Új Néplap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-20 / 16. szám

4. OLDAL SZERKESZTŐS ÉG POSTÁJÁBÓL 2000. Január 20., csütörtök Olcsó húsnak híg a leve V Egy cipőüzlet szezon végi kiáru­sításában harminc százalékos kedvezménnyel vettem egy pár divatjamúlt csizmát az elmúlt év tavaszán. A lábbeli bőr felsőrésszel, bundabéléssel, műanyag talppal készült, gondoltam, pár évig megteszi. Csak a novemberi hi­degben került elő, de bár ne úgy lett volna! Néhány száz méter megtétele után - mert azután buszra szálltam - leesett a sarka. Szerencsére a buszon megtalál­tam lábbelim darabját, s már in­dultam volna tovább a dolgomra, amikor 20-25 lépés után levált a másiknak a talpa a sarkával együtt. Kényszerhelyzetben vol­tam, csal/hazafelé indulhattam dolgom/végezetlenül, hiszen megsemmisült a vadonatúj láb­belim/A buszmegállóban vára­kozva összefutottam egy ismerő­sömmel, akinek elpanaszoltam a történteket. Ő is hasonlóképpen járt a sze­zon végi kiárusításban vásárolt csizmájával, csakhogy ő már fel sem húzhatta, mert a cipő talpa már a dobozban, állásában szét­morzsolódott. Totyogva a jeges, vizes, latya­kos járdán, a harisnyám talpán tettem meg az utat hazáig. Olcsó húsnak híg a leve - mondhatnánk. A leértékelt árun nincs garancia. De hiába is adná­nak, tavasszal, nyáron nem hor­dunk téli holmikat. Érthető, hogy a kereskedelem meg akar szabadulni (olykor több éves) raktári készletétől, de talán a szemétre való, használat­lan holmikat mégsem kellene pi­acra dobni — még kiárusítás cí­mén sem. ______________________ F. IMIÉ, SZOLNOK T iszasüly legidősebb polgára Kedves ünnepség színhelye volt a közelmúltban a tiszasülyi kilencvenhét éves Pintér Jánosné otthona. A település önkormányzata és a társadalmi szervezetek a születésnap alkalmából virágcsokorral és ajándékkosárral köszöntötték a község legidősebb polgárát. (BEKÜLDÖTT FOTÓ) / . A nyugdíj maradt a régiben így is, úgy is csak úgylehet, ahogy a kormány akarja - fogal­maztam meg annak idején a ré­giókialakításról alkotott, a lap ha­sábjain is megjelent vélemé­nyemben. Megállapításom az Al­kotmánybíróságnak a tavalyi nyugdíjemelés törvényességét ki­mondó határozatára is áll. Sok idős ember reménykedett egy egész esztendőn át, de hiába. A megélhetési és lakásfenntartási kiadások változatlanul óriási gondot jelentenek a többségnek, s túlmutatnak a 11 százalékos emelésen. Egyetlen bűnöm, hogy építet­tem egy kétszobás házat az „át- kosban” - minden támogatás nél­kül. Negyven évi köztisztviselői munka után úgy gondoltam, egyedül is képes leszek fenntar­tani azt nyugdíjas éveimben. Na­gyon elszámítottam magam. Ak­tív koromban a fizetésem nem akart emelkedni, most meg a nyugdíj az, ami nem akar igazod­ni az élethez. Egyik parlamenti pártunk pro­minens személyisége azt nyilat­kozta, hogy „nyugdíjügyben a ta­valyi döntést az tette szükséges­sé, hogy a Horn-kormány által hátrahagyott, súlyos gazdasági következményekkel járó problé­mák kezelése felemésztette az emelés pénzügyi alapjait.” Ez indok? A jogállamban a szerzett jog is számít. Ezzel szemben manap­ság más érdekek érvényesülnek. Hosszú távra konzerváljuk a nyo­morgók életkilátásait... SZ. P., JÁSZAPÁTI Még mindig a szajoli aluljáróról A lap január 6-ai számában megjelent olvasói levél szerzőjét szívesen elvinném a helyszínre, hogy vé­leményét felülvizsgálja. Az igaz, hogy az átadás napján még nem volt figyelmeztető tábla a lejárónál - ugyanis ekkor kértük a kivitelezőtől annak kihe­lyezését -, de ez napokon belül megtörtént (az em­lített balesetek ezután következtek be). A kihelye­zett tábla csupán kér és nem tilt; saját felelősségére mindenki úgy száguldozik, ahogy akar, de másokat ne veszélyeztessen. A le- és felhajtó meredeksége a szabványban megengedett ér- : ....