Új Néplap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-07 / 5. szám

2000. január 7., péntek Körkép 9. oldal Max. nulla? Sőt! 2000-ben mínusz nulla! A Westel 900-nál ez is lehetséges. Egyre kevesebbért egyre többet kínálunk. Számoljon velünk! Minden díjcsomagban csökkentettük a havidíjat. Havonta több száz. akár 3000 forintos megtakarítással csoportos kedvezményt kínálunk*, és mostantól új, másodpercalapú Számlázás**, a ketyeg. Érdemes lesz mihamarabb beszerezni egy jó mobilt, nehogy lecsússzon róla... MAGYARORSZÁG PIACVEZETŐ MOBILSZOLGÁLTATÓJA * A kedvezmény összevontan értendő az egy számlán lévő előfizetésekre, amelynek mértéke nem haladhatja meg az adott hónapban számlázott forgalmi díjak összegét. ** Ha 3 másodpercen belül megszakítja a hívást, a beszélgetés díjmentes. A 3 mp-nél hosszabb. de 30 mp-nél rővidebb hívások esetén 30 mp-et számlázunk. A harmincadik mp után a díjszámítás másodperc alapú. További fettételek és információ: 1230 (csak a Westel 900 hálózatából hívható - díjmentesen). 265-9210. ill. az üzletekben. www.westel900.hu A KAPCSOLAT A ház, a fedél, megóv, és biztonságot nyújt egyén vagy család számá­ra egyaránt. A házigazda, miután évtizedek munkájával otthont te­remtett, bizonyos előjogokkal rendelkezik saját lakásában. A vendég­nek pedig nem illik visszaélnie vendégjogával. Mindezek a közhely­nek tűnő kijelentések immár sokadjára veszítik értelmüket és nyer­nek egészen újat a természet szeszélye folytán. Mert az időjárás nem ismer illemszabályokat, és a belvíz az utóbbi hetekben egyre több ház­ban volt félelmet keltő, váratlan vendég. December tizenharmadika — bár nem péntekre esett — sze­rencsétlen nap volt Jászkaraje- nő életében. A megye többi tele­pülésével együtt e községnek is bőven kijutott az égi áldások minden formájából, így elég volt egy kiadós olvadás, és Kara — ahogyan a helyiek hívják — je­lentős része a belvíz fogságába került. — Lassan három hete, hogy éj­jel-nappal dolgozunk — mondta Nagy Béla, aki társával, Bajzáth Lászlóval egy szivattyút kezelve próbálta menteni a menthetőt. — Árkot ástunk, szivattyúztunk, és minden centiméterért keser­ves harcot vívtunk a vízzel, amely rövid idő alatt jó néhány utcát elborított és házat körbe­vett. Most látványos a javulás, de ez minden erőfeszítésünk el­lenére elsősorban a hidegnek, a fagynak köszönhető. A hatal­mas jégfelületek viszont így is vészjóslóak... Vígh Istvánná és férje házában karácsony másnapján „tette tiszteletét” a belvíz. — Este későn jöttünk haza a gyerekektől. Már éppen lefek­véshez készülődtünk, amikor a férjem a hálószoba közepén bo­káig érő vízbe lépett. Később ki­derült, a betonpadlón keresztül Az abádszalóki idősek otthonában Reménykedve köszöntik a millenniumot Az abádszalóki idősek otthonában mindenki nagy reményekkel várta az új, millenniumi esztendőt, aminek vélhetően első tavaszi „meglepe­tése” lesz, hogy bővülni fog az otthon új szociális helyiségekkel, ami azt is jelenti, hogy bővülhet a bentlakásos gondozottak száma. Ok je­lenleg tizenegyen élvezhetik a gondoskodást. Füleki Istvánná, az otthon vezető­je látogatásunkkor elmondta, hogy a belvíz, a sok csapadék okozta problémák miatt tolódik ki tavaszra az otthon új szárnyá­nak az avatása. Pedig jó lett vol­na, ha télvíz idején sor kerülhe­tett volna erre, mert a vezetőnő arról is beszélt, hogy az év végi hidegek és ünnepek táján roha­mosan megnő az otthonba vá­gyók száma. Jelenleg tízen vár­nak hivatalosan arra, hogy beke­rüljenek, amin nem is lehet cso­dálkozni, mert Abádszalók har­madik éve üzemelő intézménye valóban kulturált körülmények között nyújt biztonságot az idős embereknek, akikkel a tágas tár­salgóban találkoztunk. Köztük volt a hetvenkilenc esztendős Majorszki Andrásáé, Annuska néni is, aki mindennapos ven­dégként szeretne ide bejutni. Könnyeivel küszködve mondta, hogy lányaitól elhidegült, és úgy gondolja, itt megtalálná azt, ami­re vágyik: szeretetet és nyugal­mat. Patkó Istvánná, a nyolcvanöt éves Etelka néni, aki tősgyökeres otthonlakó, is ezt a bensőséges nyugalmat dicséri.- Nekem sohasem volt gyere­kem, s amikor a férjem halála után egyedül maradtam, itt talál­tam meg az én családomat — em­líti. Szobatársa, Endrédi Józsefné, a hatvanöt éves Mancika néni is úgymond fogadott lányaként me­sél arról, hogy miután elvesztet­te egyetlen fiát, nem maradt egyedül, hiszen Etelka nénit any­jaként is tiszteli. A rangidős, kilencvenkét esz­tendős Képes Sándor bácsit a szi­ve húzta vissza Abádszalókra. — Tudja, amikor 1993-ban, hat­vanhárom közösen átélt eszten­dő után meghalt a feleségem, fi­aimnál próbálkoztam enyhíteni a fájdalmamat. Meg is kaptam tőlük én minden szeretetet, de nekem idegen volt a nagyváros forgataga, s visszavágytam a szü­lőfalumba. Jól érzem magam az otthonban, hiszen itt nem csak kötelességből törődnek velünk. Szerencsére a gyerekek is sűrűn meglátogatnak. Jöhetnek hosszú időre is, ha kell, mert az én há­zam berendezve várja őket a köz­ségben. Az idős emberek nehezen bír­hatok szóra, ám ha az ember megtalálja velük a tiszteletteljes közös fonalat, akkor emberi sor­sokat hoz a legőszintébb közel­ségbe a nyíltság. Elgondolkodtat­na talán mindenkit az, hogy a legmeghittebb, legkulturáltabb körülmény, a legszívbőljövőbb szakmai gondoskodás sem pótol­hatja azt a szeretetet, amit egy család adhat. Különösen fájdal­mas ez az észrevétel akkor, ami­kor ezek a panaszok úgy törnek fel a megfáradt öreg lelkek mé­lyéről, hogy élnek még olyanok, akik ezt az otthonon kívül, csa­ládtagként nyújthatnák, de nem teszik. Erre a „titokra” próbált rávezetni a nyolcvan esztendős Juhász János bácsi, amikor meg­kérdezte, hogy tudom-e, miért mondják azt, hogy az idős ember újra gyerekké válik. Már csak ud­variasságból is „nem” volt a vála­szom, amikor elkezdte történe­tét. — Tudja, az édesanya, amikor megszüli gyermekét, fürdetés után, amikor törölgeti a csöppsé­gét, össze-vissza puszilgatja an­nak még a popsiját is, hogy „így egyem meg, úgy egyem meg azt a formás kis fenekedet”. Ez az egyszeri asszony azonban meg­öregedett, rászorult arra, hogy a lánya fürdesse, aki azonban nem viszonozta a gyerekként kapott szeretetet, mert vizes törülköző­vel jól elverte a magatehetetlen édesanyja fenekét, hogy többet ne adjon „okot” a fürdetésre. A történet hallatán némi ma­gyarázatra vártam, hiszen én a boldog gyermekkor jegyében vár­tam a csattanót, ami azért így is hatásos volt. Lelkem rajta, de én az öreg hanghordozásából és szemének furcsa, szomorú csillo­gásából azt véltem kivenni, hogy János bácsinak valahonnan is­merős ez az egyszeri asszony. Rá is kérdeztem, a válasz azonban nem oszlatta el kételyeimet, hi­szen így szólt: — Nem, nem, dehogy, csak úgy el kívántam mesélni... A zárókérdés a tanmese után azonban a többiektől kapta meg a választ, hiszen a tagok egyönte­tű véleménye az volt, hogy az ott­honban nagyon sok szeretetet kapnak, jó a koszt és az ellátás, és fürdetéskor sem érzik, hogy ők bizony felesleges nyűgként szorulnak rá a gondoskodásra második gyermekkoruk idején. —pm— Kalmár Jenő vályogházát ma már szinte csak a „szentlélek” tartja egyben. Odabent vödörszámra lehetett lapátolni a vizet. fotó: b. j. Hátul, a melléképületben két hí­zóm is napokig vízben állt. A fagy átmenetileg megkönnyítet­te a dolgunkat, a polgármesteri hivatal embereinek segítségével szárazra került a házunk. Re­Ki az úr a házban? ménykedem is, hátha ennyivel megússzuk, bár megszakítások­kal idestova egy éve tart már ez az áldatlan idő. A kertben las­san minden gyümölcsfánk, sző­lőnk kipusztul, a föld semmit sem terem. Ennyi erővel egy tizedik emeleti panel­lakásban is élhetnénk... Kalmár Jenő egyedül la­kik kicsiny vályogházá­ban. Az átázott épületet ma már szinte csak a „szentlélek” tartja egyben. — Napokkal ezelőtt ön­tött el a víz házastól, ker­testől. Az összes helyiség­ben bokáig jártam benne. Reggelenként az első dol­gom az volt, hogy vödröt fogjak, és kihordjam, ami éjjel összegyűlt. Elég haladatlan munka volt, egy darabig úgy né­zett ki, az utolsó cseppig visszaszivárog. Aztán las­sanként csak fogyni kez­dett, de négy vödör még ma délelőtt is megtelt. Mit mondjak, elég elkeserítő a helyzet. A házam vályog, jó alap­ja sincsen. Itt-ott már a repedé­sek is megjelentek. Ki tudja, meddig tart ki? Másban nem, már csak a jó Istenben bízha­tok... Bugány János is feltört a talajba szivárgott hóié. Azon az éjszakán hajnalig legalább három hektoliter­nyi vizet hordtunk ki vödrönként. Bár a házunk vályog, a falak még bírják. Egyelőre „csupán” az elázott szoba fa­la dobta le a vakola­tot. Balva József akár szerencsésnek is mondhatná magát, hiszen az ő háza téglából épült. Amikor azonban épülete két hétig közel félméteres vízben áll, bármely ingatlantu­lajdonos joggal aggódhat, még ha egy erődítmény falai veszik is körül. — Nemrégen még térdig érő „kacsaúsztató” állt a portámon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom