­juk. Dzselelzáde musztafa, türk tarih yazar (török történetíró), aki Szulejmán szultán társaságában Fehérvár elfoglalása után megte­kintette a királyok temetkezőhe­lyét, meghatódottan írta le a bazi­likában látottakat, csodálatát el­lenséges szemlélete ellenére sem tudta leplezni. Az István-kori Magyarország­nak ez a kiemelkedően jelentős építménye, a magyar királyok temetkezőhelye a viharos év­századok alatt előbb a török csapatok, később a császári ka­tonák rombolásai nyomán fo­lyamatosan pusztult. Ez az épü­let történelmünk fél ezer évén át olyan volt nekünk, mint az angoloknak a Westminsteri- apátság. Közel húsz magyar ki­rályt és előkelőséget temettek el ide; többek között Szent Ist­vánt, Könyves Kálmánt, II. Bé­lát, I. Nagy Lajost, Károly Ró­bertét, s nem utolsósorban igaz­ságos királyunkat, Hunyadi Má­tyást. Hogy a történelmi Magyaror­szág életében mennyire meghatá­rozó jelentősége volt a baziliká­nak, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy királyaink koronázása csak akkor volt törvé­nyes, ha a szent koronával az esz­tergomi érsek itt koronázta meg a leendő uralkodót. Magát a szent koronát is itt őrizték. Innen lopta el a szent jobbot később Mercuri- us. Sajnos, a királyi csontvázak a bazilika pusztulása nyomán meg­lehetősen összekeveredtek. 1938- ban jelentős munkálatok kezdőd­tek. Ekkor épült fel többek között a fentebb már említett Szent Ist- ván-szarkofágot magában foglaló csarnok, melynek hátterében Aba Novák Vilmos freskói teszik meg- kapóvá a történelmi környezetet. Másfél évtizeddel ezelőtt, 1984-ben egy szakértőkből álló bizottság felnyitotta a Romkert kriptáját, ahová ötven éve vissza­temették a magyar királyok meg­talált csontmaradványait. Az azo­nosítás komoly szakmai próba elé állítaná archeológusainkat, antropológusainkat, de ez a mai napig várat magára. 1965-72 kö­zött - számos régész mellett - fi­gyelemreméltó eredményeket ért el az épület további feltárásában az azóta már elhunyt Kralovánsz- ky Alánnak, akinek sikerült rögzí­tenie a koronázótemplom tényle­ges alaprajzát, Szt. István király kultuszhelyét, a kórus és a szen­tély általános helyzetét. Sajnos néhány nemes kezde­ményezéstől eltekintve mai napig nem történt érdemi döntés a bazi­lika rekonstruálására. Ez nemze­tünk nagy adóssága. Értesülése­im szerint államiságunk ezeréves évfordulóján - legalább részben - megpróbálják. De ez kevés. Lehetőség volna talán rá, hogy nemzeti összefo­gással nagyobb munkára is sor kerüljön. Mert ha a Nemzeti Színháznak (amely nem egyez­tethető össze a Szent István-i Ma­gyarország legnagyobb királyi koronázó templomának jelentő­ségével) olyan nagy a nemzeti identitástudatra gyakorolt hatá­sa, akkor a bazilikáé még na­gyobb. Csak remélhetjük, hogy ezeréves államiságunk évfordu­lója, a kétezredik év eseményei új fejezetet nyithat. KUN SÁNDOR NY. PEDAGÓGUS ÚJSZÁSZ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom