Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)

1999-06-13 / 24. szám

FOTÓ: JÁRVÁS ÊÊg^k ranyos, a vécé után a falat is tessék megtörölni — hallatszik egy kedves hang a távolból. Mint később kiderül, a főnővé­ré. A Illa köpenyes takarítónő megértőén bólogat. A kopár folyosót tisztaságlllat lengi be. A Hetényl Géza kórház sürgősségi osztályán Járunk, ahol hót óra után néhány perccel már nyolc beteg ücsörög. Hamarosan bevlharzlk Sebes­tyén Mihály osztályvezető főorvos, szépen őszült hajkoronával, határtalan derűvel. Kezembe nyomja szobája kulcsát, mert őt már várják. Fél óra múlva köpenyt ránt, s közli, hogy műteni megy. Nagy Sándomé Kati főnő vérre „hagyományoz”, aki azonmód kör­bevezet az osztályon, és a bejárás után , rezignáltan veszi tudomásul, hogy tegnap még eggyel több csaptele- ™ pük volt. A nappali műszakba 7 óra *' 40-kor hoz az első mentő egy idős nénit, erős hasi görcsökkel. Ekkorra minden széken beteg ül, sor áll a sebészeti, a bel­gyógyászati kezelő és a ront- , gén előtt, s már rég nem tu- M dóm követni az esemé nyékét. Egy aprócska lány nagyon sír, bekap­ta a kerékpár a lábát Egy karonülőt ki­bontva ringat az Iis szülők riada­1999. június 13. Közéből Hetedik oldal keznek hozzájuk, az összes beteg több mint fele, így tehát itt mindig történik valami. Bár­mikor fogadóképesek, és a rászorulókat min­dig el tudják látni. Náluk nem érkezési sorrend van, hanem sürgősségi. A főorvos arra a leg­büszkébb, hogy 31 év praxisa alatt beteg még so­ha nem panaszolta be. A kezelőkben nincs ebédszünet. Most követ­keznek a kevésbé súlyos esetek. Egy fiatal- asszony félénken megszólal, nem tud tovább várni, mert a gyereke­it egyedül hagyta. Behívják, bár a szabály szerint hat órán belül kell ellátni a beteget. Idős férfi kiabál: — Ne fog­ja a kezemet, nem szere­tem. Kati főnővér segíteni V akar, s majdnem meg- ™ ütik érte. De egy perc múlva — ebéd helyett — vadul alkudozik a tele­fonban egy műszer javí­tásáért. Azt mondják a többiek, mindig min- ß dent megszerez. anyja. A szemében lom. Fél kilenckor mellkasi fájásos fia­talemberrel érkezik a mentő. Ugyanakkor kéztöréssel jön egy fiú, pár perc múlva pedig egy lány is. Többen vár­nak gipszcserére. Ki­lenc óra húszkor ötven körüli, infarktusgyanús férfival száguld a men­tő, majd húsz perc eltéréssel két tüdőgyulladás­gyanús idős nénivel kanyarodnak. Fél tizenegy­kor elszabadul a pokol, hat mentő fut be. Fehér köpenyes nyüzsgés kezdődik. Törékeny nőt meg­bilincselve kísér egy férfi és egy női fegyőr. Roha­ma van, mindenki őt bámulja. Injekciókat kap, ágyba bújtatják. Ajtajától nem mozdul a két szür­ke ruhás. Déltájt előkerül Sebestyén főorvos. Ekkorra vé­gez a három műtétjével. Fáradt, de azért szívesen elmondja, hogy 1976. június 1-jén nevezték ki a sürgősségi osztály élére. Évente 20-21 ezren ér­Tizenkettő harminckor a rabnő átöltözik. Li­la miniben, fehér szandálban és zavarban távo­zik. Eddig tartott a kinti lét. A rabszállító autót kicsit kiszellőztetik, mielőtt beülnek. Messziről figyelem. Mellettem egy nővér és egy fiatal men­tős beszélget. — Azt hiszem, lecsúszott a cipzá­ram, megnézné - kérem a nőt. A cipzár rend­ben van, de a fiú felajánlja: szívesen lehúzná. Mondom, majd írok a mentősökről is. Nem jön zavarba. Tizenhárom óra tíz perckor fej sérült férfit hoz­nak. Negyedóra múlva síró nőt. Valahol össze­esett. Öt perc múlva kísérője már trágárul üvölt, mert még nem látták el az asszonyt. A betegek ar­rébb húzódnak, egy gipszelt kezű kisfiú sírni kezd félelmében. A férfi még jobban kiabál. Valaki ri­asztja a biztonsági őrt. A síró nő és a kiabáló férfi alkoholszaga betölti a folyosót... Tizenhárom óra harmincnégykor ne- gyedjére jár körbe kis kocsijával a takarító­nő. — Már megint? — kérdem. — Itt mindig kell — válaszolja, s eltűnik egy fehér füg­göny mögött. Két órakor magas vérnyo­mással érkezik egy férfi. Négykor ismét öt mentő torlódik. A kivérzett beteg, a trombó- zisos és a fulladásos rohammal küszködő a kórházban marad, a másik kettőt hazaengedik. Az esti váltásig több mentő már nem jön, de x a kezelők előtt még sokan várnak. Egy kis statisztika: 12 óra alatt a bel­gyógyászati kezelőkbe 20 mentő érke­zik, a baleseti kezelőben 27 főt látnak el, a röntgenen 40-ről készítenek fel­vételt. Gipsz csak tíz keményedik, de 24 óra alatt 20-25 szokott, bár 40-re is volt már példa. A nyolc laboros - akik a sürgősségi osztály mellett az egész kórház vérvételét ellátja — háromszáz fölött szúr, ezernél több üvegcsében sorakozik a vér. A nappalos nővérek az osztályon takarítanak, fertőtlenítenek, aztán a betegeket név szerint átadják. In­nentől az éjszakásaké a felelősség. Több mázsa adminisztráció, kódok, X- ek. Szerencsére ők értik. Este hatkor és is elköszönök. A folyosón még szép szám­mal várakoznak a betegek. Szerencsére sürgős eset nincs köztük. Azt mondják a nővérek, ez egy gyenge közepes nap volt. De egy perc múlva bármi történhet... Járvás Zsuzsa Az első húsz dal Különös stílus az övék. Valami megfogha­tatlan, költészet előtti állapotot tükröző. Egyszerű, mégis sokatmondó. Visszafo­gott és félelmetesen kitárulkozó is egy­ben. Mással összetéveszthetetlen ujjle­nyomat, melyeket a Cseh Tamás—Beremé- nyi Géza szerzőpáros hagyott a magyar zenei élet ablaküvegén. A Szolnoki Mű vésztelep Paál Ist­ván Stúdiószín­házának de­rengő szürke­ségét egyetlen lámpa fénye tö­ri át. Egy em­berre vetül a fény, de ő talán észre sem veszi. Csak gitárjának hangjára, dalainak súlyára figyel és nem is énekli, inkább meg­Egy magyar segélyszállít­mány közvetlen közelében robbant fel egy NATO-bom- ba a minap. Honfitársaink még ma is remegő hanggal mesélnek arról, mi is történt velük. Kozenkay Jenő, az Eurocaritas Kht. vezetője szerint már a határon lehe­tett sejteni, igen veszélyes időszakban fognak autózni.- Újvidékre vittünk fecs­kendőket. Úgy kezdő­dött, hogy a határát­kelőnél nem volt áram, s nem tudták " a szállítólevelein­ket a jugoszláv ha­tárőrök lemásolni - me­sélte Kozenkay. - Addig húz- ták-halasztották a belépteté­sünket, mire délutánba for­dult az idő. Mondtam is a töb­bieknek, ha így folytatjuk, a kora esti bombázás kellős kö­zepébe csöppenünk. így is lett, a vöröskereszt újvidéki bázisa, ahová tartot­tak a magyarok, egy olajfino­mító közelében van. Éppen rakodták ki a több tízezer fecskendőt, amikor egy óriási, fülsiketítő robbanás hallat­szott, elsötétült minden, az­tán percekig levegőt sem kap­tak az iszonyatos porban. — Bevallom, azt hittük, itt a vég. Odébbtaszított a légnyo­más, remegtek és betörtek a környékbeli házak ablakai, az üvegcserepek repkedtek a le­vegőben. Isteni csoda, hogy megúsztuk karcolás nélkül, hiszen alig száz méternyire voltunk légvonalban a finomí­tótól. Érdekes, hogyan viszonyul­nak az újvidékiek a háború­hoz. — Megdöbbentő a nyugal­muk, ugyanakkor ijesztő a fá­sultságuk. Az emberek komp­pal közlekednek a Dunán, még amikor a repülők jöttek, akkor is. A legmeglepőbb kö­zönyt mégis akkor tapasztal­tuk, amikor felrobbant az a bomba mellettünk. Az embe­rek csupán annyit tettek, hogy megfogták a sörüket, nehogy leessen az asztalról. Aztán mintha mi sem történt volna, folytatták a csevegést és a pa­kolást, hiszen csak egy bomba robbant... Pókász nyes otthonától, kertjétől, kedves virágaitól, és beköltözött a tízemeletes panelház sötét kis laká­sába. Ódon bútorai között magányosan, elárvul­tán ténfergett. S persze fülelt, mikor csapódik az ajtó, mikor érkezik hozzá látogatóba unokája, aki­nek ablakára rálátott saját lakásából. De az ajtó egyre ritkábban nyílt; az unokának is akadt baja éppen elég, saját családja mellett nehezen szakí­tott időt még a nagymamára is. A néni pedig napról napra kevésbé figyelte az ajtó csapódását. Lassan már azzal sem törődött, vajon keddet vagy szerdát mutat a naptár, ha pe­dig apró-cseprő bajaiban segítségre volt szüksége, a szomszédokhoz kopogtatott be. Nekik mutatta meg a féltve őrzött, elsárgult fényképeket is, me­lyeken férje, gyerekei mellett kisunokája is ott állt rémülten, tágra nyitott szemmel. Aztán esténként, amikor már mindenki bezár­kózott saját lakásába, a néni ismét elővette a fény­képeket. Nézte a kedves arcokat, orrában újra érez­te a virágai illatát és már nem is volt egyedül... szilvási A néni kertben élte le az életét. A ház körüli mun­ka, a családdal való törődés kitöltötte napjait. Ko­rábban még fürgén, frissen járt-kelt, sosem volt — nem lehetett — fáradt, a gyerekeknek, férjének szentelte magát. Aztán a csemeték kirepültek, sa­ját életüket élték, ő pedig „urával” együtt szép las­san megöregedett. Már csak komótosan, aprán­ként végezte a napi teendőket, megfőzte kettejük ebédjét, elszöszmötölt a virágok között. Egy reg­gel pedig hiába költögette élete párját, az már az égiekből figyelte óvó szemekkel asszonyát. A néni egyedül maradt a nagy házban. Ráncos arcán még mélyebb barázdákat vájt a bánat, miu­tán gyermekei is hamarosan követték édesapju­kat. Egyetlen támasza időközben felcseperedett unokája maradt, aki rábeszélte, költözzön a köze­lébe, mindannyiuknak kényelmesebb lesz úgy. A néni engedelmesen elbúcsúzott tágas, napfé­éli, amit előad. A szerzőtárs a közönség közt, a félhomályban iil. Az előadó minden rezdülé­sét követve hallgatja közös munkájuk kezde­teinek eredményét: az első húsz dalt... Aztán rövid időre megszakad a varázs, hogy folyta­tódhasson az est vendégeivel kialakuló közös beszélgetések során. Először Cseh Tamással ülünk le egy csendes sarokba, hogy a fellépés előzményeiről, jövő­beni terveiről és hétköznapjairól kérdezzük. — Egy éve letettem a gitárt, és nem gondol­tam, hogy jön még ilyen pillanat az életemben — mondja. — A zenélést megelőzően festettem, és úgy tűnt, visszatérek e foglalatossághoz, ám a sors közbeszólt. A budapesti Bárka Színház tagjaként lehetőségem nyílt átgondolni eddigi életművemet. Újra elővettünk hát minden dalt, amelyekből összeállt egy közel kétéves elő­adás-sorozat anyaga: hét-nyolcszáz szám. En­nek főpróbáját tartottuk Szolnokon. Hogy mi­ért pont ebben a városban? Szeretem ezt a he­lyet és az embereket. Barátaim, ismerőseim vannak itt, és tudom: ezen a formálódó koncerten tévedhettem volna bármi­lyen nagyot, ők megbocsátják ... Bereményi Géza író, rendező, szövegíró. A szerzőtárs. Miután leül mellénk, szinte folytatja az előadó gondolatmenetét, amikor a dalszövegek születéséről, zenéjük \ hajdani fogadtatásá­L ' ról kér­WL * \ dezzük. * V — Mi valahogy mindent „fordítva”, más * \ oldalról közelítettünk meg. A * dalainknál is a zene született '-j, előbb, azután a szöveg. Nekem Ta­I í£, más gitárjátéka adta az ihletet. Ta­ri^. Ián keményen hangzik, de azt hi- szem, bennünket úgy istenigazá­ból a dalok tartanak össze. Sokat gondolkodtam már ezen, de meg­fejthetetlen ... Mint ahogy az is, ho­gyan készíthettünk 20-30 évvel ezelőtt ilyen merész hangvételű dalokat. Mai fejjel vé­giggondolva elképesztő, hogy baj nélkül meg- úsztuk. Azt hiszem, akik árthattak volna, egy­szerűen nem vették komolyan. Nem értették, nem is figyeltek ránk. Akik kerestek, azok vi­szont megtaláltak bennünket. Talán az egész csak ennyiről szól... Bugány János Egyedül

Next

/
Oldalképek
Tartalom