Új Néplap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-06 / 4. szám

4. oldal A Szerkesztőség Postájából 2000. január 6., csütörtök A mi szemünk is káprázik A minap olvastam, hogy fel­készültek a szolgáltatók az ez­redfordulós dátumváltásra. Mint ahogyan a cikk címe utalt is rá: Lesz villany az ez­redfordulón. Azóta rendben megtörtént az átállás. Ná­lunk, Homokon, a Bátorszőlő úton sem okozott problémát a dátumváltás, ugyanis eddig is hozzá voltunk szokva a sötét­séghez. Itt csak minden máso­dik oszlopon világít egy-egy lámpa, de mostanában abból sem mind. Szóltunk is né­hányszor, hogy jó lenne a vil­lany. Közvetlenül ott, ahol nem ég a lámpa, van egy köz­kifolyó, idejárnak az emberek vízért. A Bátori Kör utcai be­járatának kapuját is ez világí­taná meg. Ennek udvarán van egy nyilvános telefonfülke, ami ugyan ki van világítva, de odáig el is kell botorkálni va­lahogy. Itt van egyébként a környék „bevásárlóközpont- \ ja” is, egy bolt, ahol viszont mindenki megfordul. Járda nálunk nincs. Út van, méghozzá földút. A Bátorsző­lő úton sok idős és rokkant la­kik. Tessék elképzelni, milyen lehet a rossz földúton sötéte­dés után úgy végigmenni, hogy semmit sem lehet látni! Elnézem a tévében, milyen pazar kivilágítás van a váro­sokban. Az ember szeme káp­rázik a fénytől. No, ettől ne­künk nem kell tartanunk. Jól­lehet, a mi szemünk is káprá­zik — de a sötétségtől. (Név és cím a szerkesztőségben) Ezredvég-búcsúztató Sokáig emlékezetes marad a szolnoki II. Rákóczi Ferenc Álta­lános Iskola közelmúltban rende­zett ezredvégi rendezvénysoroza­ta. A Magyarország 1000 éve ké­pekben című kiállítás megnyitó­ja kezdte a programot, játszóház, teaház, 2000 perces sakkjátszma és tábortűz folytatta. A tanulók ünnepi műsora után a tantestü­letből erre az alkalomra alakult kórus nem kis meglepetést oko­zott a gyermekeknek és szülők­nek. Vastapssal jutalmazták a ne­velők énekét, és gyermekpezsgő­vel búcsúztatták a 1999-es évet. Báli Margit szülő „Ezt a fát a nagyapám ültette” Az első kapavágáson már lát vagyunk A jászladányi Idősek Tanácsa, a nyugdíjasklub és a Munkáspárt helyi szervezete az egyesületek, hi­vatalok, üzletek, üzemek és a polgárok segítségét kéri a település szépítéséhez. Községünk útháló­zata mentén több ezer facsemete — gyümölcsfa vagy bármilyen más fajta, amely saját kertünkből telepíthető és nem jelent kiadást — ültetésére van lehetőség. Igényünk a szépre akkor is megvan, ha ahhoz anyagi segítséget nem kérhetünk a nehéz helyzetben lévő önkormányzattól. Egy kis törődéssel azonban mi magunk is sokat tehetünk környezetünkért. Sok fa esett áldozatul az utóbbi években a nemtörődöm­ségnek, a vandalizmusnak és annak az önkényes fa­kivágásnak, amely arra hivatkozással történt, hogy kevés a munkanélküli-segély. Ebbe nem nyugodha­tunk bele. Közös akarattal meg kell próbálnunk pó­tolni elveszett értékeinket, hogy pár év múltán büsz­kén mondhassák unokáink: „Ezt a fát a nagyapám ültette”. Kérjük tehát: lehetőségei szerint mindenki készüljön fel a tavaszi faültetésre! Gavaldik Mihály és Kun József, Jászladány A Fehérlóban meg is szánhattak az utazók Szolnok postatörténetében vég zett kutatásaim során sok olyan információval is találkozom, amelyek talán közérdeklődésre is számot tarthatnak. Köztudott, hogy a kézbesítés és hírközlés igen hosszú fejlődési folyamaton ment keresztül, amíg eljutott odáig, hogy intézményessé vált. Kezdetben szabad és lovas job­bágyokat vettek igénybe a leve­lek, csomagok, tudósítások kéz­besítésére, Mátyás király idejé­ben már postakocsi állt rendelke­zésre. Az államilag működtetett pos­takocsijárat Mária Terézia nevé­hez fűződik, aki 1748-ban elren­delte a személyszállító (deli­zsánsz) járatokat tíz útvonalon. Az 1766-os összeírás alkalmával már megtaláljuk a város két pos­tamesterének (veredáriusának) nevét is, akiket a város fizetett. Nálunk egyfelől politikai okok, másrészt a rossz minőségű utak miatt viszonylag későn alakultak ki a postautak. A Tisza-vidék mocsara igen megnehezítette a közlekedést. Ez az állapot még a XIX. században is fennállott. A szolnoki és környékbeli pos­taiaknak rossz hírük volt. 1847 júniusában például Petőfi sem hagyja szó nélkül Arany János­hoz írott levelében, hogy milyen viszontagságos volt az útja Sza- lontáról Szolnok-Abonyig: „...minden száz lépésen meg kel­lett állnunk, levasvillázni a kül­lőkről a fekete írásvajat...” 1854-ben a város tanácsa kény­telen volt kiállítani az alábbi szö­vegű bizonyítványt: „A folyamo­dó postamesternek a jelenben te­temes veszteségei vannak, mert a képzelhetetlen rossz utak miatt számos lovai eldöglöttek...” A helytartótanács 1787. július 24-én kelt leiratában új postautak építéséről intézkedett. A „Szol­nok települései” című könyv tanú­sága szerint Buda-Sorok- sár-Ócsa-Örkény-Cegléd-Nagy- Abony-Szolnok-Bánhalma-Kar- czag-Debrecen-Nagyvárad állo­másokon haladtak keresztül. He­tenként csak kétszer ment posta Buda felé és ugyanannyi Debre­cen irányába. Vasutak hiányában a posta ak­kor nemcsak levél- és csomag-, hanem személyszállítással is fog­lalkozott. A postaút és a szolno­ki postaállomás révén — amely a Fehérló vendéglőnél, a Tisza-híd szolnoki oldalán volt — a város gazdasági vérkeringése is meg­pezsdült. Nagy József, Szolnok a filatéliai társaság tagja Olvasóink leveleiből váloga­tunk. A kiválasztott írásokat — a levélíró előzetes hozzájárulá­sa nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — fel­dolgozzuk. Névtelen vagy cím­hiányos leveleket nem köz­lünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Szüléinknek — Nánási Kálmán édesapánknak és édesanyánknak, Szabó Eszternek — de­cember 11-én volt az ötvenedik házassági évfordulójuk. A kis családi ünnepségen kisújszállási a Nagykun Tsz-ből is köszöntötték édesapámat. Életéről, mint alapító tagról már korábban ké- szült égy rövid videofilm. Ezt a kis ünnepséget is filmre vették egykori munkatársai. Kereszt- szütéink, Kis Lajos és felesége, Szabó Róza egy héttel korábban — mint annak idején is — tar­tatta a jubileumi házassági évfordulót. Felvételünkön a két örökifjú pár látható. Leányuk, Eszti Négykézláb sem lehet könnyű Olvastam, hogy befedik a sza- joli aluljáró kerékpáros le- és felhajtóját. Örülnünk kellene a hírnek, ha nem okozna nap mint nap bosszúságot sokunk­nak az aluljárós közlekedés. Az átadást követően megen­gedett volt a kerékpárral való lehajtás. Egy-két baleset után azonban tábla jelezte, hogy csak tolva lehet a járgányt használni. Na persze ettől még meredek és veszélyes maradt a lejáró, s a tiltással semmi nem oldódott meg. Nincsenek könnyű helyzet­ben a gyermekek, öregek és rok­kantak. Vannak a településün­kön kerékpárral járó mozgás- korlátozottak, míg mások csak kézikocsival tudnak helyet vál­toztatni. A kézikocsival közle­kedőtől képtelenség elvárni, hogy tologassa azt le és fel, de hasonló a helyzet sok kerékpá­rossal is; leszállnak ugyan, de tolni már nem bírják. Ha már jelzőlámpát tettek ki, vajon miért nem közlekedhe­tünk fenn? Miért ne mehetné­nek át a gyalogosok a zöld lám­pa szabad jelzésekor az út má­sik oldalára? Vannak, akik csak négykéz­láb képesek le- és felmenni az aluljáróban, vagy egyáltalán nem is tudnak, s emiatt a köz­ség központjába sem juthatnak el. De van egy másik problé­mánk is. Az útkorszerűsítés előtt a buszmegállókban fedett váró óvta az időjárás viszon­tagságaitól az utasokat. Most - a préri közepén — süvítő szél­ben, hóban, esőben kell vára­kozniuk a gyerekeknek, kisma­máknak, betegeknek, akiket nem véd semmi, s leülni sem tudnak. Aki teheti, az eső elől az aluljáróba húzódik, s hajön a busz, felsiet a huszonhárom lépcsőn. De erre a mutatvány­ra nem mindenki képes. Tudom, sokba került az út, de úgy vélem, a tervezéskor nem csak a négy sávra kellett volna összpontosítani, hanem azokra is, akik itt élnek, az út mellett. Név és cím a szerkesztőségben Higiénia Kenyeret vennék. Vásárlótársam is kenyeret akar, de neki nem mindegy, hogy melyiket viszi haza. Ezért megtapogatja mindét. A csu­pasz kezével. Eszébe sem jut, hogy a papír azért (is) van kikészítve a polcra. A nagy matatásban az egyik bucit lelöki. Le, a földre. Fel­veszi, visszateszi. Elmegy a gusztu­som a kenyértől. Átmegyek egy kö­zeli nem önkiszolgálóba. Az eladó kiflit rak egy zacskóba. Ujjaival szedegeti, de nincs baj, mert kezén egy másik zacskó van kesztyű gya­nánt. Csakhogy ugyanezzel a kéz­zel veszi el a pénzt is és kotor a visszajáróért. Hasonló játszódik le a húsboltban: pénz és élelmiszer érintkezik egymással; a visszajáró nyálkás a húslétől. Beállók a sorba egy melegszend­vicsért. Egy ilyen helyen nem érhet bosszúság, gondolom! A kiszolgá­ló azonban nagyokat tüsszög és köhög a náthától, míg összerak egy hamburgert. Továbbállok. A piacon kötök ki. Körbejárom a kofákat, nézelő­döm, mi mennyi, mit lehet kapni egy vegyes salátához. Megderme­dek! Nem hiszek a szememnek! Átázott iilepű, farpofáig lecsusz- szant gatyában tesz-vesz az eladó körül az alkalmi segítőtárs. Kifordulok. A fenébe is! Nem va­gyok én túlságosan finnyás?-k­Épül egy híd... Lerakták a tiszaugi híd alapkö­vét. Az erről szóló híradásból tu­dom, a jelenlegi 1929-ben épült. Kilenc évvel a trianoni békekö­tés után a maradék hazában erre is jutott pénz. S ez az, ami engem leginkább elgondolkodtat. Egy vesztes háború után, a gazdasági­lag elszigetelt országban, jóváté­tel fizetése mellett hidat építet­tek a Tiszán. És épültek iskolák, kórházak is. Egy olyan időszak­ban gyarapodott az ország, ami­kor háromszázezer magyar me­nekültjött a Felvidékről, Erdély­ből és a Délvidékről, akiket el kellett tartani, akiknek lakást, megélhetést kellett adni. Most csupán néhány ezren vannak ha­zánkban a délvidéki agresszió elől menekülve, letelepedési en­gedélyre várva, de sokan mindhi­ába. Elgondolkodtató, vajon a má­sodik világháborút követő öt év­tized alatt miért nem tudták meg­építeni a Tiszán és a Dunán a szükséges három-három hidat? Persze nem csak hidak nem épültek, autópályák sem. Ezt is most kell tervbe venni, a gazda­sági és társadalmi átalakulás kö­zepette. Lehet, hogy a felvett köl- csönökön felül éppen ezekből az el nem készült hidakból és autó­pályákból tartottuk fenn az egy­kori életszínvonalunkat? Papp László, Szolnok R í jogosult házi szakápolásra, ki ren­delheti el, mi tartozik a szolgálta­tásba, kit terhelnek az ápolás költsé­gei, vannak-e korlátozások, segíti-e a szolgálat a családtagokat a beteg ott­honi ápolásában? Csupán néhány kér­dést emeltünk ki azok közül, amelyek­re olvasóink érdeklődésére dr. Böjthe Lajosnétól, a Morpheus Betegellátó és Tanácsadó Kft. vezetőjétől kértünk vá­laszt. — A házi szakápolás lehetőségét 1996- ban teremtette meg a Népjóléti Mi­nisztérium. A rendelet kimondja, hogy az otthoni szakápolás a biztosí­tott otthonában vagy tartózkodási he­lyén, kezelőorvosának rendelésére, szakképzett ápoló által végzett tevé­kenység. Ez tömören azt jelenti, hogy csak az a személy veheti igénybe, aki biztosított. Ez természetesen azt is je­lenti, hogy aki biztosított — s akinél a jogszabályban meghatározott egyéb feltételek is fennállnak —, annak jár az ellátás. A házi szakápolás olyan szolgálta­Ki részesülhet házi szakápolásban? tas, amely a beteget illeti meg. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert gyak­ran összetévesztik az otthoni betegfel­ügyelettel. Ez a félreértés sok zavart okozott és okoz még ma is, mert szá­mos család elsősorban az idős család­tag szociális ellátását és napközbeni felügyeletét igényelné. A házi szakápo­lás nem ezt a feladatot látja el. Az otthoni ápolás célja a kórházi ke­zelés elkerülése vagy az ott-tartózko- dás időtartamának lerövidítése. Csak abban az esetben rendelhető a beteg­nek, ha e két kritérium valamelyiké­nek megfelel. Természetesen további korlátozást jelent, hogy nem lehet mindenfajta kezelést otthon elvégez­ni, vannak ugyanis kimondottan kór­házi keretekhez kötött gyógyitó eljárá­sok. Az otthoni ápolás célja a betegség gyógyításán túl még az is, hogy megta­nítsa a családtagokat a beteg ápolásá­ra, a beteget pedig az önápolásra. Ter­mészetesen ezzel rehabilitációs tevé­kenységet is folytat. A házi ápolást a kezelőorvos rendel­heti el. Ki a kezelőorvos? Bármelyik orvos, aki a beteggel biztosítási alapon foglalkozik, mint például a kórházi or­vos, a járóbeteg-szakrendelés orvosa vagy a háziorvos. A már említett rendelet pontosan meghatározza, hogy milyen szakápo­lási feladatok ellátására van lehetőség a beteg otthonában. Ezek elég széles skálán mozognak, a műtéti utókezelés­től az infúzió adásán, a gyógytorna és fizikoterápia alkalmazásán át egészen a beszédtanításig. Természetesen be­letartozik a beteg testi higiénéjének biztosítása, fürdetése, köröm-, haj-, bőrápolás is. A szolgáltatás a beteg számára in­gyenes, mert a társadalombiztosítás az ellátás költségeit az ápoló szervezet­nek megtéríti. A receptre felírt gyógy­szereket, kötszereket, a speciális ápo­lási eszközöket (mankó, támbot, ülő­kocsi stb.) a betegnek kell kiváltania a saját költségére. Egy évben összesen ötvenhat ottho­ni vizitre ad lehetőséget a jogszabály. Ha a betegség miatt ennél többre vol­na szükség, akkor a pótviziteket külön eljárásban engedélyeztetni kell. Egy­szerre tizennégy vizit rendelhető el, de ez szükség esetén ismételhető. A beteg naponta csak egy vizitre jo­gosult. Ez azt jelenti, hogy például ápo­lásban és gyógytornában ugyanazon a napon nem részesülhet a beteg. Egy-egy vizit fél órától három óráig tarthat, attól függően, hogy mit kíván meg a beteg állapota. Egyébként minden szolgáltató előre szerződött havi vizitszámmal dolgozik, amit nem léphet túl, mert a többletvizi­tet a társadalombiztosítás nem fizeti. A vizitszám meghatározása az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és annak megyei intézménye hatáskörébe tarto­zik. Ez az oka annak, hogy néhány esetben a betegek ápolásba vétele ké­sik, ha ezt a betegségük rosszabbodása nélkül el lehet viselni. Ismereteink szerint Szolnokon há­rom ápolási szervezet működik: a Home-Care Kft., a Morpheus Kft. és az Ofisz ’98 Egészségügyi Bt. Egy korábbi információból úgy tudjuk, hogy a me­gyében Mezőtúron, Tiszagyendán, Me- zőhéken,.Tiszafüreden, Kunhegyesen, Kunszentmártonban, Jászberényben, Újszászon, Tiszaföldváron, Abádszaló- kon és Törökszentmiklóson működik még házi szakápolás. A szolgáltatók többsége — egy szervezet kivételével — nem nyújt teljes körű ellátást az ápolás, gyógytorna, fizikoterápia és logopédia körében. Többségük egy-két, esetleg há­romféle szolgáltatást tud biztosítani. A szolgáltatás szabályai azonban minden olyan szervezetre vonatkozóan azonosak, amelyek társadalombiztosí­tással kötött szerződés alapján végzik munkájukat. Ennek pedig a leglényege­sebb eleme az, hogy a beteg számára a szolgáltatás ingyenes.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom