Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)
1999-09-12 / 37. szám
19Sà. szeptember 12. ★ KÖZELRŐL ★ 3 A barátság tábora A csendes főutcán csak néhány kerékpáros kanyarog. A napfény erőtlenül hull alá a magasból. A Tlsza-par- ton már az ősz színezi a lombokat, a füvet harmat áztatja. Két hétig — immár ötödik alkalommal — erdélyi képzőművészeknek ad szállást és ihletet Kőtelek. Sajnos egyiküket útközben érte utol édesapja halálhíre, így ő azonnal visszafordult. De tizenegyen maradtak. Hogy maradandót alkossanak. Egy kőtelki származású jogászt néhány éve Romániában járva elvarázsolt a makfalvi képzőművészeti alkotótábor hangulata. Elhatározta, ő is szervez hasonlót. A következő esztendőben már tíz erdélyi művész habzsolta — szavaikkal élve — a Tisza-par- ti hangulatot. Azóta várják a szeptembert, hogy ismét jöhessenek. Azt mondják, ez már nem tábor, több attól. Úgy / hívják: barátság. Az itt töltött idő alatt több tucat mű születik, amelyekből helyben kiállítás nyílik majd. A művelődési ház folyosóján keményen koppannak lépteink. A nagytermet beárnyékolják a kinti fák lombjai, | csak a neonlámpa sercegése hallatszik. Egy asztal fölé ősz hajú férfi hajlik. Kezében ecset. Megzavarjuk Kedei Zoltánt, a rangidős festőművészt, aki pedig a csendet szereti, a magányos alkotást. Most — alkalmazkodva a körülményekhez — vízzel hígítható festékkel dolgo zik. Az olajfesték otthon várja marosvásárhelyi galériájában, ahol naponta többen megfordulnak, mint a helyi múzeumban. A hét venéves mester az abszolút gondolatot, érzést igyekszik képi síkon megjeleníteni, a földi és a spirituális világot összekötve. Állandóan visszatérő motívumai: a madár, a nő és a kereszt. Műveit Ja pántól Kanadáig szerte a világban ismerik. Megrendelésre soha nem készít semmit, nem kommerszizálja a művészetet. Ezt megfogalmazva fázósan összehúzza magán kardigánját. Ki tudja, mire gondol... A merről a maró szag terjeng, ott találjuk meg Sándor János fafaragót. Diófa deszkákra és esztergált, gőzölt bükkfa „tányérokra” varázsol a valóságból táplálkozó csodálatos mesevilágot. Pávát, életfát, csodaszarvast. És készít címert, emlékművet. Mint mondja, ! a nemesi címereknek mostanában igen nagy a keletje. Egyre többen rendelnek faragott elmert (ha már kutyabőr nincs), hogy aztán lakásukban a fő helyen díszelegjen. Sándor János soAhol az életnelTnincs értéke ✓ latot. Miután „megálmodja” következő művét, kezébe veszi a vésőt meg a bunkót (egy fa kéziszerszámot, mellyel a vésőt üti), és alkotni kezd. A különféle méretű vésőket behunyt szemmel is megtalálja, a fa pedig engedelmesen forgácsolódik keze alatt. Jó a munkáira nézni, életigenlést, örömöt sugároznak. A barátságos fafaragó nem is tagadja, művei a szeretetről szólnak, mert az a legfontosabb a világon. Talán ezért fogadták Franciaországban is ugyanolyan nagy szeretettel, mint itt, a Tisza-par- ti kisközségben... A Tisza-parti fák rejtőzködő árnya alatt egy feldöntött széken ücsörög Fekete Zsolt festőművész. Balján — a földön - félliteres ásványvizes palack, jobbján egy pohárban zöldes lé, szanaszét festékestubusok. Akvarellképet készít a templomról. Ezt egyetlen évben sem mulasztja el, immár ötödjére. Elsősorban a semmihez sem hasonlítható táj, a Tiszaaz alföldi csend miatt tér vissza újra és újra. Szeret itt lenni, otthon érzi magát, hozzátartozik az életéhez. Ezt a hangulatot igyekszik megörökíteni ecsetvonásaival a papíron. Először azt mondja, semmi sem változik, aztán megállapítja, öt év alatt nagyobbak lettek a fák, ő meg öregebb és rosszkedvűbb. Közben delet harangoznak. Fekete, Zsolt kissé felemelkedik a székről, s a templom felé fordulva megemeli Sur- da-kalapját. Aztán mentegetőzni kezd, gyorsan szárad a festék. Megértjük... Elköszönünk, de sokáig cseng még a fülünkben a harang egyre halkuló hangja. És a szavak a barátságról, Erdélyről, a magyar kultúra, nyelv, művészet bölcsőjéről, a magyar ember drámai küzdelméről. Mert hisz az viszi tovább az életet... J.Zs. Kambodzsa, Angola. Távoli, egzotikus országok, mégsem tartoznak a közkedvelt turistacélpontok közé. Mindkettőt polgárháború sújtotta az elmúlt években. Az épületeket szétlőtték, az utakat, hidakat felrobbantották, az egyébként is kezdetleges infrastruktúrát tönkretették. Vass György rendőr alezredes ENSZ-megfigyelőként járt ezekben az országokban. Kambodzsába 1992 májusában utazott ki. A világszervezet megbízásából közel huszonkétezren vigyáztak a közrendre és a választások tisztaságára. Tizennégy hónapig élt a távoli országban, főként a vietnami határ vidékén. A meglehetősen elmaradott térségben a legnagyobb gondot talán a tisztaság, pontosabban annak hiánya okozta. A vizet még mosdásra is csak úgy használták, ha előbb Neomagnol tablettával fertőtlenítették, a legyek, csótányok és egyéb rovarok állandóan hemzsegtek körülöttük, disznókkal és más háziállatokkal bármikor találkozhattak az utcán. Az európai ember számára taszító körülmények és a szegénység ellenére azonban — úgy tűnt számára — az ottani emberek boldogok. Mindenki mosolyog, s az alezredes reggelente gyakran ébredt arra, hogy az utcán igyekvő lányok dalolnak. Megkapó az ázsiai piac sokszínűsége. A színek, illatok, ízek kavalkádjában a legújabb elektronikai eszközöktől a legkülönfélébb déligyümölcsökig minden kapható. Angolában — ahol 1995 elejétől két évet és kilenc hónapot töltött — már jóval szerényebb a kínálat. A felrobbantott hidak, miatt alig néhány kilométeres körben lehetett szabadon mozogni, ezért a mezőgazdasági termelés is alaposan visszaesett. Az ENSZ- megfigyelők szerepe itt főként a tűzszünet betartatása volt, s bizony gyakran kellett veszélyes helyzetekben helytállniuk. A megfigyelők fegyvertelenek, ám Vass György szerint nemegyszer éppen ez mentette meg az életüket. Arrafelé — s ez Kambodzsára is éppúgy igaz - nincs értéke az emberi életnek. Társaival együtt állandó félelemben éltek, de viszonylag gyorsan hozzászoktak a fokozott stresszhez. Hiszen mindenfelől veszély leselkedett rájuk: a kígyóktól, skorpióktól, baktériumoktól és vírusoktól vagy éppen a géppisztoly csövétől egyaránt tartaniuk kellett. Este pedig, amikor végre elcsendesült minden, könyörtelenül rájuk tört a honvágy. Főként Angolában, ahol teljesen elszigetelten éltek. Szeretteiket, az otthoni barátokat, no és persze civilizált körülményeket olyankor hiányolták leginkább. Amikor végre hazatértek, újabb gonddal szembesültek: vissza kellett zökkenniük a régi kerékvágásba. A családon belül, a munkahelyen és az élet számtalan egyéb területén újra meg kellett találniuk a helyüket. Vass György mindezek ellenére szívesen visszamenne, főként Kambodzsába. Persze jóval rövidebb időre, és csupán kíváncsiságból. Azért, hogy lássa, mennyit fejlődött az elmúlt néhány év során az ország, jobban élnek-e az emberek, mennyit ért a munkája. Hiszen egy kevéssel ő is hozzájárult ahhoz, hogy az ország elindult a fejlődés útján . szilvási T . S zeptember 5. vasárnap: Vitéz nagybányai Horthy Miklós újratemetésének hatodik évfordulójára emlékeztek Kenderesen. • A GATE Mezőtúri Mezőgazda- sági Főiskolai Karán ünnepélyes tanévnyitót tartottak. Szeptember 6. hétfő: Elbúcsúztatták az Ukrán Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának azt a 16 fős műszaki kárelhárító egységét, amely augusztus 23. és szeptember 5. között épületbontási munkálatokat végzett megyénkben. • Romanapot rendeztek Jászapátin. • A Jászberényi Tanítóképző Főiskolán a 82. tanévet nyitották meg. Szeptember 7. kedd: Rendőrök megyei szintű karos forgalomirányító versenyét rendezték meg Szolnokon. • A megyei munkaügyi központ kirendeltsége állásbörzét tartott Kunhegyesen. Szeptember 8. szerda: Ünnepélyesen átadták a százmillió forintos költséggel megvalósított répaátvételi központot a szolnoki cukorgyárban. • Térségi oktatási fórumra várta az érdeklődőket Kunhegyes. • Szolnokon a Gépipari, Közlekedési Szakközép- és Szakképző Iskola Baross Gábor Tagintézményének tanműhelyében hárommilliót érő számítógép-vezérlé- sű, ultrahangos mérőberendezést adtak át. Szeptember 9. csütörtök: Véget ért a szociális földprogramok első - kétnapos - országos konferenciája Szolnokon. • Gránátokat találtak Szolnokon az Eötvös téren, egy bombáta helyszínen felrobbantottak. • Vasutas nyugdíjasklubok kelet-magyarországi találkozóját rendezték meg Szolnokon a Vasutas Csomóponti Művelődési Központban. Szeptember 10. péntek: Kunszentmártonban ünnepélyes keretek között átadták az 1200 adagos önkormányzati konyhát. • A hagyományos országos katonazenekari találkozónak adott otthont Szolnok. Szeptember 11. szombat Nyílt közgyűlést tartott a Szolnok városi polgárőr-egyesület. • Romanapot rendeztek Jászkiséren. Szükség van még ránk? „Fölöslegesnek érzem magam és a családomat. Úgy érezzük, hogy nincs ránk szükség. Soha nem gondoltam, hogy a városomban, Szolnokon, családban élve, nem egyedül küszködve az élettel, egyszer ezt fogom érezni. Ez az érzés nem belülről fakad, a külvilág sulykolja állandóan belénk. A negyvenes, ötvenes korosztály, ahová a párommal tartozunk, örülhet, hogy van egyáltalán munkahelye, és ezt minden héten a tudomásunkra hozzák. Ha olyan dolog ellen tiltakozunk, ami nem tartozik a munkakörünkhöz, rögtön megkapjuk: nem kötelező itt dolgozni, el is lehet menni. Egyetemista gyermekünk is gyakran hallja 4,57-es átlaga ellenére, ha nehézségei akadnak, hogy nem kötelező egyetemet végezni! A következő családtagunk a város kiemelten jó helyezést elért középiskolájában tanul. Ha 4,6- 4,8-as átlaga mellett közepes vagy rosszabb osztályzatot kap, mindjárt hallhatja: nem kötelező itt leérettségizni! Nem beszélve az általános iskolákról. Ott is nagy csata folyik a négyes, ötös tanulókért, mintha a közepesek nem is kellenének már sehová. A nyugdíjasokról ne is beszéljünk, mert ők egyenesen fölöslegesek! Zavar ez a sok „nem kötelező,, el lehet menni" kijelentés! Mert akkor nem kötelező megszületni sem, vagy legalábbis nem érdemes. Kérdezem éh, ebben a társadalomban az átlagos emberek már nem is kellenek? Nincs szükség aktív dolgozókra, egyetemistákra, középiskolásokra, diplomásokra — de hát akkor kikre van? Tisztességtelen eszközökkel felkapaszkodott milliárdosokra? Csalókra? Vagy csak az üzletemberekre? A vezetőkre? No meg a politikusokra? Hogyan lehet itt ma érvényesülni? Egy biztos: tisztességes munkával és tanulással nem, mert sem az egyiknek, sem a másiknak nincs becsülete. Ez is hozzájárul, hogy egyre inkább fölöslegesnek érezzük itt magunkat. Nem elég, hogy nehéz az életünk, még nap mint nap az orrunk alá dörgölik, hogy nem kötelező itt lenni, el is lehet menni. De hát hová menjünk ebből az országból?" Lejegyezte: Paulina Éva VASÁRNAP REGGEL A rendőr és a Kinder-tojás Mindenekelőtt elmondom, sem rokonom, sem ismerősöm, sem boldog ősöm nincs a rendőrök között. Védeni sem akarom őket, csak már nagyon unom, hogy folyton a botlásaiktól, botrányaiktól, bűnügyeiktől hangos a sajtó. Persze tudom, rájuk szigorúbb szabályok vonatkoznak, mint az átlagpolgárra. S ha egy rendőr maga is megszegi a törvényt, hogyan követelheti másoktól annak megtartását? Az sem mentség, hogy szép számmal bot- lanak-bűnöznek üzletemberek és háziasz- szonyok, bankárok, jogászok, sportolók is. Nem nekem tisztem eldönteni azt, mi az oka a néhány éve tapasztalható hihetetlen mértékű morális romlásnak. De úgy tűnik, mintha a vétkező rendőrökről aránytalanul többet hallanánk, mint más „közönséges bűnözőkről.” A napokban olvastam a feltételezett tizenegyezer rendőrségi korrupciós ügyről. De vajon hány százaléka lehet ez korrumpálódó (vagy már egészen korrupt?) kis országunk „ügyeinek”? Elmesélek most két igaz történetet. A keresztlányom játék babája - amivel aludni szokott — édesapja kocsijában maradt, aki már javában hazafelé tartott. Szerencsére időben észrevettem, s utána eredtem. Alig egy kilométer múlva „lemeszeltek” a rendőrök. Kértem, engedjenek tovább, visz- szafelé megállók és felelek bűneimért. Mert persze iratok sem voltak nálam, de ezt akkor még csak én tudtam. Néhány tíz kilométer üldözés után sikertelenül megfordultam, s lejelentkeztem az egyenruhásoknál. Azok meg csodálkozásukban, hogy tényleg visszamentem, csak szóbeli figyelmeztetésben részesítettek. Más alkalommal tilosban parkoltam. Mire odaértem a családommal, a rendőr már az autónk mellett állt. Persze nem tagadtunk — háttérben a megszeppent gyerekekkel. A büntetés a következő volt: azonnal bemenni a legközelebbi boltba, a gyerekeknek valamit venni és bemutatni. Mikor a rend őre a két Kinder- tojást meglátta, szétdörzsölt egy halvány mosolyt a bajusza alatt. Persze mi azóta többször is megálltunk már tilos helyen. De ott egyetlen egyszer sem. Mert szégyellnénk. Ugye Önökkel is esett már meg hasonló történet? Ha igen, ne felejtsék el azt sem... Járvás Zsuzsa