„..... té k alatt van. Tudom, hogy vannak olyan idős, beteg emberek, akiknek nehezükre esik akár a lépcsőn, akár a le- és felhajtón közle­kedni, de kérdezem; a felszí­nen, a négy sávon való átjutás mennyi időbe telne és mennyi­vel lenne könnyebb? Mennyi ideig kellene a 4-es út forgalmát leállítani, amíg a gyalogosok, járművek keresztirányú forgalma lebonyolódna? Én még nem tapasztaltam és nem is hallottam olyat, hogy valaki csak négykézláb tudott volna itt közlekedni - hacsak nem a maligánfok okozott ne­ki ilyen problémát. Olyanról pedig egyáltalán nem tudok, aki a köz­ség központjába azért nem jut el, mert aluljárón kellene mennie. Olyanokról viszont egyre többet hallok, akik dicsérik, mert biztonságos, mert a gye rekeket nyugodtan elengedhetik, mert nem kell vá rakozni stb. m ke Nekünk örömünkre szolgált, hogy annyi tárgya­lás és huzavona után mégis sikerült lefedetni a le- és felhajtót (amit a közútkezelő kht. finanszíro­zott), a lépcsőlejárók lefedését pedig pénzügyi le­hetőségeink szerint igyekszünk minél hamarabb megoldani. Nem tudom, hogy a levél írója mikor járt a kör­nyéken, de egy biztos: a két buszmegállóban a fe­dett várók december 23-án elkészültek. Pénzügyi lehetőségeink függvényében a Népfront út végén lévő, valamint a Fő út I. szám előtti buszmegállókba is ha­sonló fedett váró építését ter­vezzük. A 4-es út tervezése­kor figyelembe vették az ide vonatkozó előírásokat, éppen ezért kellett a sokkal drágább aluljárót megépíteni - ami pontosan az itt élők biztonsá­gos közlekedését hivatott szolgálni. Tudom, hogy a község megosztottságát a jelen­legi helyzet felerősítette, hiszen az átjárhatóság csak két csomópontra szűkült, de sajnos az előírá­sok többet nem tesznek lehetővé. Kérjük ezért szí­ves megértésüket és a helyzethez való alkalmazko­dásukat. Fogadóóráink, nyílt testületi üléseink al­kalmat kínálnak a személyes kapcsolattartásra. Ezeken a találkozókon a település lakóit érintő problémák bármikor megbeszélhetők és tisztázha­tók - és fogadókészek vagyunk a javaslatokra is. HAMAR MIHÁLY ALPOLGÁRMESTER Fogadóóráinkon, nyílt testületi üléseinken a problémák megbeszélhetők... Sajnos, ezután már nem találkoz­hatunk. Nem mondhatjuk el, mi történik velünk... Hatvanegy éves korában, ez év január 10-én vettünk végső búcsút a rákóczifalvi római katolikus te­metőben egykori szeretett pedagó­gusaiktól, Házi Imréné tanámő- tőL lúcsúzunk ’apcsolatunk 1985-ben kezdő­dött, amikor megkapta az 1. c osztályt. „Csibéim” voltunk neki, így szólított valamennyiünket. Mozgékony, lelkes kis csapatun­kat odaadással óvta, nagy türe­lemmel figyelt ránk, tanított meg bennünket a betűvetésre. Regge­lenként az iskola kapujában várt ránk. Nagy-nagy tisztelettel és szere­tettel búcsúzunk és emlékezünk a mi egykori meleg szívű tanárunk­ra: _______LASZKÁCS RÓBERT, RÁKÓCZI FALVA E lég egy hibás rugó... Nem foglalkoztam a vasutas- sztrájkkal, de a lapot rendszere­sen olvasom, és nem kerülték el figyelmemet az olvasói vélemé­nyek. Elgondolkodtatott annak a huszonnégy éves hölgynek a kérdésre adott válasza, aki azt mondta: ....tanuljanak, képez­z ék magukat, és keressenek job­ban fizető állást”. Furcsa állás­pont. Mindenekelőtt azért, mert a diplomások között sok az ál­lástalan, és nagyon kevés az olyan is, akinek jól fizető állása van. Másrészt, ha feltételezzük, hogy a váltókezelők diplomát szereznek, ki dolgozik majd a sínek mellett? Egy régi olvasmányélmé­nyem jutott eszembe, s csak azért idézem fel, mert tanulsá­gos. Hazament az író a szülőfa­lujába, rokoni látogatásra. Ép­pen akkor elromlott az órája. Rokonai mondták, van a falu vé­gén egy órásmester. Az író elment hozzá, és nagy meglepetésére volt iskolatársát ismerte fel a mesterben. Örültek egymásnak s elmondták, ho­gyan alakult a sorsuk. Az órás keserűen panaszkodott: Te vit­ted valamire, de én itt ragadtam a falu végén egy órásműhely­ben. Közben végzett az óra javítá­sával. Nem volt sok baja — mondta -, csak egy kis rugót kellett megigazítani benne. Az író erre azt felelte: No, látod, ba­rátom! Csak egy kis rugó — és megállt az egész szerkezet... _____________V. EMMA, SZOLNOK 0 50 egyforintos jótékony célra Múlt év novemberében Szakácsi Orsolya osztálytársunk javasla­tára meghirdettük iskolánkban az egyforintosok jótékony célú gyűjtését. A tanulók lelkesen gyűjtötték az aprópénzt, gyor­san szaporodott az osztályper­selyekben az összeg. A szülők, ismerősök is segítették a diáko­kat a feladat teljesítésében. December közepén számol­tuk meg az összegyűlt érméket: 4 050 forint lett a végső összeg, amit az Aranyág Alapítvány ja­vára utaltunk át. Igaz a mondás: sok kicsi sokra megy. Nagyon boldogok voltunk, hogy bár ilyen kis összeggel is, de hozzájárulhattunk a szegény, beteg és elhagyatott gyermekek támogatásához. GÓLYA FLÓRA, TISZAÖRS 5. OSZTÁLYOS TANULÓ Olvasóink leveleiből váloga­tunk. A kiválasztott írásokat - a levélíró előzetes hozzájáru­lása nélkül, mondanivalójá­nak tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. AZ OLDALT SZERKZSZUi KÁCSOR KATALIN V Cserébe a kapott útravalóért Mezőtúr jeles művészeket, tudósokat adott az országnak, a világnak. Közülük a het­venéves Veress Miklós megfogadta művész oklevele kézhez vételekor, hogy azt Mező­túr dicsőségére fogja kamatoztatni. így tör­tént. Ahogyan ő fogalmazott, annyi útravalót kapott itt­honról, hogy élete meghatározója Mezőtúr maradt, pedig 1952 óta Budapesten dolgozik. Bevitte szülő­városát az Iparművészeti Múzeumba, s vitte tovább népművészeti motívumainkat a világ művészeté­nek tárházába. Igen sok, értékes alkotását ajándé­kozta már a városnak, melyeket saját költségén ké­szített. Legutóbb Teleki Blanka alakját mintázta meg a gimnázium százéves évfordulójára. Csodálatos munkája Szent István király és felesége, Gizella megalkotása, akik a mezőtúri korsó alakjából emel­kednek ki: „A honalapító királynak mezőtúri fun­damentuma lesz” - áll a Szent Istvánt és Gizellát ábrázoló alkotáson (képünkön). Veress Miklós hetvenévesen az összes alkotását szülővárosának ajándékozta. Végakarata, legna­gyobb álma az, hogy az egykori Úri Kaszinó gyö­nyörű épülete - mely ma igen elhanyagolt állapot­ban áll, üresen - múzeum legyen, s befogadja a tú­ri születésű emberek kiváló alkotásait. „ Bízom abban, hogy sokaknál termékeny földbe hull majd a kikelni vágyó magom!” - fogalmaz ba­rátjához írt levelében. Reméli, hogy a város vezetése megérti szándékát és a hányatott sorsú kaszinó (később tiszti klub) városunk kultúrájának fellegvára lesz. Vágya csodá­latos és nem megvalósíthatatlan. Rajtunk, mezőtú­riakon múlik. __________________TÓTH BOLDIZSÁRNÉ, MEZŐTÚR T i.ini^riir■■ ni^ ^■ 'nmwnTiiiiiiinrnT.'ir' ■rwv^w^wMi^^.aae« Az Alföld festőjének arcképéhez Tanítómesterünk is volt Örömmel olvastam Korda Béla kiállításának megnyitójáról szóló tudósítást az Új Néplapban és a Jászkun Krónikában. Annál is inkább, mivel a festőművészhez engem, bennün­ket kollégistákat, a volt szolnoki Mészáros Lőrincz Népi Kollégium tagjait sajátos, szoros kapcsolatok fűztek: egy időben ugyanis kollégiumunk igazgatóját is tisztelhettük benne. Nemcsak az intézmény megszervezésében vett részt 1946-ban, igazgatását is vállalta odaadóan, mindaddig, amíg nem szólította el tőlünk Pécsre az újabb feladat — ha­sonló okból. Nemcsak tiszteltük, szerettük is őt megértő, meleg emberségé­ért, ahogyan viselte gondunkat vidékről, faluról felkerült, sze­gény sorsú szülőktől származó kisdiákokét. Éreztük, milyen mélyen együtt érez velünk, ahogy tanított, nevelt bennün­ket. S hogy milyen erős gyöke­rei voltak ennek az érzésnek, most, a tiszteletére rendezett emlékkiállítás képei is meggyőz­hettek bennünket, akik ott szo­rongtunk a barátok, ismerősök, művészetkedvelők sokaságá­ban. Jólesett látni, hogy sötét tó­nusú képein is, amelyek a küz­delmes paraszti élet drámáját fe­jezik ki, hogyan süt át a melen­gető humánum. S hogy a lovas ábrázolásaiban - hány és hány változatban szerepelnek a tárla­ton — festette, rajzolta őket, mennyire az ember és ló kap­csolata érdekelte - a szépségük mellett. Érdekes mód sok mindent mi is, akik a közelében élhettünk, csak most tudtunk meg róla, a tárlat gazdag dokumentumanya­gából. Ugyanis személyes dolga­iról nemigen beszélt nekünk, rejtőzködő lélek volt - ebből a szempontból —, szerénysége nem vitte rá. Arról például, hogy megjárta tizenhét évesen a há­ború poklát - olasz fogságba is esett -, s hogy ott volt a máso­dik háborúban is — ráadásul '44-ben kisúji házát bombatalá­lat érte -, s odaveszett addigi munkáinak nagy része. De nem „büszkélkedett” azzal sem, hogy részt vett a Márciusi Front megalakításában és az ellenállá­si mozgalomban. Művészi sike­reiről is alig tudtunk valamit, hogy képei eljutottak a főváro­son kívül Európa néhány nagy­városába is. Egyébként, míg bennünket „igazgatott”, nem­igen maradt ideje festésre, rajzo­lásra, művészi munkára. Arról is csak most és itt hallottunk, hogy az angol királyi lovasiskola fes­tőjének is felkérték, ám ő eluta­sította a rangos ajánlatot, inkább maradt itthon, Kisújszálláson, ahol — mint a kiállításon megje­lenő kisújiaktól is hallhattuk - otthonának ajtaja mindig nyitva állott a város paraszti és haladó értelmiségi köreinek képviselői előtt, és hogy a fiatalokat feste­ni, rajzolni tanítsa. Nem volt véletlen, hogy erő­sen vonzódott a népi írókhoz, Veres Péterhez, Szabó Pálhoz, továbbá Móricz Zsigmondhoz, akiknek olvasását előszeretettel ajánlotta figyelmünkbe. S a nép­dalok! Ahogy a kiállítás megnyitóján felhangzott egyik kedvence - a Lóra, csikós, lóra! -, átmelege­dett a szívünk, s az érzelmek szárnyán visszarepültünk azok­ba az időkbe, amikor vele együtt dalolgattunk, lelkesen. Szerepel a tárlaton egy olaj- kép; a leghatalmasabb a mérete­iben is. Egy szegény parasztem­ber van rajta, kicsit görnyedt, ta­lán alázat van benne, levett fő­vel, kalapja a földön, lába mel­lett. így dukált ez valamikor, ha a hivatal előtt kellett állni; ke­zében azonban bot, erősen szo­rítja. Ahogy nézegettük, néztük határozott tekintetét, amely messzire lát, szinte hallottuk őt, tanítómesterünket, aki egyko­ron az emberi méltóságról, a helytállás kötelességéről oly szépen és bátorítón beszélt. Mindezek, úgy vélem, talán gaz­dagíthatják a képet, amelyet az utókor alkothat Korda Béláról, aki nemcsak művészként, sze­rintünk emberként is maradan­dót alkotott. EGY VOLT NÉPI KOLLÉGISTA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom