Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)

1999-10-17 / 42. szám

1999. október 17. ★ KÖZELRŐL ★ 5 „Szolnokon dőlt el. mii en ember leszek” munka mellett három gyer­mek édesanyja vagyok, én viszem őket iskolába, én hozom el őket onnan, dél­után tanulok velük. To­vábbá jelenleg pénzügy­jogot is tanítok. És mint minden magyar nő, ház­Hogy én most kormányfő felesége vagyok, azt egy élethelyzetnek tartom, melyben az ember olyan élményeket szerezhet, melyek — bár csak a jelenlegi helyzetben élhetőek meg —, örökre meg­maradnak, és akkor is hasznosíthatóak lesznek, ha a család körülményei és helyzete megváltozik. - Említene néhány példát? — Nagyon hasznosnak tar­tom mindazt, amit a proto­kollosoktól tanulhattam mind a külföldi, mind a ha­zai utak során. Az is fontos, hogy az ember közszereplé­sei során tudjon megfelelően helytállni nagyobb reflektor- fényben. Számtalan érdekes emberrel — politikussal, üz­letemberrel, művésszel — is­merkedtem meg, sokat tanul­tam az Európai Unióról, az egyes külföldi államok irányí­tásáról, gazdaságuk működé­séről. Ami pedig az élménye­ket illeti, megemlíthetném azt az utamat, amikor az Erdélyi Református Nőszövetség meg­hívására Marosvásárhelyen jár­tam. Nagyon nagy szeretettel fo­gadtak. Tudtam, hogy ez nem annyira a személyemnek szól, ha­nem inkább annak a ténynek, hogy az ottani magyar hölgyek két napot együtt tölthettek a magyar miniszterelnök feleségével. Ezál­tal valamilyen formában azt is át­élhették, hogy a magyar nemzet ré­szei. Bevallom, nagyon meghatód­tam, és ez az élmény is fontos útra- való lesz egész életemre. szilvási Dr. Lévai Anikó a Magyar Ökumenikus Sze­retetszolgálat aktivistájaként a napokban szülővárosában, Szolnokon adott át iskolai padokat és székeket. A Zöld Iskola aulájá­ban felstócolt asztalok, székek között ül­tünk le néhány percre, s elsőként arról be­szélgettünk, vajon vannak-e a miniszterel­nök feleségének „hivatalból” teendői. — Magyarországon van hagyománya annak, hogy egy közjogi méltóság felesége közszereplést vál­laljon. Például Göncz Árpád köztársasági elnö­künk felesége, Zsuzsa néni felkarolta a mozgás- sérült gyermekeket és megalapította a Kézenfog­va Alapítványt. Az ő tevékenysége csodálatra mél­tó. Én is úgy vélem, hogy ha valaki, akár áttétele­sen is, de bizonyos „tisztségbe” kerül, akkor az kötelezettségekkel jár. Mindezt szívesen csiná­lom. Amúgy számomra ez a fajta munka nem új. Ügyvédként több egyesület, alapítvány létrehozá­sában és jogi képviseletében vettem részt. Példa­ként említhetném a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatot, mely 10 éve alakult a lakásunkon, és azóta is sikeresen működik. Az elmúlt másfél év­ben is sokan megkerestek. Ha tehetem, és a célok­kal egyetértek, akkor igyekszem segíteni és a munkában részt venni. A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálattal nagyon sokat dolgozom együtt, segítünk az árvíz által tönkretett óvodák és iskolák felújításában a Bodrogközben és Kár­pátalján. Legutóbb pedig a Nemzeti Lovardában jártam, ahol autista gyermekek­nek szerveztek lovasterápiát.- Szolnokiként egykori is­koláját, a Verseghy gimnáziu­mot is segíti. — Az túlzás, hogy segítem, mindössze egy-egy csomag am FOTÓ: BARTALOS könyvet küldtem karácsonykor és tanév vége tájt azzal a kéréssel, hogy a legjobban tanuló diákok­nak adják. Szerencsére sok ilyen diák akad a gim­náziumban. — Mennyire sikerült megőrizni az egykori szol­noki kötődéseket, kapcsolatokat? — Gyakran látogatok haza szüléimhez, testvé­reimhez. Most is az „igazi” otthonomból, a Ró­zsa utcából érkeztem. Tizennyolc éves koromig itt éltem, egyetem után itt voltam ügyvédjelölt, te­hát itt tanultam a szakmát. Ügy érzem, az, hogy milyen ember vagyok, itt dőlt el. Ez mindenképpen meghatározó. — Azzal, hogy a férje miniszterelnök lett, minden bizonnyal gyökeresen megváltozott az életük. — Gyakran teszik fel nekem ezt a kérdést. Bármennyire is hihetet­lenül hangzik, de nem változott meg. Férjem közszerepléseihez volt időm hozzászokni. Tíz éve, 1989. június 16-a óta Orbán Vik­tort mindenki ismeri. Az utcán nem tudtunk úgy végigmenni, egy moziba, kávéházba beülni, hogy fel ne ismerjék. Mindeköz­ben én megpróbálom saját élete­met is élni. Korábban is volt és most is van munkahelyem. A kö­telezettségek és az alapítványi A napokban színvonalai és megható rendezvénynek * adott otthont a szolnoki Hozam Klub. Megyénkben ugyan|é itt osztották kiÇtso alkalommal az Év Mecé­násaidat,. A z elismerést jegy gazdálkodó szervezet és egy Magánszemély vehette át. Ennyit a száraz tények- ről. Mi áz utóbbi kategória győztesével beszélgettünk, - s ez a beszélgetés sokkal |öbb volt, mint egy szokvá- nyos interjú. A mecénás helyett ugyanis egy EMBER osztOtlSfinég velünk gondolatait. Az év mecénása Önök milyennek képzelnek egy mecénást? Őszintén be- ! vallom, én eddig úgy hittem, J " az adakozás alapvető feltétele a pénz. Pedig nem egészen így van. Elég, ha tőkéje van hozzá az embernek. S ezt a tő­két képezheti akár szeretet- : bői, segítőkészségből is. Mindezt az év megyei mecé­nása, a 84 esztendős, szolno- 1 ki Gondos Béláné értette meg velem, meglepően egyszerű I módon: „csupán” a saját éle­téről mesélt.- Pedagóguscsaládban születtem, mi más lehettem ; volna, mint tanítónő. No nem muszájból, hiszen az már ko­rán kiderült, hogy különös ér- I zékem van a gyerekekhez és a beteg, elhagyatott emberek- ; hez. Kalandos, olykor keser­ves, mégis vidám fiatalságot éltem át. Másfél évig például amolyan klasszikus tanító voltam egy apró, 129 lelket számláló felvidéki falucská­ban. Később Szolnokra kerül­tem, de itt is a hivatásomnak éltem. Általában kicsiket taní­tottam, de volt idősebb, nap­közis osztályom is. Velük annyira „összenőttünk”, hogy délutánonként alig akartak hazamenni. Egy nagy szomorúság azonban beárnyékolta az éle­temet. Három gyermekem kö­zül Dénes fiam betegen szüle­tett. Fogyatékossága esendővé és érzékennyé tette, én pedig tudtam, csak a szeretetemmel segíthetek rajta. Megadtam neki mindent, amit lehetett. Vigyáztam rá, és talán ennek köszönhető, hogy 44 évesen, csak néhány esztendeje távo­zott el közülünk. Azok a he­tek és hónapok nagyon nehe­zek voltak. Csupán az tartott életben, hogy éreztem: szere­tet vesz körül. És persze az unokáim, akik imádni valók, és mindig a boldogság fényé­vel ragyogják be a napjaimat. Ezután kezdtem el havon­ta segíteni a mozgássérültek megyei egyesületét. Nem is értem, miért kaptam ezt a gyönyörű díjat, hiszen olyan kis összegeket tudok csak ad­ni abból a 30 ezer forintból, hogy igazán nem érdemeltem meg... Egyébként a nyugdí­jamra nem panaszkodom, ed­dig még mindig be tudtam osztani, és lám, még másnak is jut belőle. Persze elégedet­lenkedni, haragudni más mi­att sem szoktam. Olyan rövid ez az élet, igyekszem inkább mindenben meglelni a pilla­nat örömét. Mert minden nap­ban van valami jó, csak észre kell venni! Egy kis „injekció”, ami segít megérni a másna­pot. Szerencsés vagyok, mert alapvetően derülátó a termé­szetem. Szeretek mindenkit: az embereket, a gyerekeket, a virágokat, a zenét és a táncot. Haragosom soha sem volt, szerétéiből vagyok. Persze ve­lem is előfordul, hogy rossz kedvvel ébredek, vagy elszo­morodom, de olyankor elkez­dek énekelni. Először csak szomorkás dalok jutnak eszembe, aztán jön a többi, és azon veszem észre magam, hogy kiénekeltem a bánato­mat. Mostanában viszont csak örömömben énekelhe­tek, mert amellett, hogy má­sokon segíthetek, különös boldogsággal tölt el, hogy a dédunokám születését várha­tom. Bugány János — Ügy tűnt, törzsrajongóik is vannak.- Igen, van egy szépszámú társaság, amelyik mindenhová elkísér bennünket. Ide most csak húszán tartottak velünk. Jöttek volna többen is, de mondtam: ácsi, gyerekek, még­iscsak zártkörű rendezvény.- Szolnokról mi jut eszébe? — Egyik zenésztársunk test­vére ott él. Meg a művelődési központ, szoktunk ott fellépni. — l-egközelebb mikor?- Előreláthatólag december­ben.- Az utolsó szó jogán mit mondana el? — Nagyon finom volt az ökör, ilyen jót még soha, sehol nem ettem. J. Zs. Csípős szél nyargal a gát tetején, aztán bukfencezik egyet, beletép a fák lombjaiba, bekúszik a vastag pulóverek alá. A nyárson ökör forog, színes sátrakban jókedvű vendégse­reg. Nem messze — elkerítve — kecskék, lovak, birkák. A ti- szasülyi határban lovas hintó kanyarog, nyomában porfel­hő kerekedik. Egy farmon vagyunk — több kilométerre a la­kott településektől —, egy jótékonysági rendezvényen. A nap sztárja a sülyi tanyavilágba ellátogató Budapest Ragti­me Band (és a házigazda Foltos névre hallgató kutyája.) A zenekar Szentiványi András gazdálkodó lakóépülete előtt a homokos fövenyen kétórás, fergeteges koncert adott a vi­szontagságos idő és az nyársra húzott ökör felől szálló fojtó füst ellenére.. A zenerajongók gyűrűje is mind szorosabbra zárult körülöttük. A bátrabbak még táncra is kerekedtek Gayer Ferenc zenekarvezetővel, bő­gőssel egy valódi, működő bú­bos kemence mellett váltot­tunk néhány szót. — Hogy kerültek Tiszasüly- re? — Hívtak, jöt­tünk. Óvodá­sok,: iskolások alapítványá­ra utalják át az itt össze­gyűlt össze­get. Egyéb­ként, ha tu dunk, szíve­sén segí­tünk, kü­lönösen a gyereke­ken.- De miért éppen itt, ahol a madár se nagyon jár?- Az igazság­hoz tartozik, hogy a há­rátom. Másrészt csodálatos az itteni táj. Három éve magam is vásároltam Tiszasülyön egy hétvégi házat, ahová lejárok a családommal, barátaimmal. — Gyakran zenélnek? — Most koncerteztünk tíz napig Németországban, és ezen a héten például négy fel­lépésünk volt. - Sikeres ven­dégcsalogatónak bizonyultak. Sokan épp az Önök kedvéért jöttek el. Mi a titkuk?- A jót „megveszik” az em­berek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom